ÉVKÖZI 14. VASÁRNAP
OLVASMÁNY: Zak 9,9-10
Az eljövendő Messiásról, felkentről beszél az olvasmány. Isten általa küldi el nekünk békéjét. Sion leánya – Jeruzsálem, az Egyház, a mi közösségünk előképe. – Az igazi béke Isten ajándéka. A Messiás szamárháton jön. Ez azt jelenti, hogy békét akar kötni, mivel a ló harci állatnak számított, és ha a hírnök lóháton jött, az azt jelentette, hogy hadüzenetet hoz. A szamár szegénységet is jelent. A Messiás szegényen közelít hozzánk. Nem hatalommal, erővel, gazdagsággal akarja megvalósítani küldetését. Mindenütt a jóindulatra számít.
Az igazi békének Istentől kell jönnie, mert az emberi békeszerződések mindig magukban hordják az elégedetlenséget, a bosszú és a visszavágás veszélyét. Ezért ez nem számíthat igazi békének. Az igazi béke, amelyet Isten a Felkent – Messiás, Krisztus által küldött el, különbözik ettől a békétől. Maga Jézus is mondja: „Az én békémet adom nektek …,” amilyent a világ nem adhat”. – Ennek a békének bennünk kell kezdődnie; ez a tiszta szív, a megváltott lélek békéje. Ám, ennek a békének megvalósítása tőlünk függ. A mi jó szándékunkon múlik. Ezt nem pótolhatja semmi. Istennek, Jézus Krisztusnak és az Egyháznak semmilyen eszköz nem áll rendelkezésére, amellyel ezt kierőszakolhatná, kikényszeríthetné. Az Egyház is – Krisztushoz hasonlóan – teljesen szegényen jön közénk. Noha mi vagyunk ráutalva Istenre, Ő kéreget, Ő kéri, fogadjuk be, tegyük magunkévá békéjét.
ZSOLTÁR: 145.
Jézus a zsoltárok nyelvén, azok szótárával magasztalja Istent, áldja a Mennyei Atyát.
– Hasonló dicséretet mondunk mi is a mai zsoltárban. A dicséret mindenek előtt Isten nevét illeti. – A név a bibliai felfogás szerint hordozójának jellemét, lényét fejezi ki. Valakit néven szólítani annyit jelent, mint őt ismerni. – Amikor a tízparancsolat tiltja Isten nevének hiábavaló említését, nem annyira az Őt érő méltatlanságtól, tiszteletlenségtől óv – ez a Biblia számára elképzelhetetlen volt – hanem a környező népek helytelen, babonás felfogásától, mely szerint, ha valaki birtokában volt Isten nevének, azt ismételgette, ezzel hatalmába keríthette az istenséget és rákényszeríthette, hogy teljesítse kívánságát. – A bibliai Istennek, a mi Istenünknek, tulajdonképpen nincs neve; Ő Jahve, aki van; az, aki népével van, velünk van, mellettünk áll. Az imádkozó hívő mindennap dicséri Istent. Isten dicsérete, mint az imádság legfontosabb formája, nem lehet csak pillanatnyi hangulat eredménye, műve. Az imádságnak át kell hatnia egész életünket, létünket, mindennapi valóságunkat. – Ha nem így gyakoroljuk Isten dicséretét, ez előbb utóbb feleslegesnek és haszontalannak fog tűnni. Mindennapi dicséretében az imádkozó felsorolja Isten tulajdonságait, amelyekért Őt dicséret illeti: a kegyelmet, irgalmat, jóságot, türelmet, majd Isten hatalmának hirdetésére szólítja fel műveit.
– A teremtett világ puszta létezésével teszi ezt. Nekünk, embereknek életünkkel kell hirdetnünk Isten hatalmát és jóságát. Ezért a keresztény élet, az imádság, mindig tanúságtételt
is jelent. Életünkkel kell Őt dicsőítenünk.

Ám Istent nemcsak hatalma, nagysága miatt illeti dicséret. Kivoltát azáltal nyilatkoztatja ki elsősorban, hogy támaszt nyújt a botladozóknak és fölemeli, akit megaláztak. Jézus is ezért dicséri és magasztalja a Mennyei Atyát. Nekünk is ezért kell Őt dicsérnünk: mi vagyunk a botladozók, akiket fölemel, bűneinkkel önmagunkat aláztuk meg.
SZENTLECKE: Róm 8,9.11-13.
A keresztség szentségében elnyertük Isten Lelkét, a Szentlelket, a bérmálásban, pedig megerősítette bennünk ugyanez a Szentlélek a megszentelő kegyelmet, és megerősített bennünket, hogy a keresztségben nyert hivatásnak  megfelelően, a Lélek szerint éljünk.
