SZENT CSALÁD VASÁRNAPJA
OLVASMÁNY: Sir 3,3-7. 14-17a
Az egész világ óriási nehézségekkel küzd: a társadalom szinte tehetetlenül
áll néhány súlyos probléma előtt: a széthulló családok (aminek következménye
a bűnözés), az utcán nevelődő gyermekek, a gondozást nélkülöző
öregek és fogyatékosok problémája.
Mindezek a problémák megvoltak kétezer évvel ezelőtt is, ahogyan ezt
a mai ószövetségi olvasmány is bizonyítja, amelyet kevéssel Krisztus előtt
írtak.
De a szentíró a problémák megoldására is rámutat: Minden tekintély
alapja Isten tekintélye. E nélkül nincs békés családi élet, nincs gondtalan
öregség, nincs társadalmi rend, biztonság. – Az isteni tekintély, Isten parancsai
az alapja mindennek. – Isten parancsai nélkül minden más fáradozás,
méltányolni való igyekezet, nem más, mint kilátástalan körforgás, tapogatódzás
a sötétben.
Ahol nem tartják tiszteletben Isten parancsait, ott az emberi rendeleteket
is meg fogják szegni. Nincs az a közbiztonsági hálózat, amely az embereket
rá tudná kényszeríteni a pusztán emberi rendeletek, törvények betartására
– hosszabb távon.
Ahol nem tisztelik Istent, ott a szülőnek nincs tekintélye, vagy csak nehezen,
ideig, óráig tudja azt fenntartani. („Amíg az én kenyeremet eszed…”)
– az a szülő, aki nem tanítja imára kulcsolni gyermeke kezét, aki vasárnap
nem vesz részt gyermekével a szentmisén, és így az isteni tekintély ellen
fordul, ne csodálkozzon, ha gyermeke ellene fog fordulni.
Ahol nem szeretik Istent, ott az öregek, fogyatékosok nagyon rossz sorsra
fognak jutni, mert ápolásuknak, gondozásuknak alapja az Istenszeretet.
Ezért a Egyház megújhodásának, de a társadalom megújhodásának is a
családban kell kezdődnie. Mégpedig nem különböző társadalmi programok
hangoztatásával, megengedett, vagy meg nem engedett családtervezési
ügyeskedésekkel, hanem azáltal, hogy a Szentcsaládhoz hasonlóan, családjaink életének központjába is Krisztus, Isten kerüljön, tanításával, szeretetének
törvényével.
ZSOLTÁR: 128.
Minden ember közös vonása a boldogság utáni vágy. Isten boldogságra
hívta meg az embert, és ezt a vágyat mindannyiunk szívébe elültette. Ez
a magyarázata annak, hogy ezt a vágyat mindannyian tapasztaljuk. Igyekszünk
is minden erőnkkel magvalósítani a boldogságot. Különböző utakon,
olykor kerülő utakon, nem egyszer tévúton vélünk hozzá eljutni. Ezért nélkülözhetetlen
az útmutatás, az irányítás, a vezetés, nehogy azt gondoljuk: én
a boldogságot keresem, afelé haladok, holott valójában vesztembe rohanok.
A hívő számára az isteni kinyilatkoztatás és az azt őrző, továbbadó Egyház
mutatja meg a tartós, örök boldogság felé vezető utat. Szokatlan út ez: hiszen
azt nevezi boldognak, aki féli az Urat. Vajon hogy férhet meg egymással
félelem és boldogság? – Amikor a Szentírás az Úr félelméről beszél, nem
valami mindent meghaladó névtelen erőtől való rettegésre gondol, amely
kényének-kedvének ki vagyunk szolgáltatva, hanem a félelemnek olyan változatára,
amelyet tapasztalatból mindannyian ismerünk: tartok attól, félek
attól, hogy legjobb barátomat elveszítem; félek attól, hogy valami olyat teszek,
ami ezt a barátságot megrongálja, esetleg meg is semmisíti. – Jézus
Krisztus, a legjobb barátunk: maga mondta – „nincs nagyobb szeretet, mint
azé, aki életét adja azokért, akiket szeret – barátaiért”, „már nem mondalak
benneteket szolgáknak, barátaimnak mondalak titeket”. Ő születésével
meghozta nekünk az igazi boldogság, az örök boldogság ajándékát. – Ha
ezt a boldogságot el akarjuk nyerni, azon az úton kell haladnunk, amelyet
Ő mutatott: félnünk kell, nehogy elveszítsük a Vele való barátságot, nehogy
olyasmit tegyünk, ami ezt a barátságot megrongálja, megszakítja.
A boldog családi élet után is kutat a társadalom, hiszen a boldogság reményében
házasodik, alapít családot az ember. Ezt is csak azon az úton lehet
megvalósítani és elérni, amelyet Isten és Jézus Krisztus megbízásából
az Egyház mutat: az Istenfélelem útja, amely nemcsak a családtagok közti
kapcsolat megromlásától tart félve, hanem attól is, nehogy Istennel, Jézus
Krisztussal való barátságunk megszakadjon.
SZENTLECKE: Kol 3,12-21
Minden emberhez méltó élet, minden közösség – elsősorban a család
életének alapja az irgalmasság, a jóság, a szelídség és a türelem. A Szentcsaládot,
mint keresztény családok eszményképét ünnepelve, ezeket az erényeket állítja elénk az Apostol. Nem, mintha mindezt nem tudnánk, de tudva,
milyen könnyen és gyorsan megfeledkezünk minderről. Ezért fontosnak
tartja, hogy részletesen kifejtse, mire is gondol: elsősorban a megbocsátásra
gondol, ami a Krisztusba vett hit és az üdvösség lényege, reményünk és keresztény
életünk alapja. Ez a megbocsátás Jézus Krisztusban valósult meg.
