KARÁCSONY UTÁNI 2. VASÁRNAP.
OLVASMÁNY: Sir. 24,1-4.12-16
Amit az Evangélium – Szt. János evangéliumának „előszava”, bevezető
himnusza az Igéről mond, azt mondja nekünk az ószövetségi olvasmány a
bölcsességről. Ismerjük az Evangéliumnak ezeket a szavait, hiszen nap mint
nap ismételjük őket az Úrangyalában: „És az Ige testté lőn, és közöttünk
lakozék”.
A bölcsesség és az Ige már kezdetben voltak. Isten bölcsességének műve a
teremtés, és szavával, igéjével alkotta a világmindenséget, hiszen csak „szólott
és lett”.
Isten azonban azt akarta, hogy ez a bölcsesség végigkísérje választott népét
az ő vándorlásának zarándokútján. Majd pedig a néppel együtt letelepedjen
a fényes Jeruzsálemi templomban.
Az ószövetségi Bölcsesség az újszövetségi Igének előképe. A Bölcsességhez
hasonlóan, az Ige is eljött közénk. De felülmúlja a Bölcsességet azzal,
hogy látható módon, testet ölt, kis gyermekként jön közénk. A mi vándorlásunknak
társa lesz, és velünk együtt a mennyei Jeruzsálem felé tart. – Az
olvasmány azt mondja, hogy Isten népének közösségében fejti ki tanítását
a Bölcsesség. Az újszövetségi Isten népe az Egyház. Ebben a közösségben
találhatjuk meg az igazi Bölcsességet.
A Szentírás tanúsága szerint az a bölcs ember, aki szem előtt tartja az élet
végső célját, és a maradandó értékek megszerzésére törekszik. Ahogyan a
Bölcsesség műve egyaránt a teremtés és a megváltás, úgy emberi alkotásunknak
és keresztény életünknek is ugyanebből a Bölcsességből kell táp–
35 –
lálkoznia. Isten bölcsessége az alapja az emberi bölcsességnek, az emberi
bölcsesség által kell tapasztalhatóvá válnia Isten bölcsességének.
ZSOLTÁR: 148.
Jeruzsálemet, a szent várost szólítja fel a zsoltár a dicséretre. – Sion a szent
hegy, amelyen Jeruzsálem épült. – Habár az ószövetségi hívő is meg volt
győződve arról, ahogy Isten mindenütt jelen van és elsősorban a tiszta szívben
lakik, – mégis volt az Istennel való találkozásnak egy kiváltságos helye: a
jeruzsálemi templom, ahol a választott nép gyermekei a közösségben különösképpen
átélhették az Istennel való találkozást. – Itt Isten áldása különösen
tapasztalható, bőségesebben árad.
Ez a bőség a békében, a gabona bőségében, és az isteni Ige éltető erejében
nyilvánul meg. Ezt az éltető erőt, élénkséget érzékelteti a zsoltár szava:
igéje gyorsan szökell. -. Karácsonykor Jézus Krisztus születését, az Isteni Ige
megtestesülését ünnepeljük. Ő elsősorban lelki táplálékkal akar bennünket
jóllakatni. A kövér búza, amellyel táplál minket, Testének tápláléka, a
„csöpp búzakenyér”, a „hópehely ostya”.- Ez hozza meg a békét, amelyről a
zsoltár énekel. Az igazi béke az Isten szava, Jézus Krisztus tanítása szerinti
élet. – Hogy ilyen életet tudjunk élni, azzal a táplálékkal kell táplálkoznunk,
amelyet maga Jézus Krisztus rendelt: az Eukarisztiával, Oltáriszentséggel.
Mindez az Egyházban, Isten gyermekeinek közösségében, és kiváltképpen
a templomban, mint ennek a közösségnek otthonában valósul meg:
itt halljuk Isten éltető Igéjét és itt táplálkozhatunk Krisztus testével. Ez az
újszövetségi Jeruzsálem és Sion. Itt gyűlnek össze Isten gyermekei, választottai
– akik annak a meggyőződésnek megfelelően élnek, hogy Isten egész
életükben mindenkor és mindenhol jelen van.
