Pápai Lajos Püspök Úr beszéde a 2011. augusztus 20-ai misén

2011. augusztus 23. kedd - 01:11 Írta: Kálmán atya

A győri püspök szentbeszéde augusztus 20-án Budapesten

2011.08.22.

Az alábbiakban teljes terjedelmében közöljük dr. Pápai Lajos megyéspüspök szentbeszédét, melyet Szent István király ünnepén, augusztus 20-án mondott el Budapesten, a Szent István Bazilikánál.

Főtisztelendő Bíboros Úr, Nuncius Úr, Érsek és Püspök Urak! Sainteté, Altesses impériales, Kedves Paptestvérek, Szerzetesek, Kedves Testvérek!

Egy nyugati TV adásban a riporter egy muszlimmal beszélgetett. Feltette neki a kérdést: „Miért nem illeszkedtek be? Mire ő visszakérdezett: „Mibe? Nektek nincs hitetek, kultúrátok, gyereketek. Nekünk mindez van. Nektek technikátok van, azt át is vesszük.”

Természetesen ebben a tömör megjegyzésben sok a túlzás. De azért nehéz tagadni, hogy van benne valami igazság.

Szent István király 1000 évvel ezelőtt megalapította a magyar keresztény államiságot. Hitet adott, Egyházat szervezett, mindebből megszületett a magyar keresztény kultúra. És most azt kérdezzük: hogyan tovább? Szent István áldott Jobbjával mutatja ma is az utat, hogy visszataláljunk azokhoz az alapokhoz, amelyekre újabb ezer évet lehet építeni.

II. a.) Mindenekelőtt rámutat a szikla-alapra, és ez a mi keresztény katolikus hitünk. Az Evangéliumban hallottuk: az okos ember sziklára épít. „A Szikla pedig Krisztus” (IKor 10,4) olvassuk Szent Pál I Korintusi levelében. A Sziklára épített ház: állja a vihart.

Mivel   több nemzedék nőtt már fel rendszeres vallásos oktatás nélkül, a mai világban a legnagyobb kísértés a közömbösség, és a vallási szinkretizmus. „Mindegy mit hisz, csak higgyen valamiben”, mondják sokszor.

A sokféle vallás léte valóban azt bizonyítja, hogy az emberből kiirthatatlan az Isten utáni vágy. Az ember keresi a Titkot, mert mindenekelőtt ő maga is titok önmaga számára. De az ember istenkeresése is megváltásra szorul. Miközben felismer egy-két igazság morzsát, azt gyakran tévedésekkel keveri össze.

Ám az ember istenkeresésével szemben elindult egy másik irányú keresés is: az Isten is elindult, hogy megkeresse, elérje és megmentse az embert. És ezt a keresést nevezzük úgy, hogy kinyilatkoztatás.

Elindult ez a keresés Ábrahám kiválasztásával, és elérte teljességét az Ige megtestesülésével, Jézus Krisztus jövetelével.

Ahogy II. János-Pál  pápa írta a „Tertio millennio adveniente” kezdetű apostoli levelében: «A keresztény vallásban (…) nem csupán az ember keresi Istent, hanem Isten személyesen jön, hogy önmagáról beszéljen az embernek, és megmutassa a Hová vezető utat. (…) Krisztusban a vallás többé már nemcsak tapogatózó istenkeresés (v.ö.: Ap.Csel. 17,27), hanem az isteni kinyilatkoztatásra adott hívő válasz. Ily módon Krisztus az összes vallás vágyakozásának beteljesedése, s ugyanakkor egyetlen és végső célja. Jézus Krisztus mindennek az összefoglalása (v.ö.: Ef 1,10), s ugyanakkor mindennek a beteljesedése Istenben.» (6.p.)

Így hitünk alapja nem valamilyen szép szokás, hanem maga az Igazság, azaz Krisztus! Ahogy Szent Pál írta a mai leckében: «..megtanultátok, hogy az Igazság Jézusban van.» (Ef 4,21)

Az Ő elfogadása mindig személyes döntést igényel, ami sokszor igen nehéz is lehet, s amit mindig Isten kegyelme előz meg és kísér.

