OLVASMÁNY: Kiv 3,1-8a 13-15
Isten az égő csipkebokorból szól Mózeshez. Mindannyiunk számára ismert
történet, elbeszélés. Akik már jártak mohamedán mecsetben, azok azt
is tapasztalhatták, mennyire él még egyes keleti vallásoknál a szokás, hogy
a szent helyeken le kell tenni a lábbelit. Isten az ő jelenlétével minden helyet
megszentel. A Bibliának már ez az ünnepélyes bevezetése rá akar mutatni
milyen fontos üdvtörténeti eseményt beszél el. Isten találkozik az emberrel
– Mózessel – és közli vele tervét az ószövetségi üdvtörténet legkiválóbb, központi
eseményével kapcsolatban: hogyan akarja a választott népet kivezetni
az egyiptomi fogságból. – Maga Isten neve is magában rejti ezt a megszabadítói,
felszabadítói tulajdonságát: aki van. Héberül (zsidóul): JAHVE amiből
pontatlan olvasás következtében lett: Jehova – amit sokan nem tudnak),
Jahve annyit jelent: aki van; én vagyok, aki vagyok; De nem úgy, hogy az,
hogy Isten van, vagy nincs, az engem, vagy bárkit közömbösen tud hagyni,
hanem, ezen múlik az én egész emberi életem. Attól függ, van-e értelme az
életemnek vagy nincs, hogy van-e Isten vagy nincs? Attól függ, hogy ember
tudok-e maradni, emberiesen, humánusan tudok-e viszonyulni embertársaimhoz,
hogy elfogadom-e Isten létezését vagy sem. Ha megtagadom
Istent, vele megtagadtam embertársamat is. Tehát nem lehetek közömbös
azzal a kérdéssel szemben, van-e Isten vagy nincs. – De még sokkal többet
is jelent ez a név: én vagyok, aki itt vagyok, aki veled leszek.. Tehát nemcsak
Isten létezését, hanem Isten megváltói jelenlétét: a történelemben és életemben
– nemcsak az ószövetségi választott nép történetében, nemcsak Mózes
életében. – Az én életemben, az Egyház életében, az Egyház történetében is,
és Istennek ez a megváltói jelenléte az én életemben a keresztség szentségében
kezdődött. Azóta Isten az én számomra is Jahve: aki van, aki jelen van,
aki velem van. – Mózes meghívása az ószövetségi Húsvét első lépése volt. Az
újszövetségi húsvét misztériumát a húsvéti szentségek – gyónás, áldozás által
újítjuk meg: itt tapasztaljuk meg, amit Mózes az égő csipkebokorról szóló
elbeszélésben: Isten megváltói jelenlétét Krisztus által; hogy Isten valóban
az, aki van, aki velünk van, aki velünk lesz: Jahve.
ZSOLTÁR: 103
Isten jósága a megbocsátásban mutatkozik meg. – Gyakran gondoljuk,
Isten úgy szolgáltat igazságot, úgy köteles igazságot szolgáltatni, ahogyan
mi szeretnénk. Akiket tehát baj ér, azok bizonyára bűnösök, mi pedig, amíg
minden jól megy, bizonyára ártatlanok és igazak vagyunk, mert Isten különben
már megbüntetett volna, hiszen ő igazságos.
Az Evangéliummal összhangban a mai zsoltár is arra tanít, hogy az isteni
igazságszolgáltatás nagyon különbözik ettől a kezdetleges, gyerekes felfogástól,
elképzeléstől. – Az Ő igazságossága az ember üdvösségét szolgálja. A
megbocsátásban, a kegyelemben és irgalomban, valamint türelemben nyilvánul
meg. – A megbocsátás a keresztség lényegéhez tartozik. Tudjuk, a keresztvíz
lemossa az eredeti bűnt és minden más bűnt. A keresztelendőnek,
aki húsvét éjszakáján részesül az újjászületés szentségében, meg kellett tanulnia,
tapasztalnia a bűnök bocsánatának hitigazságát. Számunkra is időszerű
ez a tanítás, mivel a nagyböjti bűnbánatban megtisztulva készülünk
keresztségünk megújítására. – A bűnök bocsánata hitigazság. Ezért csak az
Istenfélők, vagyis benne hívők és Krisztus tanítása szerint élők tapasztalják
meg – azáltal, hogy maguk is gyakorolják a megbocsátást. –A keresztelendőkkel
nekünk is meg kell értenünk az isteni igazságszolgáltatás logikáját,
törvényszerűségét: Ő közölte velünk utait, amelyeken járnunk kell, paran–
csait, amelyek szerint élnünk kell. Az igazságszolgáltatás akkor történik,
amikor az út végére érünk, amikor életünk befejezzük. Isten mindaddig türelemmel
vár.