SZENTLECKE: Ef 1,3-6. 15-18.
Az efezusi levél áldással kezdődik: az író Jézus Krisztus Atyjának mond
áldást, aki Lelkének minden áldásával megáldott bennünket. Ez az áldás
nem a légüres térben, a történelemtől függetlenül történik, hanem a történelmi
személyben, Jézus Krisztusban, aki a mennyekben van, és akiben Isten
a világ teremtése előtt kiválasztott bennünket. Ez azt jelenti, hogy Istennek
már a világ teremtése előtt mindegyikünkkel terve volt, amelyet Jézus Krisztusban
valósított meg, aki megtestesülése által egy lett közülünk. Ez a kiválasztás,
pedig abban áll, hogy szentek és feddhetetlenek legyünk. Tehát feladatról,
küldetésről, hivatásról van szó, amelynek a keresztség szentségében
– 36 –
lettünk részesei. – Ez az áldás, amellyel az efezusi levél kezdődik, emlékeztet
bennünket Zakariás hálaénekére, a ’benediktusz”-ra, amelyet fi a, Keresztelő
Szent János születésekor énekelt: „Áldott legyen az Úr, Izrael Istene, mert
rátekintett és megváltotta népét!” Ott ezt olvassuk, illetve halljuk: „Hogy
szentségben és igazságban éljünk”. Isten tervének, eredeti elgondolásnak akkor
felelünk meg, ha szentségben és igazságban feddhetetlenül élünk.
A történelem folyamán sok vita volt az eleve-elrendelésről, a „predestinációról”,
amelyben leginkább az efezusi levélnek erre a helyére hivatkoztak. A
legszélsőségesebb nézet szerint az ember semmit sem tehet üdvössége és a
kárhozat elkerülése érdekében, nincs szabad akarata, mert örök sorsát Isten
már elrendelte. Ha az ellenkezőjét állítaná valaki, az tagadná Isten mindentudását
és mindenhatóságát. – Ám ha fi gyelmesen olvassuk a szentírási szöveget,
azt találjuk, hogy Isten szeretetből rendelt el bennünket eleve, méghozzá
nem akármire, hanem arra, hogy Jézus Krisztus által fogadott fi akká
legyünk és magasztaljuk fölséges kegyelmét. – Tehát nem valami kiszámíthatatlan
hatalomtól függő önkényes döntésről, hanem szeretetből történő
meghívásról van szó, méghozzá Isten fogadott fi ainak életére, Jézus Krisztus
által, aki Isten Fia. – A meghívás a keresztség szentségében történt és Isten
fölséges kegyelmének magasztalására szól: mint Isten gyermekeinek, fogadott
fi ainak az a hivatásunk, hogy Isten fölséges kegyelmét magasztaljuk,
hogy ezért a „nagy jóért”- a pásztorokkal együtt „a nagy Úr Istent mind
áldjuk”. Szeretett Fiában, Jézus Krisztusban ajándékozott meg bennünket.
Ez az ajándék indít bennünket a hálára, a keresztény életre, a karácsonyi
ajándékozásra.
De az Apostol is hálát ad az efezusiakért az Úr Jézusba vetett hitükért és
a szentek, vagyis a keresztény hívők iránt tanúsított szeretetükért. E kettő
elválaszthatatlan egymástól: csak az Úr Jézusba vetett hitünk tud erőt adni
ahhoz, hogy egymást gyengeségeink, gyarlóságaink, fogyatékosságaink ellenére
is szeretni tudjuk. Másrészt csak akkor mondhatjuk, hogy hiszünk
az Úr Jézusban, ha ezt a tevékeny szeretetet gyakoroljuk. Ezt ismét nem
tudjuk imádság nélkül megvalósítani, amely felől az Apostol biztosítja az
efezusiakat. Az imádság nem utólagos dísze keresztény életünknek, hanem
annak tápláló gyökere és forrása. – Keresztény hivatásunkat életünk tartalmát,
értelmét, célját – a reményt, amelyre Isten meghívott minket, csak az
isteni bölcsesség világosságánál, a kinyilatkoztatás fényénél ismerhetjük fel.
