Évközi 7. vasárnap Rokay Zoltán szentírási útmutató

2011. február 20. vasárnap - 08:26 Írta: Kálmán atya

ÉVKÖZI 7. VASÁRNAP

OLVASMÁNY: Lev 19,1-2 17-18

Mózes harmadik könyvéből, a Levitikuszból halljuk a mai vasárnap első olvasmányát. A leviták az istentisztelet, áldozatbemutatás körül segédkeztek az Ószövetségben. Ez a könyv szabályozza az ószövetségi istentiszteletet, de a mindennapi életre és az emberek közötti helyes kapcsolatok szabályozására is pontos előírásokat, törvényeket, szabályokat ad. Mindennek pedig a szentség törvénye az alapja: „Legyetek szentek, mert én az Úr, a ti Istenetek szent vagyok!” – Ez magas követelmény, mert elvárja a Választott Néptől, hogy Istenhez hasonló legyen, hogy szent nemzet legyen. A könyv mindjárt meg is magyarázza, mit ért a szentségen. Elsősorban nem a szent edények, istentiszteleti felszerelések tisztaságát, nem is az áldozatokat, még csak nem is az imádságot, hanem a helyes, egyenes, korrekt emberi kapcsolatokat. – Nem korrekt és így nem szent az, aki ahelyett, hogy embertársát figyelmeztetné hibájára, és így esetleg javulásra késztetné, indítaná, szívében gyűlöletet táplál iránta, és másoknak beszéli el felebarátja hibáit. – Az sem lehet szent, aki haragot tart mással. A harag nem hozhat javulást, csak a szeretet. Haragtartás helyett szeretni valakit, mint önmagunkat, azt jelenti, elnézőnek lenni embertársainkkal, ahogyan önmagunkkal is elnézőek vagyunk, és, ahogyan másoktól elvárjuk, hogy velünk szemben elnézőek legyenek.

Erre kötelezte az Ószövetség a híveket felebarátaik, honfitársaikkal szemben. Erre kötelez az Újszövetség minden emberrel, még ellenségeinkkel szemben is. Mi vagyunk az Újszövetség választott népe; a királyi papság, a szent nemzet, amelynek oly szentnek, oly tökéletesnek kell lennie, mint maga Isten. – Eljutottunk-e erre a szentségre? Eljutottunk-e legalább az ószövetségi életszentségre és meg tudtuk-e valósítani, hogy legalább rokonaink, hozzátartozóink közül senkivel ne tartsunk haragot? Hogy ahelyett, hogy szívünkben gyűlöletet táplálnánk, nyíltan figyelmeztetjük felebarátainkat hibáikra, nem félve attól, hogy majd ők is figyelmeztetnek bennünket gyarlóságainkra?

ZSOLTÁR: 103.

Mások jóságáról igen gyorsan megfeledkezünk, még mások hálátlanságát, rosszaságát velünk szemben igen pontosan számon tartjuk. – Magunkkal szemben egészen más mértékkel mérünk: ha olykor valami jót teszünk, arra részletesen vissza tudunk emlékezni, annak emlékét gondosan ápoljuk, emlegetjük; ha méltatlanul viselkedtünk embertársainkkal szemben, arra semmiképpen sem tudunk visszaemlékezni – és úgy gondoljuk, mivel mi elfelejtettük, embertársaink is elfeledték azt.

Isten, akiről azt valljuk, hogy mindentudó, és aki előtt semmi sincs elrejtve, egész másképp viszonyul hozzánk: Ő kész elfelejteni bűneinket, gonoszságunkat „messze dobja” tőlünk. – Nemcsak mindentudásával különbözik tőlünk, hanem elsősorban azáltal, hogy olyan mértékben meg tud bocsátani, hogy bűneinket el tudja felejteni.

Viszonzásul ezért azt kívánja tőlünk, hogy ha már olyan tökéletesek nem tudunk lenni, hogy bántalmainkat, sérelmeinket elfeledjük, ne feledkezzünk meg Isten és embertársaink irántunk való jóságáról, arról, amire a jóság kötelez: hogy teljes szívünkkel, egész életünkkel, ne csak felületesen, szavunkkal áldjuk Istent; ne gondoljunk arra: tudok-e felejteni, hanem inkább azt kérdezzem: akarok-e egyáltalán felejteni?

SZENTLECKE: 1 Kor 3,16-23.

Szent Pál apostol bennünket Isten templomának nevez, mert a Szentlélek lakik bennünk. A Szentlélek már a keresztség szentsége által elkezdte kifejteni bennünk megszentelő tevékenységét, a bérmálásban, pedig beteljesítette azt. – Bűneinkkel azonban leromboljuk ezt a templomot, s akkor Isten is elpusztít bennünket.

