Szentírási útmutató Rokay Zoltán atyától: Évközi 24. vasárnap

2011. szeptember 04. vasárnap - 09:50 Írta: Kálmán atya

ÉVKÖZI 24. VASÁRNAP

OLVASMÁNY: Sir 27,33-28,9

Sirák fiának könyve egyike az Ószövetség legkésőbbi írásainak. Sokáig csak görög fordításban volt ismeretes. Ezért a nem katolikus bibliafordításokban nem található. A múlt század végén ráakadtak a könyv néhány héber töredékére, majd többet is találtak.

A könyvnek az a részlete, amelyet a mai olvasmányban hallunk, emlékeztet Jézusnak a megbocsátásról szóló tanítására. Látszik, hogy keletkezésének korában ez már a hívő közösség komoly problémája volt, a Választott Nép egyre inkább a vallásos élet lényegére, a helyes magatartásra, embertársainkhoz való helyes viszonyulásra irányította a figyelmet, és a megoldást körülbelül ott kereste, ahol Jézus Krisztus rámutatott.

Amit az ószövetségi olvasmány mond, azt halljuk Jézus példabeszédében a gonosz szolgáról. Az igazi vallásosság valamilyen kölcsönösségen alapszik. Ebben a kölcsönösségben akar Isten jelen lenni.

– Amit Tőle várunk, azt tegyünk embertársainknak. Ő csak ajándékozó akar maradni. A viszonzást embertársainknak kell lerónunk; szívesen lerónánk hálánkat, tartozásunkat Istennek, mivel tudjuk, hogy ezt úgyis csak mondjuk. De, amikor Isten, Jézus Krisztus által embertársainkra irányítja figyelmünket, és azt mondja, amit tőlem kértél, add meg felebarátodnak, akkor alábbhagy lelkesedésünk, mert úgy érezzük, embertársunk beékelődött Isten és mi közénk. – Pedig ezzel, itt kezdődik az igazi vallásosság, az igazi kereszténység.

Az pedig, amivel embertársainknak tartozunk, azonos azzal, amit Istentől elvárunk: hibáink, gyarlóságaink, emberi természetünk törékenységének, tévedéseink megbocsátása – nem elnézése, vagy jóváhagyása – megbocsátása. – Isten velünk is embertársaink által akarja mindezt gyakorolni itt a földi életben. Épp ezért, ez arra kötelez bennünket, hogy mi is így viszonyuljunk hozzájuk. Ne legyünk akadály, hanem segítség az Istenhez vezető úton.

ZSOLTÁR: 103. zsoltár

Mint hívő emberek, gyakran fordulunk Istenhez segítségért. Nem csak az Egyház, hanem maga a Szentírás, a Biblia is ismeri a kérő imádságot.

Ám az ilyen imádságnak csak akkor van értelme és helye keresztény életünkben, ha a kérést mindig hálaadás követi. – Az emberi tapasztalat azonban azt mutatja, hogy nem egyszer, amilyen kitartóak, állhatatosak vagyunk a kérésben, olyan feledékenyek vagyunk a köszönetnyilvánításban, hálaadásban.

Miben nyilvánult meg Isten irántunk való jósága, amelyről nem szabad megfeledkeznünk? – Mindabban, ami a megváltásban megvalósult, és aminek a szentségekben leszünk részesei:

Isten megbocsátja minden vétkünk – a keresztségben és a bűnbánatban; ugyanakkor ezeknek és a többi szentségnek gyógyító hatása is van: gyógyítja gyengeségünket. – A pusztulástól megmenti életünket: tanításával megmutatja, hogyan kell kerülnünk a bűnt, megelőznünk a rosszat, kegyelmével,pedig segít, hogy az ilyen életet meg is tudjuk valósítani.

A szentségek nemcsak tisztítanak és gyógyítanak, hanem megszentelő és segítő kegyelemmel fel is ékesítenek, meg is koronáznak bennünket. – Isten kegyelmében részesedni, kitüntetést jelent. – Részesei leszünk Jézus Krisztus királyságának. Ezért mondja: kegyelmében és irgalmában meg is koronázza. királynak lenni, pedig annyit jelent, mint uralkodni – magunkon és legyőzni a bűnt.