Ezt valóban imádságban kell kérnünk. – Ugyanennél a világosságnál (amelyért
az Apostol is imádkozik) ismerhetjük meg örökségünket, a keresztény
élet gazdagságát: a keresztény, krisztusi életet. Soha nem fogjuk annak gazdagságát
megtapasztalni, ha abban terhet látunk, ha azon tépelődünk, mitől
– 37 –
foszt meg bennünket. Csak akkor fogjuk örömünket lelni a keresztény életben,
ha azt nézzük, hogy ez valóban az élet bősége, amelyről Jézus Krisztus
beszél: azért jöttem, hogy életük legyen és, hogy bőségben legyen.
EVANGÉLIUM: Jn 1,1-18
Szent János evangéliumának bevezetőjét, prológusát, az Ige himnuszát ismerjük
a karácsonyi ünnepi miséről.
Ki kell emelni azt a gondolatot, hogy a test és vér szerinti születés mellett
létezik Isten gyermekeinek születése, az Istenből való születés, a keresztségben,
vízből és Szentlélekből. Azáltal, hogy Isten Jézus Krisztusban, akinek,
mint Isteni gyermeknek születését karácsonykor ünnepeljük, részese lett a
mi emberi természetünknek, lehetővé tette, hogy mi is részesei lehessünk az
ő isteni természetének.
Szent János evangéliuma, de levelei is nyomatékkal hangsúlyozzák, hogy
Istenhez csak Jézus Krisztus által juthatunk el, mint ahogyan Isten is Jézus
Krisztusban jön közénk. Ezt szépen foglalja össze a mai evangélium hoszszabbik
formájának zárómondata: „Istent soha senki nem látta, Isten Egyszülöttje,
aki az Atya keblén van, ő nyilatkoztatta ki”. – Az Atya keble az
üdvösség, a kinyilatkoztatás tiszta forrása. Ugyanez a Jánosevangélium arról
tudósít, hogy a „szeretett tanítvány” az utolsó vacsorán Jézus keblén nyugodott,
ami akkor érthető, ha tudjuk, hogy Jézus korában már a zsidók is az
asztalnál fekve étkeztek. – Ahogyan az Egyszülött az Atya keblén nyugszik,
úgy nyugszik a szeretett tanítvány az Egyszülött keblén, hallgatva annak szíve
dobogását, merítve, közvetítve nekünk a kinyilatkoztatás, a kegyelem, az
Isten gyermekséget adó keresztség tiszta forrásvizét.
JANUÁR 6. VÍZKERESZT
OLVASMÁNY: Iz 60,1-6
Izajás próféta könyvének harmadik részéből vesszük az olvasmányt. A
próféta elragadtatással beszél a szent Városról, Jeruzsálemről. A babiloni
számkivetés utáni időből származik ez a szentírási szöveg. Ekkor a választott
nép már más népekkel is kapcsolatba került és rádöbbent, hogy az üd–
38 –
vösség ígérete minden népre vonatkozik. – Ezért beszél a próféta a népek
nagy zarándoklatáról.
A próféta szavai valóban beteljesedtek, mert a pogány népek képviselői,
a napkeleti bölcsek útra keltek és megtalálták a Megváltót; Jeruzsálembe
mind a mai napig a legkülönbözőbb népek tömege zarándokol a világ minden
tájáról.
Azonban a prófétai jövendölés beteljesedését mégis másban kell keresnünk.
Nem csak a választott nép jut el Isten ismeretére, nem csak ő lesz
Jeruzsálem lakója, hanem minden nép. A keresztség által mindannyian
meghívást kaptunk, hogy a mennyei Jeruzsálembe zarándokoljunk. Az Újszövetség
választott népe az Egyház, amely nemzeti, faji, nyelvi hovatartozásra
való tekintet nélkül egybegyűjti az embereket, hogy ahhoz a fényhez,
világossághoz vezesse, amely Jézus Krisztus tanításában felragyogott minden
nép számára.