Edit Stein, (Szent Terézia Benedikta O.C.D. nővér) Edmund Husserl tanársegédje volt. Az egyetemi évek alatt elvesztette gyermekkori hitét. 1921-ben a kegyelem beférkőzött a szívébe. Miután egy barátnőjénél kellett szállást kérnie, szobájának könyvespolcán a Kármel nagy megreformálójának, Avilai Szt. Teréznek önéletrajzát találta. Egész éjjel olvasta, és reggel felé így csukta be a könyvet: „Ez az igazság.” 1922. január 1-én megkeresztelkedett.

De Krisztus elfogadásáért neki is meg kellett küzdenie. Édesanyja hívő zsidó volt, akinek fájt, hogy leánya elhagyja ősei hitét. Edit hazament, elkísérte anyját a zsinagógába. Hazafelé jövet anyja megkérdezte tőle: Szép volt a prédikáció? Ő így válaszolt: „Igen”. Anyja folytatta a kérdést: „Akkor elismered, hogy itt is lehet Istennek tetsző életet élni? Teréz így válaszolt: „Igen, amíg az ember meg nem ismer Valakit.” Aki Krisztusban felismerte az Isten Fiát, az Igazságot, az Atya Kinyilatkoztatóját – nem léphet vissza.

Ugyanezt látjuk Szent István életében is, mikor a Jézus Krisztusba vetett hitét mindig meg tudta különböztetni politikai hasznosságtól és emberi vonzalmaktól.

Számunkra is az első: Krisztusra, a Sziklára, az Igazságra építjük életünket. S ez ma sem könnyű. Ma nem a nyílt üldözéssel kell szembenézni, hanem a gúny, a lekezelés, az „ez még ott tart” és hasonló megjegyzésekkel. S ez a magukat hívőnek tartók közé is sajnos begyűrűzik.

Sokan mondják: én hívő vagyok! De mintha abban már nem hinnének, hogy ma is lehet keresztény módon élni.

Gyakran halljuk ugyanis: én hívő vagyok, de nincs időm templomba járni, gyermekeimet szeretném keresztény módon nevelni, de tetszik tudni: az iskola, a TV, a mai világ jobban hat rájuk, fiatalok mondják: készülnék keresztény módon a házasságra, de hiszen úgyis már mindenki együtt él házasság előtt, akkor én miért lógjak ki, és lehetne még sorolni. Aki így beszél, az már döntött: de Jézus Krisztus ellen!

Ugyanakkor azt is látjuk, hogy fiatalok, fiatal felnőttek körében is él a vágy Isten után, a keresztény élet, az Egyház közössége után.

Ha egy érdeklődő fiatal, – még ha nem is kapott vallásos nevelést, – olyan fiatalok közelébe kerül, akik keresztény módon élnek, elkezd tájékozódni, és sokszor eljut a teljes hitre is. Sőt, elkötelezettsége komolyságával, lelkesedésével megszégyeníti azokat is, akik a hitet, – ha szabad így mondani – készen kapták.

Egy olasz fiatal 20 évesen otthagyta szüleit, elzüllött, börtönbe került. Onnan kikerülve újra folytatta életmódját, drogozott. 1986-ban közölte vele az orvos AIDS-e van, és már az utolsó stádiumban van. Kétségbeesett. Ateista volt és bevallotta: „Szerettem volna imádkozni, de ki tud imádkozni? Az utcán egy szerzetessel találkozott. Megszólította: „Kétségbe vagyok esve.” Az meghallgatta és elhívta: „Gyere velem, szegények vagyunk, de van még nálunk hely egy másik szegénynek.” Ő elment, ott élt, és néhány hónapos csendes megfigyelés után így kiáltott fel a többiek előtt: „Megértettem, hogy Jézus valóban Isten, mert egyedül ha Jézus Isten, az magyarázza meg a ti életeteket. Még hat évig élt a közösségben. Halála előtt, már fekve azt kérte, hogy vegyék fel a szerzetbe, hadd tegye le a fogadalmakat. Letette, és még pár percig élt, mint szerzetes és meghalt. (Angelo Comastri «Dio è amore.« San Paolo Edizioni 2008, 134. lap).

