Diákonusszentelés Esztergomban

2011. június 20. hétfő - 10:37 Írta: Kálmán atya

Erdő Péter
diakónus- és papszentelési szentbeszéde

Elhangzott Esztergomban, 2011. június 18-án

Kedves Jubiláns Paptestvéreim! Kedves Szentelendő Testvéreim! Krisztusban Kedves Testvérek!

Ünnepi alkalomra gyűltünk ma egybe. Papokat és diakónusokat szentelünk Főegyházmegyénk szolgálatára, illetve két papot a szalézi rend szolgálatára. Egyben hálát adunk jubiláns paptestvéreinkért, azokért a kegyelmekért, amelyeket az ő papi működésük által ajándékozott Isten az Egyháznak. Manapság sokan a tevékenység, a feladat külső megjelenése oldaláról szemlélik a papságot. Alapvető és igaz, hogy a papok nem csak fokozatban, hanem lényegileg is másként részesednek Krisztus hármas feladatában – a tanítói, a papi és a pásztori feladatban – mint a többi krisztushívő. Ám mindez abból a titokból fakad, ami az egyházi rend szentségének kiszolgáltatásakor válik jelenvalóvá. Ez a titok pedig végső soron a Krisztussal való egészen különleges, személyes összekapcsolódás. A pap léténél fogva is Krisztust jeleníti meg az Egyház közösségében. Krisztus személyében cselekszik. Egyes szám első személyben mondja ki a szentmisében az átváltoztatás szavait. Krisztusnak, a Főnek a személyében áll az egyházi közösség előtt. Nem a közösség küldötte, megbízottja, hanem Jézus Krisztus titokzatos kiválasztása folytán az ő személyes küldötte és képviselője.

Amikor valaki nyitottan és érdeklődve arra utalt, hogy talán pap szeretne lenni, azt kérdeztem tőle, szokott-e személyesen beszélgetni Krisztussal. Milyen a hozzá fűződő kapcsolata? Nem azt kérdeztem tehát tőle, hogy jól tud-e beszélni, fogalmazni, csoportokat szervezni és vezetni, szépen, ünnepélyesen mozogni és fellépni – bár ezek is fontos dolgok. Ám ezek csupán eszközök. Papságunk lényege a Krisztushoz fűződő titokzatos szentségi kapcsolatban van. Valahogy úgy áll a dolog, mint Szent Péterrel, ott a Genezáreti-tó partján. Jézus nem a műveltségéről faggatja, nem a szervezői ügyességéről. Az életben való jártasságát és a gyengeségeit nagyon is jól ismeri. Csak egyet kérdez tőle: Szeretsz-e engem? És ennek a szeretetnek az alapján adja neki a különleges küldetést.

A mai evangélium különös módon szól a szeretetről. Beszél arról, hogy az Istennek irántunk való szeretete a példakép, azt kell utánoznunk nekünk is. A szeretet nagy áramlása az Atyától indul, és a Fiún keresztül jut el az emberekhez. Első feladatunk, ami ebből következik, hogy maradjunk meg Jézus szeretetében. Tehát legyünk hűségesek ehhez a szeretethez, értékeljük ezt a szeretetet, viszonozzuk ezt a szeretetet.

De azt is halljuk a mai evangéliumban, hogy mi is úgy szeressük egymást, mint ahogyan Jézus szeret bennünket, s amint az Atya szereti Jézus Krisztust.

Ez utóbbi szeretetparancs valami nagyon különös hangsúlyt tartalmaz. Hiszen olvasunk másutt az evangéliumban az ellenségszeretetről, olvasunk arról, hogy abban kell utánozni az Atyának irántunk való szeretetét, hogy amint ő fölkelti napját jókra és gonoszakra egyaránt, úgy nekünk is szeretettel kell lennünk az emberek iránt, akár jót tesznek nekünk, akár pedig az ellenségeink.

De a most felolvasott evangéliumi szakasz valami mást mond el a szeretet titkáról. Arról beszél, hogy a krisztuskövetőknek, a krisztustanítványoknak különös módon kell szeretniük egymást. Ez nem az ellenségszeretet vagy az általános szeretet parancsa, hanem arra szólít fel, hogy az Egyház tagjai, Krisztus követői egészen különleges módon szeressék egymást. Szeressék egymást, mert meglátják egymásban Krisztus képét. Nemcsak a teremtés alapján, de a keresztség alapján is. És így a hívőknek, az Egyháznak ez a belső szeretetközössége jellé válik a világ számára. Azt olvassuk az Újszövetségben: „arról ismernek meg benneteket, hogy szeretitek egymást”. Ez a jel egyben meghívás a bekapcsolódásra, meghívás arra, hogy tartozzunk ehhez a szeretetközösséghez, hogy ezen keresztül kapcsolódjunk az Atya és a Fiú szeretetének áramába. Ahogyan Szent János apostol írja: „A mi közösségünk közösség az Atyával és a Fiúval, Jézus Krisztussal” (1Jn 1,3).