Jeruzsálemben látható lesz az Úr dicsősége. Keresztény életünk által láthatóvá
kell válnia Isten dicsőségének. Jézus önmagára mondta: „Én vagyok
a világ világossága”. De miránk is, tanítványaira: „Ti vagytok a világ világossága.
Úgy világítson a ti világosságotok az emberek előtt, hogy lássák
jócselekedeteiteket, és dicsérjék Mennyei Atyátokat”. – A mi keresztény életünk
világosságánál kell az embereknek megismerni a Mennyei Atyát. A mi
tanúságtételünk legyen az a betlehemi csillag, amely elvezeti az embereket
az igazság ismeretére: az egy Egyházba és a mennyei Jeruzsálembe.
ZSOLTÁR: 72
A választott nép élén kezdetben bírák álltak. A nép királya maga Isten
volt. Majd később, amikor a választott nép minden szempontból megerősödött,
fellendült, a környező országok példájának láttán, maga is királyt
követelt. – Ez bűnnek számított, mert magát Istent vetette el ezzel. – Az
idők folyamán mégis kialakult egy pozitív kép a királyságról és a királyról az
Ószövetségben: a király Isten választottja, kedveltje, – mi több: fi a, Isten Felkentje,
a Messiás „Hrisztosz” (Krisztus), aki Isten különös oltalmát élvezi.
– Isten minden hatalmat, és ezzel egyidejűleg saját alapvető tulajdonságait is
átruházza a királyra: előtte távoli királyok hódolnak, országa szinte mesébe
illő méreteket ölt. De ugyanakkor igazságosan ítél, napjaiban megvalósul a
béke; megmenti a hatalmastól a szegényt, könyörül az árván és a szűkölködőn.
– Így a király nem csak hatalmával jeleníti meg Istent itt a földön, nem
csak nagyságával hasonlít Istenhez („minden nemzet neki szolgál”), hanem
irgalmasságával, igazságosságával, könyörületességével is képviseli Istent az
– 39 –
emberek előtt. A zsoltárok egy része – így a mai ünnepi zsoltár is – ilyen
minőségben ünnepli a királyt, vagy imádkozik a királyért. – Az a király, az
a királyfi , akinek Isten az ítéletet átadja, Jézus Krisztus (ahogyan ezt a János-
evangélium is tanítja: Az Atya mindent átadott neki. Jn 5,21-29). Őneki
hódolnak a nemzetek képviselői, a napkeleti bölcsek, akik királyi ajándékot
hoznak neki, tehát elismerik minden nép királyának. – Egyedül Jézus
Krisztus az az eszményi uralkodó, aki teljes mértékben megjeleníti Istent
és annak királyi hatalmát itt a földön: irgalmassága, békéje, emberszerető
jósága által. És mivel ezekben a tulajdonságokban Isten tökéletes képmása
itt a földön, azért Isten bírói hatalommal is felruházta, rábízta az ítéletet, ő
ítélje meg, vajon mi, akik szintén Isten képmásai vagyunk, hiszen képére
és hasonlatosságára teremtett bennünket, és, akik a keresztségben részesei
lettünk Krisztus, a Felkent, a messiás-király királyi hatalmának, milyen
mértékben valósítjuk meg Isten alapvető királyi tulajdonságait: az igazságosságot
és a békét? – Mennyire tudunk könyörületesek lenni szűkölködő,
szenvedő, bajbajutott embertársainkkal szemben?
SZENTLECKE: Ef. 3,2-3a. 5-6
Szent Pál apostol elmondja, hogy a hívők javára, az efezusiak javára részesült
Isten kegyelmi adományában. – A kegyelmi adomány nem öncél, hanem
mások javára részesülünk benne. Ez az adomány Krisztus titka, amelyre
önmagunktól nem jönnénk rá, de Isten kinyilatkoztatása feltárja azt a
Lélek által az apostoloknak és prófétáknak, az Egyháznak és az Egyház által
és az Egyházban mindannyiunknak. – Krisztus titkáról beszél az Apostol,
mert valóban titok és az is marad, hogyan lehet a názáreti Jézus Isten Fia, az
Atyával egylényegű, – hogyan lehet az ő kereszthalálában valóságos módon
elrejtve nemcsak az ő feltámadása, hanem mindannyiunké.