Ezért minden egyébnél fontosabb számunkra hitünknek, az Evangélium örömhírének hiteles továbbadása, ami ma is megérinti az emberek szívét.

b.) Szent István is elsősorban saját példájával, azután törvényeivel, intézményeivel a keresztény hit sziklájára építette népe életét. És ez a hit lassan átjárta, megtisztította és megszentelte kultúránkat, hagyományainkat. Prohászka püspök szerint: „egy nép akkor lesz kereszténnyé, amikor eszményeit keresztelik meg.” És népünk szokásait, hagyományait, értékeit, kultúráját úgy átjárta a kereszténység, hogy annak ismerete nélkül nem is érthető meg igazán. De mint minden emberi tevékenység, a kultúra is megváltásra szorul. Krisztus, aki Tertullianus szerint Igazságnak és nem Szokásnak nevezte magát, meg tud testesülni minden kultúrában, miközben azt megtisztítja és megszenteli.

Az ősi magyar virtust, a küzdő, harci szellemet lovagiassá nemesítette, megszentelve a családot, a munkát, hazát és jövőt teremtett. Templomok, iskolák, apátságok jöttek létre, szentek születtek: a kereszténység megtestesült a magyar kultúrában.

Egy nemzetnél sem vagyunk alábbvalóak, büszkék lehetünk kultúránkra, hagyományainkra, hőseinkre, szentjeinkre. Kereszténység előtti értékeinkre is tisztelettel tekintünk, – hiszen pont ezeket szentelte meg az Evangélium – de Krisztustól, az Igazságtól semmiféle hamis nosztalgia által nem engedjük magunkat eltávolítani.

Szent István ma is utat mutat nekünk. Kereszténységünknek a mai kultúrában is meg kell testesülnie, hogy jövőnk legyen. S ez ma sem történik másként: a keresztény hit megtisztítja és megszenteli kultúránkat. Csak azt veti el, ami nem fér össze keresztény és valóban emberi értékeinkkel.

Keresztény hitünk az „élet kultúráját” hirdeti, az emberi élet utolérhetetlen méltóságát fogantatásától természetes haláláig. Hirdeti a férfi és nő felbonthatatlan kapcsolatát a házasság szentségében, és a belőle fakadó család pótolhatatlan értékét.

A mi feladatunk, hívő keresztény katolikusoké, hogy jó példával, akár áldozatokat is vállalva éljük meg és hirdessük ezeket az értékeket. Különösen is nagy a felelőssége ezen belül azoknak a testvéreinknek, akik a tömegtájékoztatás szolgálatát végzik.

Az állam feladata pedig az, hogy törvényekkel, hatékony támogatással segítse a családokat, a gyermekvállalás biztonságát, a nevelést és az oktatást, és hogy családbarát környezetet teremtsen.

Mint keresztények elfogadhatatlannak tartjuk a „halál kultúráját”, ahogy II. János-Pál pápa nevezte, és tudjuk, hogy keresztény és magyar jövőnk ebben a hazában csak az élet tisztelete révén lehetséges.

Új Alaptörvényünkben elégtétellel és örömmel ismerjük fel ezeknek az alap-értékeknek deklarálását és azt, hogy végre – hosszú idő után – valóban otthon érezhetjük magunkat keresztényként is a saját hazánkban.

Ugyanakkor kell, hogy legyen bátorságunk szembenézni valós problémáinkkal, nem ülhetünk nyugodtan puskaporos hordón, akár a népesség fogyását, akár szociális és etnikai problémáinkat tekintve.

c.) Végül Szt. István áldott Jobbjával rámutat Krisztus Egyházára, ez az Egyház a mi Édesanyánk, és rámutat a Szűzanyára, Magyarok Nagyasszonyára, aki Anya az Egyházban.

Annyi sok év egyházellenes propagandája ma hozza a rossz gyümölcsöket. A régi ideológiákból semmi sem maradt meg, csak az Egyház-ellenesség. De ezen nem szabad meglepődnünk. Az Úr Jézus tanította a búzáról és a konkolyról szóló példabeszédében, hogy az „ellenséges ember” a történelem minden szakában elszórja a konkolyt, ami így mindig megtalálható az Egyházban a búzával együtt.

Ez jelentheti mindenekelőtt saját bűneinket, mulasztásainkat, és itt a megújulásnak egyetlen útja van: a mindennapi megtérés. Ezt szolgálja a Püspöki Karunk által meghirdetett család-éve, a rendszeres hitoktatás, fiatalokkal, családokkal való foglalkozás, és annak tudatosítása, hogy rendszeres vasárnapi szentmise nélkül, a keresztség-bérmálás-házasság szentségeire való hívő készület nélkül nincs igazi keresztény élet és megújulás.