Istennek ezt a könyörülő jóságát csak akkor értjük meg és tapasztaljuk meg, ha istenfélők vagyunk, vagyis, az attól való félelem, hogy Isten barátságát elveszítjük, nemcsak visszatart a bűntől, hanem tevékeny keresztény életre is ösztönöz.

SZENTLECKE:. Róm 14,7-9.

A szentleckék sorozata, amelyet a Rómaiakhoz írt levélből olvastunk, hallottunk, rövid, de annál fenségesebb szakasszal zárul, életünk értelméről, keresztény életünk lényegéről: nem önmagunknak élünk, hanem Istennek és nem önmagunknak halunk meg, hanem Istennek: életünkben, halálunkban az Úréi vagyunk. Ezt valósította meg Jézus Krisztus az Ő kereszthalálával.

Ezért mondhatjuk: „Édes Jézus Neked élek, édes Jézus Neked halok, életemben, halálomban, édes Jézus Tied vagyok”. – Krisztus meghalt és feltámadt.

Ezért a holtak és élők Ura. – A halál birodalma is alá van vetve hatalmának. Nem lehet kivonnom magam az Ő uralma alól, nem rejtőzhetem el a holtak országába előle. Ez azt is jelenti, hogy Jézus Krisztus, Isten szeretetétől semmi,- a halál sem szakíthat el bennünket, amint ugyanebben a levélben mondja az Apostol („sem magasság, sem mélység”). Ám az is kifejezésre jut ebben a tanításban, hogy csak akkor remélhetem, hogy a halál nem fog elszakítani Istentől, Jézus Krisztustól, ha az élet sem szakított el Tőle, az ő örömeivel, gondjaival, kínálataival, kihívásaival. Ha a földi élet néhány rövid évtizedében nem volt szükségem Jézus Krisztusra, Istenre, Ő maga lenne rendkívül kegyetlen, ha ezt a szövetséget, kapcsolatot egy örökkévalóságon át rám akarná kényszeríteni.

Ezért, mivel a keresztség által Jézus Krisztushoz kapcsolódtam, egész földi életemmel hozzá kell kapcsolódnom. Így lehet rá reményem, hogy életemben, halálomban az Övé leszek.

EVANGÉLIUM: Mt 18,21-35

A hetes számról a szentségek és a Szentlélek ajándékainak felsorolásából tudjuk, hogy szent szám. Ennek bibliai gyökereit az Ószövetségben is megtaláljuk. Valamiképpen a teljességet, tökéletességet jelöli, jelenti.

Amikor Péter apostol, akinek szerepét a Máté-evangélium kiemeli, felteszi a kérdést, hányszor kell megbocsátania testvérének, ha vét ellene, talán hétszer?, kitűnik, hogy már a tizenkettő közösségében fennállt annak valós lehetősége, hogy testvér a testvér ellen vétkezzen, de az is, hogy Péter valami nagyon nagyot akart mondani, amikor úgy gondolta, hogy már azzal elértük a felső határt, ha hétszer megbocsátunk testvérünknek.

Jézus az Ő válaszával: „hetvenszer hétszer” rámutat, hogy Péter a mi keresztény- krisztusi kötelességünkhöz képest, csekélységet mondott: hiszen a hetes számnak ez a szorzata a végtelent jelenti. Mivel Isten megbocsátása is végtelen. Erről szól Jézus példabeszéde is, amellyel arra tanít, hogy felebarátunk, embertársunk, testvérünk tartozása, ahhoz viszonyítva, amivel mi tartozunk a Mennyei Atyának, elenyésző, jelentéktelen. A tízezer talentum mesés összeg, amely adóságunk nagyságát van hivatva érzékeltetni. Érthető, hogy ennek a tartozásnak, adóságnak elengedéséért könyörgünk Mennyei Atyánkhoz. Ugyanerre tanít bennünket Jézus a Miatyánkban is. Itt, a példabeszéd végén egy fenyítést is találunk, amely arra figyelmeztet, milyen súlyos következménnyel jár, ha nem vagyunk, megbocsátóak és a megbocsátást kérjük. Hogyan bocsássunk meg testvérünknek? Úgy, ahogyan azt Istentől is elvárjuk, kérjük.

Kategória: Szentbeszéd, Szentírási útmutató, Zoltán atya


(hozzászólás letiltva).