SZENTLECKE: 1 Kor 10,1-6.10-12
Szent Pál korintusiakhoz írt első leveléből vesszük a mai szentleckét. Az
Apostol a kivonulás, pusztai vándorlás eseményére utal: a mannára, a felhőoszlopra
és a sziklából fakasztott vízre. Amikor az Újszövetség vízről beszél,
a keresztvízre, keresztségre utal, amelynek megújítására most, a nagyböjti
időben készülünk. Így a Vörös tengeren való átkelés és a felhő is keresztségünket
jelenti: mi a keresztvízen át a bűn rabságából az örök élet Ígéret
földje felé haladunk – Jézus Krisztust követve. Őt jelzi egyrészt a tűz és felhőoszlop,
amelynek szintén részei leszünk a keresztségben – hiszen a felhő
nem más, mint víz, Krisztus a keresztvíz, az élő víz, amelyen átmentünk
keresztségünkkor. – A szikla, amelyből Mózes vizet fakasztott, Krisztust jelenti,
akinek oldalából a kereszten vér és víz folyt ki: belőle, az ő oldalából
született az Egyház és annak szentségei: a keresztség és az Eukarisztia, amelyekhez
a többi szentség kapcsolódik. Az Eukarisztia előképét a mannában
is felismerhetjük, amint erre Szent János evangéliumának hatodik fejezetében
Jézus kifejezetten utal.
A pusztai vándorlás azonban a kísértés, próbatétel eseménye is volt: nem
csak Isten tette próbára a választott népet, hanem zúgolódásával, lázadásával
az is próbára tette az Úr türelmét. – Így földi életünk zarándokútja is
pusztai vándorlás, amint a negyven évre a nagyböjt negyven napja emlékeztet.
Bennünk is meg van a lázadás, elégedetlenség hajlama. Ezért mondja
szent Pál, hogy amit megírtak okulásunkra írták meg, hiszen mi vagyunk,
akik a végső időkben élünk. A nagyböjtben, a tanulás idején, különösen kell
ügyelnünk arra, nehogy azt gondoljuk, oly biztonságosan állunk, hogy nem
eshetünk el.
EVANGÉLIUM: Lk 13,1-9
Jézusnak szörnyülködve vittek hírt azokról a Galileaiakról, akiknek vérét
Pilátus az áldozat vérével vegyítette, vagyis áldozat bemutatás közben
kioltotta életét. Valószínű abban a reményben, hogy Jézus majd együtt szörnyülködik
velük és ebből annak a következtetésnek kell származnia, hogy
ezek biztos nagy bűnösök. Jézus viszont mindjárt a lényegre tér: gondoljátok,
hogy ezek nagyobb bűnösök voltak, mint a többi galileai? – Isten igaz–
ságszolgáltatása nem látványos, nem emberi elgondolások szerint történik.
És utána rögtön szembesíti a hírhozókat saját dolgukkal, ügyükkel: Ha nem
tartotok bűnbánatot, éppúgy elvesztek ti is mindnyájan. A megátalkodottság,
a bűnbánat visszautasításának következménye, ugyanolyan rossz, ha
nem nyilvánvaló és nem is fi zikai jellegű, mint az előadott brutális mészárlás.
– Jézus nem szörnyülködik együtt, és nem ítélkezik azok felett, akik azt
gondolják, hogy akik így járnak, nagy bűnösök: legalább is nagyobbak, mint
ők. – E helyett egy olyan balesetről beszél, amely nem az idegen galileaiakat
sújtotta, hanem a jeruzsálemieket. Akikre Siloámban rádőlt a torony. Vajon
ezek nagyobb bűnösök voltak, mint a többi jeruzsálemi, vagyis mi mindannyian,
akik zavartalanul éljük világunkat? Nem. De ha bűnbánatot nem
tartunk, mindnyájan elveszünk. Ebből látszik, hogy a bűnbánat a keresztény
élet lényege. Nem valami mellékes, amit könnyelműen vehetünk, hanem keresztény
életünk alapja. Ennek az igaz bűnbánatnak első feltétele, hogy másokat
ne tartsunk bűnösebbeknek, mint önmagunkat, különösen a bajbajutottakat,
vagy azokat, akik szerencsétlenül jártak, önmagunkat pedig, mert
pillanatnyilag nem fenyeget bennünket semmilyen veszély, kiválóbbaknak
és kevésbé bűnösöknek tartsuk, mint mások.
Jézus záró példabeszéde emlékeztet Isten türelmességére, de int, hogy
ezzel a türelemmel vissza ne éljünk. – Legyünk hálásak Istennek, hogy az
idei nagyböjtöt megértük, ismét időt és lehetőséget nyújtott a megtérésre.
Ezért, késlekedés nélkül járuljunk a húsvéti szentségekhez – szentgyónáshoz,
szentáldozáshoz, mert különben elveszünk; teremjük Isten kegyelméből
a bűnbánat méltó gyümölcsét, mert egyébként kivágnak minket, mint
terméketlen fát.