Isten az ószövetségi választott népnek megígérte, hogy az ő öröksége lesz
a föld, – az Ígéret földje. Az Újszövetségben, az Evangélium által a pogányok
is társörökösök, részesei az ígéreteknek és tagjai az egy testnek – az Egyháznak,
Krisztus titokzatos testének. – A betlehemi csillag elvezette a napkeleti
bölcseket Jézus Krisztushoz. Az Evangélium világossága bennünket is elvezet
Krisztus titkának megismerésére, a mi üdvösségünk forrásához. Az
Apostollal együtt ebben is a hűséges Istent ismerjük meg, aki valóra váltja
ígéretét.
– 40 –
EVANGÉLIUM: Mt 2,1-12
Vízkeresztkor az Egyház a kinyilatkoztatás három eseményét, három titkát
ünnepli: Jézus Krisztus megkeresztelkedését, amikor az Atya kijelenti,
hogy Ő az Ő szeretett Fia; a kánai menyegzőre emlékezve, ahol Jézus első
csodájával kinyilatkoztatja Isteni voltát és a napkeleti bölcsekről szóló üdvtörténeti
eseményt, amikor a pogány népek képviselői megtalálják és felismerik
az Újszülött királyban Istent, míg Heródes a gyermek életére tör.
– A nyugati Egyházban Urunk megkeresztelkedésének külön ünnepe van és
vízkereszt teljes egészében a napkeleti bölcsek eseményére összpontosít.
Szent Máté gyermekségtörténetében ez az elbeszélés magában foglalja az
egész evangélium egyik központi mondanivalóját: Isten Jézus Krisztusban
a pogányokhoz fordul. Jézus az Ő nyilvános működését a „pogányok körzetében”,
Galileában kezdi és feltámadása után Galileában adja a küldetést
a tizenegynek – az apostoloknak. – Szent Pállal szólva ezt is „okulásunkra
írták meg”. – Mert ahogyan az ószövetségi választott néptől a pogányokhoz
fordult Isten, úgy megteheti, hogy ha mi nem fogadjuk el az üdvösséget,
másnak kínálja fel, aki megtermi a bűnbánat, a keresztény élet méltó gyümölcsét.
Ugyancsak a Máté-evangélium jellegzetessége, hogy utal és hivatkozik az
ószövetségi jövendölésre, mint itt Mikeás prófétájéra Betlehemről – Ám a
napkeleti bölcsekben beteljesedett Izajás jövendölése is a népek nagy zarándoklatáról
(az első olvasmányban), amelyhez mi is csatlakozunk, hogy Isten
megismerésére, az ő világosságának forrásához eljussunk.
URUNK MEGKERESZTELKEDÉSE
ÉVKÖZI 1. VASÁRNAP
OLVASMÁNY: Iz 42,1-4.6-7
Izajásnak, az Úr szolgájáról szóló egyik énekéből olvassuk a mai ünnep
első olvasmányát. Amikor az evangélisták leírták Jézus megkeresztelkedését,
lelki szemük előtt bizonyára megjelent ez a szentírási szakasz, hiszen
a szolgát Isten az ő kedveltjének nevezi és kiárasztja rá lelkét. Így nagyon
közeli előképe Jézusnak és Jézus keresztelkedésének.
– 41 –
De a további jellemzést is joggal alkalmazhatjuk Jézus Krisztusra. Ő az,
aki tanításával meghozza az igazságot és igazságosságot a népeknek. – Maradandó
igazságosságot csak az Evangélium alapján lehet megvalósítani,
mert az nem a maga igazát keresi, hanem a törékeny nádat és a pislákoló
mécsest akarja megkímélni: tehát egyesíti az igazságosságot és az irgalmasságot.