Ezután az Apostol ismét rátér a bölcsesség és oktalanság ellentétéről szóló tanítására: mert e világ bölcsessége oktalanság Isten előtt. Nagy a kísértés, hogy e világ bölcseletéhez alkalmazkodjunk: mondjuk a teljesítmény és fogyasztás mércéjével való értékeléshez, az élet olyan megtervezéséhez és megszervezéséhez, ahol már Istennek nincs helye, és ahol Istenre nincs szükség. – Ha valóban bölcsek akarunk lenni, oktalanná kell válnunk. Az evilági bölcsesség tehát hiúság. Ezért értelmetlen az emberekkel való kérkedés is. – Nyilván arról van só, hogy a korintusiak a már ismert tekintélyekre: Pálra, Apollóra és Péterre hivatkoztak, mint tanítójukkal dicsekedtek. – Az Apostol azonban egy bíztató tanítást ad tudtunkra: mindezek, az egész világgal, az élettel és halállal együtt a mieink: tehát alá vannak nekünk rendelve.  Nem szükséges tehát, hogy másutt nagy árat fizessünk mindezért; mi pedig Krisztuséi vagyunk, Krisztus, pedig az Istené. Nem kell tehát aggodalmaskodnunk, hanem minden igyekezetünkkel Krisztushoz kell tartoznunk. Így tanuljuk meg helyesen megítélni az egész világot és életet – a halált is beleértve.

EVANGÉLIUM: Mt 5,38-48

Jézus folytatja tanításának szembeállítását azzal, ami a régieknek mondatott, amiben a tanítványok, a mi igaz voltunknak, felül kell múlnia a farizeusok és írástudók igazvoltát.

Most a szemet-szemért, fogat-fogért-szabályára, törvényére tér ki Jézus, ami már magában véve haladást jelentett az igazságszolgáltatásban, mert a szem-és fog kiveréséért sokkal súlyosabb büntetés járt, olykor halálbüntetés. – Jézus tanítványainak ebben is különbözniük kell. Nem a visszaszolgáltatás a mérce, hanem az irgalmasság. Ezt fejezik ki az arculütésről, a köntösről és köpenyről, a kétmérföldnyi gyaloglásról szóló szavak. Nyilván prófétai szavakról van szó, hiszen – különösen a mi esetünkben – az ellenségeskedésnek már csak legszélsőségesebb esete, formája a fizikai kényszer, leszámolás. És mint tudjuk, Jézus nem tartotta oda arcát, amikor a szolga megütötte, hanem rendreutasította. Ám a gonosz felett csak így tudunk győzedelmeskedni. Mert ha az ő eszközeivel szembeszállunk vele, biztos alul maradunk. A következő az ellenségszeretet parancsa. Bár az ószövetségi törvényben és a rabbinikus irodalomban nem találjuk az ellenség gyűlöletének parancsát, lehet, hogy voltak Jézus idejében pártok, szekták, amelyek ezt hirdették. – Ami mindenféleképp kötelezi Jézus tanítványait, ez az ellenségszeretet parancsa, amelyet oly nehéz magunkévá tenni. Pedig ez Jézus tanításának és küldetésének lényege. – Nehéz eleget tennünk ennek a parancsnak azért is, mert könnyen félreértjük, gondolván, hogy a szeretet kedveskedést jelent: ahogyan barátainknak szoktunk kedveskedni. Ez nem lenne hiteles, és Jézus nem erre kötelez, hanem szeretetre. Ez a szeretet Jézus szavai szerint egész konkrétan és világosan az imádságot és a jótetteket jelenti. Jézus nem azt mondja, hogy nem lesznek ellenségeink, hanem, hogy szeressük őket. Barátainkhoz kedvesek leszünk – viszont mindenkit szeretnünk kell: mindenkiért kell imádkoznunk, és mindenkivel jót kell tennünk.

Amikor ennek a parancsnak teljesítése nehezünkre esik, gondoljunk Jézus további szavaira: „Hogy gyermekei legyetek mennyei Atyátoknak…”. A kérdés tehát az: akarok-e a Mennyei Atya gyermeke lenni? Akarok-e Jézus Krisztus tanítványa lenni, akinek igaz volta különbözik azokétól, akik nem ismerik Jézus Krisztust, vagy éppenséggel ellenségesen viseltetnek iránta. Legyünk tisztában azzal, hogy ha csak azokat szeretjük, akik minket is szeretnek és csak testvéreinket köszöntjük – vagyis akikkel egyetértünk, semmi különöset sem teszünk: ugyanazt tesszük, amit a vámosok, bűnösök, pogányok – akikhez őket érdek fűzi. „Mi az, amivel többet tesztek?” –kérdezi Jézus. Arról van szó, hogy mint Jézus tanítványának, ezt a „többet”kell megtennem. Ez az a sokat vitatott „többlet”, amelyet a Jézus Krisztusba vetett hit nyújt, illetve amire kötelez. A döntő kérdés mindig az lesz: akarok-e Jézus Krisztus tanítványa lenni, a közé a „ti” közé tartozni, akikhez szól, azt a „többet” megtenni, ami által a pogányoktól különbözöm? Akarok-e tökéletes lenni, mint a Mennyei Atya, akinek a keresztség által gyermeke lettem?

Kategória: Szentbeszéd, Szentírási útmutató, Zoltán atya


(hozzászólás letiltva).