ÉVKÖZI 25. VASÁRNAP

OLVASMÁNY: Iz 55,6-9

Isten saját képére és hasonlatosságára teremtett bennünket. De ezt a hasonlatosságot megrongálta a bűn. A földi életben küzdünk, törekszünk ennek a megvalósítására, de ez mindig csak igyekezet marad. Ez jut kifejezésre Jézus példabeszédében a szőlősgazdáról és Izajás prófétai szavaiban: „Az én gondolataim nem a ti gondolataitok, az én utaim nem a ti utaitok.” – Isten kegyelmét érzékeltetik ezek a szavak és képek. Istennek velünk való kapcsolatát azért nevezzük kegyelemnek, mivel Isten ezt kegyelemből, ingyen adja. Nem tetteinkkel érdemeljük azt ki, különösen, pedig nem vásárolhatjuk azt Istentől.

De ez a prófétai szó, ez a példabeszéd nemcsak azt a célt szolgálja, hogy ámuljunk Isten jóságán, amely meghaladja értelmünket, hanem hatni akar ránk, hogy vallásosságunkon és embertársainkkal való kapcsolatunkon változtassunk. Istennel ugyanis – és így embertársainkkal is – gyakran „üzleti alapon” akarjuk megvalósítani vallásosságunkat. Gondosan ügyelünk, nehogy valakit túlfizessünk jóságunkkal, és számon tartjuk, Isten és embertársunk, mivel, mennyivel „tartozik” nekünk. Ezeket a gondolatokat, utakat messze meghaladják Isten utai, gondolatai. Ő előre ideadta nekünk Egyszülött Fiát, vagyis mindent. Nem kell tehát attól félnünk, hogy Isten adós marad. Inkább az a kérdés, tudunk-e mi is úgy viszonyulni Hozzá és embertársainkhoz, ahogyan Ő viszonyul hozzánk?
Nehéz Isten utain járni, és az Ő gondolatai szerint gondolkodni, de nem
lehetetlen. Hiszen Isten nem kívánhat tőlünk lehetetlent.

ZSOLTÁR: 145.

Isten közelségéről szól a mai zsoltár. – Lehet, hogy már mi is voltunk olyan helyzetben, hogy valaki, aki különben nem gyakorolja vallását, értelmetlenül tekint ránk, amikor Istenről, Isten közelségéről beszélünk, vagy látja, hogy mi ebben valóban hiszünk. (Pl. az imádság, amelyben Istennel beszélgetünk, feltételezi, hogy hiszünk közelségében.) – Ez nem is csoda. Isten nagyságát nem lehet felfogni. Isten azokhoz van közel, akik igaz szívvel kiáltanak hozzá. – Magunk is csak akkor tapasztalhatjuk meg közelségét, ha hívjuk: ha elutasítjuk, magunk távolodunk el Tőle. – Istent hívni, Istenhez kiáltani nem annyit jelent, mint nevét ismételgetni, amikor bajban vagyunk, hanem egész életemmel Isten felé kell fordulnom: „mindennap áldalak Téged” – tehát jó és rossz napokban, „ha ér bőség, ha ér ínség”. Hivőnek lenni folyamatosságot jelent, amely végig kíséri egész életünket. – Ne kerülje el figyelmünket az a részlet se, ahol a zsoltár azt mondja: Isten azokhoz van közel, akik igaz szívvel kiáltanak hozzá. – Lehet, nem egyszer azért nem tudjuk élvezni vallásos életünk lelki gyümölcseit, mert szívünkben valami hamisság van, szívünket nem tisztítottuk meg. Ezért kezdi az Egyház legkiválóbb imádságát, a szentmisét bűnbánattal,
hogy igaz szívvel hívjuk Istent, és igéjét hallgatva, testével és vérével táplálkozva, megtapasztaljuk oltalmazó közelségét.

SZENTLECKE: Fil 1,20-24. 27

Szent Pál apostol második útján járt Filippiben. Erről említést tesz mind az Apostolok Cselekedetei, mind pedig az 1. Tesszalonikai levél. Pál és társa, Szilás itt börtönbe került, de mint annak idején Péter, ők is csodálatosan megszabadultak. – A levél keletkezésének idejéről és helyéről annyit tudhatunk, hogy ezután a látogatás után, valamikor ezután a tartózkodás után írta. – A levélből nagyon jól ismerjük a Krisztus-himnuszt, a virágvasárnapi liturgiából.Jézus Krisztus megdicsőül az Apostol testében, akkor is, ha az Apostol él, akkor is, ha meghal. Ez a szoros sorsközösség Jézus Krisztussal életünkben és halálunkban, különösen, pedig az ő életében és halálában, szent Pál tanításának, teológiájának központi igazsága, az ő esetében, pedig apostoli munkájának alapja, amely nélkül az elképzelhetetlen. Ebből érthető hitval lása: számomra az élet Krisztus, a halál, pedig nyereség. Ez azt jelenti, hogy teljesen azonosult Krisztussal. Ahogyan másutt mondja: Élek, de már nem én, hanem Krisztus él énbennem, – Ha ez vonatkozik életünkre, nyilván nyereség a halál, hiszen az által juthatunk el Jézus Krisztus színelátására. – Az élet viszont gyümölcsöző munkát jelent szent Pál számára és ezért nem veti el az életet, mert a filippieknek most nagyobb szükségük van erre. Ezt nem halál félelem mondAtatja az Apostollal, hanem küldetése fontosságának tudata.
– Ezt a gondolkodást, szemléletmódot mi is magunkévá tudjuk tenni, ha meg hallgatjuk szent Pál intelmét és Krisztus Evangéliumához méltóan élünk.

EVANGÉLIUM: Mt 20,1-16.

Amint nyáron az aratás és a pihenés felé fordítottuk figyelmünket és az
evangéliumi részletek is kitértek erre, úgy most néhány vasárnapon át a
szüretről és a szőlőről hallunk Jézustól példabeszédeket, hiszen itt a szüret
ideje.

Az első példabeszéd arról szól, hogy a szőlősgazda munkásokat, napszámosokat küld szőlőjébe és elszámoláskor munkaidejüktől függetlenül egyforma bért fizet nekik. Az elsőkben az ószövetségi Választott Népet szokták  felismerni, az utolsókban, akik munkába álltak, a pogányságból megkeresztelkedetteket – bennünket. Isten azóta is újabb és újabb munkásokathív és küld szőlejébe. A végelszámoláskor, ítéletkor azonban mindenkinek ugyanazt az örök életet akarja adni. Ebből nincs több, vagy kevesebb. Lehet, hogy időközben mi vagyunk azok, akik zúgolódunk, amikor azt látjuk, hogy ugyanannyit kapunk, mint akik utánunk álltak munkába, főleg pedig, hogy azok is annyit kapnak, mint mi. Gondolva (tévesen), hogy mi többet kapunk az örökéletből, örök boldogságból. Pedig azt Isten mindenkinek egyformán adja. Talán nem is gondolunk arra, hogy a „kegyelmet” Isten, mint sajátját szabadon adja, és én valójában felrovom Istennek az Ő jóságát, irgalmasságát, mert elvárnám, hogy ahogyan én mindenkinek gondosan az ő teljesítménye szerint fizetek, Isten is így tegyen. Szeretném előírni Istennek, hogy az én gondolkodásom szerint járjon el, holott az Ő utai nem az én utaim, az Ő gondolatai meghaladják az én gondolataimat. Ő egyesíteni tudja önmagában az igazságosságot és irgalmasságot.