– Nem hangoskodik ez a szolga; nincs rá szükség, hogy kiabáljon; a
hangos szóra ott van szükség, ahol a beszélő nem biztos a dolgában, és a
hang erejével akarja bizonytani a maga igazát; a jóság csendes, a gonoszság
hangos; ezért is lehet a gonoszságot előbb észrevenni. – Az imádság csendes,
az istenkáromlás hangos. – Nem fárad bele küldetésébe, mint ahogyan Jézus
Krisztus sem fáradt bele, még akkor sem, amikor kilátástalan volt igyekezete.
A távoli szigetek vágyódnak az ő tanítása után: az emberiség sóvárog
Krisztus tanítása után, még akkor is, ha ezt nem ismeri be; – Jézus Krisztusban
kötötte Isten az új és örök szövetséget: az Evangélium világosságával
megnyitja szemünket és kiszabadít a bűn sötétségéből és rabságából.
Urunk keresztelkedésével a magunk keresztelkedését is ünnepeljük. Hivatásunkat
ekkor kaptuk, amely azonos Krisztuséval, Isten hű szolgájáéval:
hirdetni életünkkel az Evangéliumot és jó példánk világosságával Isten ismeretére
vezetni másokat; Isten szolgájához hasonlóan nekünk sem szabad
ebbe belefáradnunk. Nem hangosan, hanem meggyőzően.
ZSOLTÁR: 29
Amikor a zsoltár Isten fi airól beszél, elsősorban a mennyei lényekre – angyalokra
gondol, akik Isten közvetlen közelében állnak. Mi elsősorban Jézus
Krisztusra gondolunk, aki maga nyilatkoztatta ki magáról, hogy Ő a Fiú. De
az Atya szózata is tanúskodott róla a keresztségkor: „Te vagy az én szeretett
Fiam, akiben kedvem telik!”
Jézus Krisztussal, a Fiúistennel együtt mi is Isten gyermekei vagyunk a
keresztség által. – Amit a mai zsoltár a vízről mond, azt jelképesen a keresztvízre
vonatkoztatjuk. Bármennyire veszélyezteti az árvíz, a vízözön az életet,
a víz mégis tisztít és éltet. Ugyanígy a keresztség is: megtisztít a bűntől, és
lehetővé teszi bennünk a kegyelmi életet, Isten gyermekeinek életét.
Isten Igéje adja a keresztvíznek ezt az erőt, amellyel bennünket is gyermekeivé
fogad a Mennyei Atya. Ez az a nagy tett, amelyet Isten végbevisz,
hogy egy természeti erőt, „elemet”, természetfeletti tulajdonságokkal ruház
fel. – Ezért Isten Igéje nélkülözhetetlen kelléke a keresztségnek: a keresztség
kiszolgáltatásánál mindig fel kell olvasni a jelenlevőknek a Szentírásból
– 42 –
– mindig van úgynevezett igeliturgia, igeszolgálat. – Ha felnőttet keresztelünk,
neki kell előbb oktatásban részesülnie, ha gyermeket, szüleinek és
keresztszüleinek kell feltárnunk a keresztség titkának mélységét: hogyan leszünk
keresztény életünk által Isten gyermekei. – Ugyanakkor a szülőknek
és keresztszülőknek ígéretet kell tenniük, hogy gondoskodnak gyermekük,
– keresztgyermekük keresztény neveléséről, hitoktatásáról, mert ezáltal ismerik
meg Isten Igéjét, Jézus Krisztus tanítását. – Itt és ezáltal sajátíthatják el
annak titkát, hogyan lehetnek Isten gyermekei, akiben a Mennyei Atyának
kedve telik.
SZENTLECKE: Tit 2,11-14. 3.4-7.