Az Apostol nem azt mondja, hogy életünkben majd eljön az az eszményi
állapot, amikor senkinek nem lesz panasza a másik ellen. Panaszaink lehetnek
jogosak, de gondoljunk arra, hogy ugyanilyen jogos panasza másnak is
lehet én ellenem. Ezért az egyetlen járható út, ha úgy bocsátunk meg egymásnak,
ahogyan az Úr megbocsátott nekünk, akinek jogos panasza lehet
és van mindegyikünk ellen. Gyakran mondjuk: „nem tudok megbocsátani,
nem tudom elfelejteni”. Vajon nem tudok, vagy nem akarok, csak a „nem
tudok” szebben hangzik. – Miről is van szó? Arról van szó, hogy olykor
tévesen azt hiszem, megbocsátani annyit jelent, mint jóváhagyni mások butaságát,
ügyetlenségét, – netalán gonoszságát. Pedig ezt senki sem kívánhatja
tőlem. De én sem kívánhatom másoktól – főleg pedig nem kívánhatom
az Úrtól, Istentől, Jézus Krisztustól, hogy az én esetemben jóváhagyja, ami
helytelen, az én bűneimet. De kérhetem és remélhetem, hogy megbocsát. És
ez a megbocsátás a szeretet, a tökéletesség köteléke, Krisztus békéje – amelyre
meghívást kaptunk, és amelyet nem tapasztalhatunk meg a megbocsátás
nélkül.
Mindehhez hozzájárul a hálaadás. Nincs rútabb, elvetendőbb a hálátlanságnál
és nincs szebb, mint a hála. Magát a szeretet szentségét, Krisztus
testének és vérének szentségét, az Oltáriszentséget „eukarisztiának”, „jó
hálaadásnak” nevezzük, mert Jézus Hálát adott, mielőtt megtörte a kenyeret.
– Olyan sok mindent magától értetődőnek tartunk életünkben, és azt
gondoljuk, ezért miért kellene hálát adnunk, és különösen életünkkel, viselkedésünkkel
nem feltétlenül ügyelünk arra, hálásak vagyunk -e, vagy hálátlanok.
Istent készek vagyunk felelősségre vonni, elszámoltatni, ha baj ér
bennünket, de a hálaadásról gyakran megfeledkezünk. – Ez a hálás lelkület
csak akkor élhet bennünk, ha bennünk él Isten Igéje, ha hallgatjuk, olvassuk
azt, minden gondolatunkat, szavunkat, tettünket ahhoz mérjük. Ennek
a hálának a mi énekeinkben, zsoltárainkban, himnuszainkban, – dicséreteinkben
kell kifejezésre jutnia, nemcsak a karácsonyi időben, hanem egész
életünkön át, ahogyan a zsoltáros mondja: az Úr irgalmát éneklem örökkön
örökké. Az ének nemcsak az örömet, a hálaadást fejezi ki; az énekben feloldódnak
az indulatok.
A Apostol arra is felszólít, hogy tanítsuk és intsük egymást. Nem örülünk
feltételen, ha valaki tanítani és inteni akar bennünket. Biztos, hogy ehhez
is nagy alázatosságra van szükségünk. Ám nem szabad elkerülnie a fi gyel–
32 –
münket annak sem, amit az Apostol hozzáfűz: nagy bölcsességgel. A bölcsességgel
történő intelem és oktatás soha sem bántó, soha sem „kioktatás”,
fennhéjázás jellegű.
EVANGÉLIUM: Mt 2,12-15. 19-23
Családok sokasága kényszerül menekülésre, családok százezrei élnek
jövevényként idegenben. Mindezeknek lelki támasza, vigasza lehet és kell,
hogy legyen a Szentcsalád, amelynek Heródes haragja elől Egyiptomba kellett
menekülnie.
Mint Jézus születésének történetében, itt is álmában jelenik meg az angyal
szent Józsefnek. A kegyetlenség elől, a nabbateus Heródes elől az egész
családnak menekülnie kell, hiszen a gyermek még nincs két éves. Ám szent
Máté Evangéliumának értelmében ezzel is a prófétai jövendölés teljesedett
be:
„hogy beteljesedjék, amit az Úr a próféta által mondott:
Egyiptomból hívtam az én fi amat”,
Majd a Szentcsalád visszatértekor Názáretbe:
„beteljesedjék, amit a próféták mondtak:
Názáretinek fogják hívni” (Nem tudjuk, mely próféták és hol).
Az egész elbeszélés azonban arról tanúskodik, hogy a Szentcsaládon, Jézuson
megismétlődik a Választott Nép sorsa: lement Egyiptomba és viszszatért
az Ígéret Földjére. Ez mindenkor alkalmat adott az intelemre, fi gyelmeztetésre,
hogy a Választott Nép jövevény volt Egyiptomban és jövevény
az Ígéret Földjén.
Számunkra is fi gyelmeztetés, hogy ezen a Földön jövevények vagyunk,
hiszen a Föld, épp úgy, mint az Ígéret Földje Isten tulajdona. – „Egyiptomi
fogságunk”, földi életünk után, Isten egy másik hazába, az örök élet Igéret
Földjére vezet bennünket.
Ennek a gondolatnak, tanításnak, arra kell bennünket fi gyelmeztetnie,
hogy családunkkal együtt abban a tudatban járjuk földi életünk zarándokútját
és úgy rendezzük be otthonunkat, hogy tudatában legyünk: másokkal
együtt járjuk ezt az utat, másokkal egy födél alatt lakunk és mindannyian
egy családot alkotunk, Isten házanépét, amely az örök hajlékba, az örök élet
Ígéret Földjére kapott meghívást.