Ez a Krisztustól kapott meghívás egyben erőt is közöl. Az Egyházon belül a szeretetnek mintegy szakramentális, szentségi ereje van. Ebben a fényben értjük meg a II. Vatikáni Zsinat Egyházról szóló hittani rendelkezésének tanítását, mely az Egyházat a szó tágabb értelmében szentségként mutatja be.

Ez a titok sugárzik a mai evangéliumból is. A hívők között, a hívő közösségen belül a szeretetnek ilyen mintegy „szentségi” erőt kell sugároznia. Ez tanúságot tesz Isten irántunk való szeretetéről, és egyben közvetíti azt.

Éppen ezért nagyon nagy a felelősségünk, hogy hogyan szólunk hozzá az Egyház ügyeihez, hogyan próbálunk értékeket fenntartani vagy megvédeni, mert ez a belső, ez az egymás közötti szeretet a lényegét alkotja az egyházi működésünknek és tanúságtételünknek.

Ehhez nagy szükségünk van az éleslátásra, az erőre és a figyelemre. Csak így tudjuk Jézus példáját mindig szemünk előtt tartani. Ő szeretett mindenkit. Életét adta az egész világért, jókért és rosszakért egyaránt. De mégis különös szeretettel gyűjtötte maga köré a tanítványait. Különös szeretettel tanította azokat, akik hittek a szavában. Itt is, ma is ennek a bensőséges, Krisztus körül összegyűlő közösségnek a szeretetéről van szó.

Ennek a szeretetnek a kiválasztott eszközei a felszentelt püspökök, papok és diakónusok. Személyes életüknek is a Jézus Krisztus iránti különleges szeretetet kell sugároznia. Ezzel érezhetően, feltűnően is erősítik, lelkesítik, irányítják, szentségekkel és tanítással táplálják az Egyház közösségét. Az Isten országáért vállalt nőtlenség pedig nem középkori, gazdasági szempontokból fakadó, pusztán jogi előírás. Aki ezt is vállalja, az egészen különleges jelét adja Krisztus iránti személyes szeretetének. A négy evangélium és az Újszövetség többi könyvei hiteles képet őriztek meg számunkra a történeti Jézusról, akinek személyisége, tanítása, isteni kisugárzása, halála és feltámadása keresztény hitünk alapja. Ő pedig az Isten iránti teljes odaadás életformáját választotta. Már tizenkét éves korában egész rokonságát ámulatba ejtve ott maradt a templomban. „Atyám dolgaiban kell lennem” – mondta. Később pedig figyelmeztette a nyomába szegődőket, hogy a rókáknak odújuk van, a madaraknak fészkük, de az Emberfiának nincs hová lehajtania a fejét. Nem a szokványos polgári életformát élte, hanem a lánggal égő, kizárólagos önátadás különleges életét. Egyszer s mindenkorra megmutatta a világnak, hogy egy emberi lény hogyan tudja teljesen viszontszeretni az Istent. Az ő személyes életformája volt a legmagasabb eszmény az apostolok korától fogva. Maga Jézus is ajánlotta az Isten országáért vállalt szüzességet (vö. Mt 19,12), Szent Pál pedig az Isten ügyének való teljes odaadás érdekében tanácsolja ezt (vö. 1Kor 7,32-35). Nem véletlen, hogy a legrégebbi keresztény időktől fogva különlegesen is értékelték, ha az apostolutódok ebben is Krisztus példáját követték. A papi nőtlenség eszménye és lelkisége az Egyház őseredeti értéke. Ennek vállalásával és hűséges megtartásával a pap különleges lelki közösségbe kerül Krisztussal. Ez pedig kimeríthetetlen erőforrás tanúságtételünk és szolgálatunk számára.

Kérjük a Boldogságos Szűz Máriának, az Egyház anyjának és a papok édesanyjának közbenjárását jubiláló paptestvéreink, most szentelendő testvéreink és egész Egyházunk számára. Ámen.

Kategória: Nincs kategorizálva


(hozzászólás letiltva).