A mai ünneppel hivatalosan befejeződik a karácsonyi időszak. Szent Pál
apostol Tituszhoz írt levelének mai vasárnapra előírt részletét ismerjük az
éjféli miséről és a pásztorok miséjéről. Vízkeresztkor megünnepeltük Urunk
megjelenését, amely korban régebbi ünnep, mint a karácsony. Urunk megjelenéséről,
üdvözítő kegyelmének megnyilvánulásáról beszél az Apostol,
kedves tanítványának, Titusznak, Kréta püspökének.
Az Úr kegyelmének megnyilvánulása arra tanít, hogy éljünk buzgón e
világban: szakítsunk az evilági vágyakkal és az istentelenséggel. Erre kötelez
bennünket istengyermekségünk, amelyre újjászülettünk, erre kaptunk meghívást
a keresztség szentségében: hogy a Mennyei Atya szeretett gyermekei
legyünk, akikben neki kedve telik. Az életszentség nem egyes különcök sajátos
életmódja. Mindannyiunkat megszentelt az egy keresztség, az Apostol
joggal nevezi a keresztényeket, krisztusiakat „szenteknek”. Mindannyian
erre az életszentségre kaptunk meghívást. A keresztség és a bérmálás szentsége,
a Szentlélek adományainak teljessége, nem csak a megszentelő kegyelmet
adta meg nekünk és gyarapította bennünk, hanem felruházott bennünket
sokféle segítőkegyelemmel is, hogy az életszentségre szóló hivatásnak
meg tudjunk felelni. Ezt az isteni ajándékot kegyelemnek nevezzük, mert
érdemeinktől függetlenül adja nekünk Isten.
Ennek a keresztény, krisztusi életnek, szent életnek ismertetőjele és éltetője,
hogy várjuk Jézus Krisztus dicsőséges eljöttét. Ennek a reményteli várakozásnak
az alapja pedig, hogy Jézus Krisztus önmagát adta értünk, hogy
minden gonoszágtól megváltson és megtisztítson minket. Megváltói halálával
a tevékeny szeretet életére, a jócselekedetekben való buzgólkodásra hív
bennünket.
– 43 –
Így karácsonykor nem csak az Istengyermek Jézus Krisztus születését ünnepeltük,
hanem a magunk istengyermekségét is, amelyre a keresztségben
születtünk.
EVANGÉLIUM: Lk 3,15-16. 21-22.
A mai Evangélium bevezető részét már hallottuk ádventben. Keresztelő
János tanúságát várta a nép, vajon ő-e a Felkent, a Messiás a Krisztus. Erre
a kérdésre válaszol Jézus Krisztus megkeresztelkedésének elbeszélése: Őt a
Szentlélek kente fel hatalommal, amint szent Péter apostol fogalmaz az ő
beszédében; megnyílt az ég és látható alakban, mint galamb szállt le Jézusra.
– Az égből pedig szózat hallatszott, amelyet szent Lukács evangéliuma így
jegyzett fel: „Te vagy az én szeretett Fiam, benned telik kedvem”. – „Te vagy!”
Nem csak a körülállókhoz szól a Mennyei Atya, hanem az Ő szeretett Fiához,
akivel bensőséges, az egylényegűség elválaszthatatlan kapcsolatában
van. – Mindez akkor történik, miközben Jézus imádkozik – épp úgy, mint
a színeváltozáskor. Így Jézus Krisztusnak ez a kapcsolata a Mennyei Atyával,
ahogyan ezt Joseph Ratzinger, XVI. Benedek pápa kiemeli, akkor lesz
megragadható, amikor Jézus imádkozik: így akkor is mielőtt kiválasztaná
tanítványait, és amikor a tanítványok kérték, hogy tanítsa őket imádkozni.
A mennyei Atya velünk is ilyen bensőséges kapcsolatban van, hiszen a
keresztségben mindannyian gyermekei lettünk. Nekem is azt mondja: „Te
vagy az én szeretett gyermekem”. – Ám ezt a kapcsolatot én is az imádságban,
a Mennyei Atyával való bensőséges beszélgetésben tudom megélni
és megvalósítani. Ez krisztusi, keresztény életemnek nem utólagos kelléke,
hanem alapja és forrása.