– Isten, aki a Szentlélek által feltámasztotta Jézus Krisztust a halálból, a mi testünket is életre kelti. Tehát a keresztségben Krisztushoz kapcsolódva, ami Ővele történt, az rajtunk is megismétlődik. Isten Lelkének működése bennünk, meghívásunk a Jézus Krisztussal való feltámadásra, arra kötelez, hogy ne test szerint éljünk. Ahogyan az Apostol fogalmaz, nem tartozunk ezzel a testnek. Ezt szent Pál nem csak a korabeli filozófiákkal szemben fogalmazza meg, hanem korunk felfogásával ellentétben is, amely nem sugallja, hanem ránk akarja kényszeríteni a test szerinti életet, mint helyeset, mint egyedül elgondolhatót és egyedül lehetségeset.
Ennek az ellenkezőjét vallani, arra törekedni és azt megvalósítani, nem egyszer ma is nagy erőkifejtést, ellenállást kíván tőlünk. Ezért szent Pál az elképzelhető legsúlyosabb szavakkal int bennünket: ha a test szerint élünk, biztosan meghalunk – hiszen a test feltámadását is a Lélek hatalma tudja megadni. Egyedül ez képes életet, örök életet adni, amilyet nekünk Jézus Krisztus az Ő kereszthalála és feltámadása által szerzett, amilyenre – amelyre a keresztség szentségében meghívást kaptunk.
EVANGÉLIUM: Mt 11,25-30.
Jézus felüdülésről és megnyugvásról beszél. Erre mindannyiunknak szüksége van. Van, aki ezt most a nyaralás idején valóban üdülésformájában is megengedheti magának. Jézus felszólítása azonban mindenkihez szól, aki elfáradt és az élet terhét hordozza.
Az evangéliumi részlet a Mennyei Atya, Jézus Krisztus Atyjának magasztalásával kezdődik, Jézus, mint Isten Fia az ég és föld Urát Atyjának szólítja. Azért magasztalja, mert „ezeket” Isten országának, a mennyek országának titkait, azt, hogy Ő valóban Isten Fia és, hogy Benne eljött a mennyek országa, elrejtette a bölcsek és okosak elől és kinyilatkoztatta a kicsinyeknek.
A „bölcsek” valószínű nem a görög bölcseket jelenti, hanem az írástudókat
és mindazokat (adott esetben minket is), akik azt gondolják, hogy okosabbak
mint mások, hogy a mennyek országáról többet tudnak. Ezek elől rejtve marad a mennyek országa. A kicsinyeknek, megvetetteknek, lenézetteknek nyilatkoztatja ki Jézus Krisztusban, aki a legkisebb a mennyek országában és mindannyiunk szolgája.
Ezt követi egy részlet, amely hasonlóan, mint a múlt vasárnap a János evangéliumra emlékeztet, ami arról tanúskodik, hogy mennyire megőrizték az újszövetségi Írások Jézus szavait. „Az én Atyám mindent átadott nekem”.
Jézus tehát mint a Fiú egészen világosan és egyértelműen ismét Atyjának nevezi Istent. Majd: „senki sem ismeri a Fiút, csak az Atya, s az Atyát sem ismeri senki más, csak a Fiú, és akinek a Fiú ki akarja nyilatkoztatni”. – Ez az Atya és Fiú bensőséges kapcsolatát, elválaszthatatlan egységét juttatja kifejezésre. De amellett is tanúskodik Jézusnak ez a szava, hogy az Atya, az ég és föld Ura, Isten megismerése nem lehetséges Jézus Krisztus kinyilatkoztató közvetítése nélkül. Nem a magunk okoskodása révén ismerjük meg az Atyát és jutunk el hozzá, hanem csakis Jézus Krisztus által, aki által Isten szól mihozzánk. Jézus megkönnyebbülést ígér, míg a farizeusok elviselhetetlen terhet raktak az emberek vállára, de a kis újukkal sem mozdítottak, könnyítettek rajta. Ám Jézus sem könnyelmű életre hív, és nem is kecsegtet a gondtalan élet ígéretével: amint leveszi vállunkról az élet gondjainak terhét, a saját terhét s igáját helyezi vállunkra. Erről az igáról elmondhatja, hogy édes és erről a teherről, hogy könnyű, mert ez az Ő igája, az Ő terhe, amelyet együtt hordoz velünk és mi is együtt hordozzuk Vele. Ez az egyetlen hely a Szentírásban, ahol Jézus az Ő szívéről, a szelíd és alázatos szívről beszél, amelytől tanulnunk kell, amellyel ezt a terhet és igát hordoznunk kell. – A tanulás alázatosságot és készséget követel. Ezt a készséget kell megtanulnunk a szelíd és alázatos szívű Jézustól. Ez fogja meghozni lelkünk igazi nyugalmát, amelyet az a szelíd és hűséges király hozott meg, akiről Zakariás próféta jövendölt, Sion leányának, Jeruzsálemnek, az Egyház előképének.