ÉVKÖZI 9. VASÁRNAP

OLVASMÁNY: MTörv 11,18-32

Mózes ötödik könyvéből, a Második Törvényből, vagyis Deuteronómiumból hallottuk az olvasmányt. Ez a könyv Mózes nagy beszédeit tartalmazza az Ígéret Földjének határán. Ez a könyv és ennek elhangzott részlete fordul elő leggyakrabban a holttengeri, qumrani kéziratok között, hiszen az imaszíjjal együtt, homlokukra erősített tokban a hívő zsidók ma is magukra öltik imádság közben.

Mózes egy hegyről intézi szavait, a Választott Néphez, amint Jézus is a hegyi beszéddel kezdi tanítását a Máté-evangélium szerint. És ahogyan Mózes döntés elé állítja hallgatóit, hogy az áldás és átok közül válasszanak, úgy Jézus is az okos és az oktalan, balga ember ellentétének hasonlatával fejezi be a hegyi beszédet. – Mózes az isteni törvények betartásától teszi függővé az áldást, (mint Jézus az Ő szavainak betartásától), é és az Úr útjairól való letérést és más istenek követését viszont átoknak nevezi. „Az Úr útján járni”, „Hallgatni az Úr szavára” és „Szeretni Istent és felebarátunkat” a Második Törvény, a Deuteronómium kedvelt kifejezései. Ezeket Jézus is magáévá tette tanításában. Ezért olykor Mózes ötödik könyvét, a Második Törvényt Evangéliumnak nevezik az Ószövetségben.

Mi is döntés előtt állunk. Az Úr útján akarunk járni, amelyre Jézus Krisztus tanít bennünket, aki önmagát útnak, igazságnak és életnek nevezi, vagy más „isteneket követünk, akiket nem ismerünk, mert Jézus Krisztus nem nyilatkoztatta ki őket, csak a közhangulat kínálja nekünk? – Ha nem is imaszíj, ha nem is homlokunkra erősített tok formájában, tartsuk szem előtt Mózes – és Jézus Krisztus szavait.

ZSOLTÁR: 31

Az elmúlt vasárnapi zsoltár is arról szólt, hogy a hívő Istenbe veti bizalmát, Őrá hagyatkozik, Isten az ő sziklavára, életének szilárd alapja. – A mai evangéliumban Jézus is azzal fejezi be a hegyi beszédet, hogy életünket szilárd alapra helyezzük, Isten törvényeinek és az Ő tanításának alapjára építsük. A mai zsoltár egy további gondolatot is fűz ehhez: a hívő abban a reményben hagyatkozik Istenre, hogy nem fog megszégyenülni. – Sajátságos vallási felfogást tükröz ez a gondolat: Isten nem engedheti meg, hogy a benne bízó hívő megszégyenüljön. A hívő úgy gondolja, ha nem nyer meghallgatást, ha nem szabadul a bajból, az Istenre nézve sem jó, hiszen istentelen környezete abból, hogy Isten nem szabadítja meg a hívőt, nem csak arra fog következtetni, hogy a hívő nem méltó Isten segítségére, hanem arra is, hogy Isten nem tartja számon a benne reménykedőket, mi több, talán nincs is Isten.

Mi másként értelmezzük ezeket a szentírási szavakat, gondolatokat: csak akkor nem ér bennünket szégyen, ha Istenben bízunk, Őrá hagyatkozunk. Istenben bízni és Őrá hagyatkozni azonban nem annyit jelent, hogy ölbe tett kézzel várjuk, hogy az isteni gondviselés beavatkozzon és tegyen valamit, hanem azt, hogy én keresztény életemmel megmutatom, hogy valóban Istenben bízom; csak akkor nem fog szégyen érni, ha meggyőződésem és életmódom összhangban lesznek egymással, nem lesz ellentmondás a kettő között.

Ha így élünk, nem kell szégyenkeznünk, nem kell attól félnünk, hogy életünk romba dől, hiszen Jézus Krisztusra építettük azt.

SZENTLECKE: Róm 2,21-25.28.

Az előttünk álló évközi vasárnapok hosszú során át szent Pál apostol Rómaiakhoz írt leveléből fogjuk hallani a szentleckét. Arról már hallottunk, hogy a Népek Apostola ezzel a levelével mutatkozik be a birodalom fővárosának hívő közössége előtt, ahová maga is készül. Ez a közösség, mint szent Pál idejében már az Egyház megkeresztelkedett zsidókból és pogányokból állt, akik közül ez utóbbiak soha nem is hallottak a Mózesi törvényről és az Ószövetségről. – Mindkét „csoportnak” szüksége van az üdvösségre: Krisztus megváltói műve mindkettő számára nélkülözhetetlen, és mindannyian meghívást kaptak Krisztus áldozata által az Egyházba. Erről szól az egész Római levél, erről szól a mai szentlecke is. Mivel Jézus Krisztusban lett nyilvánvaló, Isten elhatározása a pogányok számára is, ezért független a mózesi törvénytől. Mindazok számára nyilvánvalóvá vált, akik hisznek. Tehát nem a törvény által, hanem a hit által. Ezt a megváltást ingyen kapjuk, vagyis ez kegyelmi ajándék.

Jézus Krisztus Isten rendeléséből, vére ontása által engesztelő áldozattá lett. Ez az áldozat a hit által válik hatékonnyá. A keresztáldozat mindannyiunknak meghozta a kiengesztelődést, ám, hogy ez számunkra is gyümölcsöző legyen, ahhoz nélkülözhetetlen a hit, amely ugyanebből az áldozatból fakad és táplálkozik, hiszen a hit is Isten kegyelmi ajándéka.

EVANGÉLIUM: Mt 7,21-27.

A „hegyi beszéd” befejezését halljuk szent Máté könyvéből. Jézus szavai egyértelműen tanítják, hogy a mennyek országába, amelyről beszél, és amelyet elhozott nekünk, az Ő személyében eljött közénk, csak akkor juthatunk el, ha a Mennyei Atya akaratát cselekedjük. Ezt Jézus nagyon súlyos szavakkal fejezi ki. A prófétálás, a csodák, az ördögűzések, amelyek hatalmával tanítványait felruházta, nem elegendők ahhoz, hogy a mennyek országába bejussunk. Hát még az „Uram „Uram”-ozás”. Pedig a hajlam az utóbbira mindannyiunkban megvan és olykor talán még az a gondolat is, megfordul agyunkban, hogy ha nekünk lenne csodatevő hatalmunk, arra hivatkozhatnánk, mint feltételre, hogy a mennyek országába jussunk. – Jézus ilyen feltételek mellett bennünket is gonosztevőknek fog nevezni. Egyedül a Mennyei Atya akaratának teljesítése, a tízparancsolat betartása, úgy, ahogyan azt Jézus értelmezésében hallottuk a hegyi beszédben, teszi számunkra lehetővé, hogy a mennyek országába eljussunk. Hiszen Jézus Krisztus is a Mennyei Atya akaratát teljesítette, és az általa tanított imádságban nap, mint nap ismételjük: legyen meg a te akaratod.

Végül a sziklára és a homokra épített ház hasonlatával fejezi be beszédét. Az élet viharaitól mi sem vagyunk kivételek, akik hallgatjuk Jézus Krisztust, az Egyházat. Ám keresztény életünk házáról csak akkor mondhatjuk, hogy sziklára épült, ha tettekre váltjuk Jézus tanítását, az Ő szavai szerint cselekszünk. Ne ijedjünk meg, ha fundamentalistáknak neveznek bennünket. A mi életünknek, hitünknek van fundamentuma, alapja: ez maga Jézus Krisztus.