De a konkoly jelentheti a kívülről jövő nehézségeket is. Ma a világban, – egy nemzetközi konferencia előadásában hallottam – tudatos keresztényellenes üldözés folyik. A statisztikák szerint azok között, akiket vallásuk miatt üldöznek a világban: a 70 %-a keresztény. Van véres üldözés is, terrortámadások sok országban, de jelen van Európában is – csak más formában. Itt azt szeretnék elérni, hogy hitünk, vallásunk szoruljon vissza a sekrestyébe, – mint a kommunista rendszer idején – és legyen kisebbrendűségi érzésünk –hitünk miatt. Jellemző erre a most zajló Madridi Világifjúsági Zarándoklat. Több mint másfél millió fiatal gyűlt össze 220 országból és fogadta leírhatatlan lelkesedéssel a Szentatyát. A magyar média viszont csak arról szólt, hogy párezer ember tüntet a rendezvény ellen. A mi fiataljaink jelezték telefonon, hogy rosszarcú fiatalok próbálnak beléjük kötni, a metróban verekedést kezdeményezni, a szabadság és a másság nevében. Úgy látszik ezek a liberálisok egy dolgot nem bírnak elviselni: a mások szabadságát és tisztatekintetű fiataljaink örömét. De „gyáva népnek nincs hazája”. Tiszteljük mások meggyőződését, de bátran vállaljuk és valljuk meg a sajátunkat, és nem félünk. Tudjuk, hogy aki sziklára építi a házát, azt nem mossa el a szennyes ár.

Keresztény megújulásunkhoz munkásokra is szükség van. Különösen papi és szerzetesi hivatásokra. Ma sokan úgy élik meg a papság megfogyatkozását, mint tőlünk független, kívülről jövő nehézséget. Pedig nem így van. Az Úr Krisztus ma is hív fiatalokat szolgálatára, pontosan annyit, amennyire szükség van. Se többet, se kevesebbet. Csak ezt a hívást Krisztus a keresztény családon, a plébániai közösségen, és a lelkipásztorokon keresztül végzi. Így mindnyájan felelősek vagyunk, hogy akiket hív az Úr Krisztus, meghallják az Ő halk kopogtatását.

Sokan aggódnak ma: vajon az Egyház sikeresen tudja-e megszólítani az embereket, milyen eredménye lesz munkánknak: XVI. Benedek pápától is ezt kérdezték Angliába menet a repülőgépen az újságírók. Ő azt felelte: Nem a siker, nem a százalékok számítanak, csak egy, hogy Krisztus hiteles tanúi legyünk, hogy Őt sugározzuk áttetszően az emberek felé.

III. Kedves Testvérek! Épp ma van 20. évfordulója, hogy II. János-Pál pápa Budapesten járt, és a Hősök Terén misézett. Ma megkérdezhetné tőlünk: Magyarország, mit tettél ez alatt a 20 év alatt a keresztségeddel?

A mai napon Szent István is ezt kérdezheti tőlünk: Magyarország, mit tettél a keresztségeddel?

És mielőtt válaszolni tudnánk, Szent Jobbjával ma is utat mutat: Rámutat a Sziklára, az Igazságra, vagyis Krisztusra, a hitünkből fakadó kultúránkra és értékeinkre, és Jézus Krisztus Egyházára.

És minket is a Boldogasszonyt kérni tanít.

Forduljunk a Szűzanyához, Magyarok Nagyasszonyához a legrégibb Máriás ima szavaival, amelyet egy III. századi egyiptomi papiruszon találtak, amit tehát keresztény őseink már 250 körül imádkoztak így:

„Irgalmasságod alá menekülünk

Istenszülő.

Imáinkat ne vesd el a szükségben,

De szabadíts meg minket a veszélytől,

Egyedül Tiszta, egyedül Áldott.”

Ámen.

(P. Alviero Niccacci o.f.m.: »Sub tuum praesidium« 29-34. lap. In: Nouveaux Cahiers Marials, 28, Novembre 1992.).

Kategória: Szentbeszéd


(hozzászólás letiltva).