ÉVKÖZI 26. VASÁRNAP
OLVASMÁNY: Ez 18,25-218

A próféták hivatásának lényege, helyes vallásosságra, helyes életre tanítani az embereket. Ez a tanítás Krisztus tanításában érte el teljességét.

Ezekiel arra tanít a mai olvasmányban, hogy életünkben, embertársaink életében is lehetségesek változások. Ne tekintsük hát a jelen pillanatot véglegesnek, hogy el ne bízzuk magunkat. – Az igaz ember is letérhet útjáról, és bűnös is megtérhet. Ebben az összefüggésben időszerűek az Apostol figyelmeztető szavai: „Aki áll, vigyázzon, el ne essen!” – mert még eleshetek. Még élek, letérhetek az igaz útról. – Embertársaimat viszont ne zárjam ki az üdvösségből, mert, amíg élnek megváltozhatnak. Isten mindannyiunk rendel kezésére bocsátotta az egész életet: halálunkig meggondolhatjuk magunkat.

De a próféta és az Evangéliumban Jézus is arra figyelmeztet, hogy az igazi vallás – keresztény élet – nemcsak szájjal történő hitvallás, nemcsak egy hovatartozás, ami már magában véve garantálná örök életemet, hanem egy aktív, tevékeny életforma. Nem elég úszni az árral, felszállni a megfelelő vonatra, hanem cselekedeteim döntik el, milyen gyermeke, fia vagyok a Mennyei Atyának.

Ha ismerjük a zsidókeresztényekhez intézett Máté-evangélium alapvető jellemvonásait, ismertetőjeleit, meg fogjuk érteni, hogy az egyik fiúban az ószövetségi Választott Népet vélték felismerni, amely szavával megvallotta Istent, de Jézust elvetette, cselekedeteivel nem tanúskodott Isten mellett; a másik fiú pedig a pogányokat képviseli, akik előbb nem ismerték és nem ismerték el az Ószövetségben magát kinyilatkoztató Mennyei Atyát, de később felismerték az igazságot, és magukévá tették Jézus tanítását.

Ez figyelmeztetés számunkra: ne gondoljuk, hogy azzal, hogy pusztán mondogatjuk, hogy megtesszük a Mennyei Atya akaratát, azzal már Isten választott népe vagyunk, és jogunk van a mennyországra. Ehhez arra van szükségünk, hogy Isten akaratát meg is tegyük.

ZSOLTÁR: 25.

Istent- a Szentírással, és a benne imádkozó hívővel – mi is megváltónak, üdvözítőnek mondjuk. Isten irgalmas és jóságos. – Ez a jósága, irgalmassága azonban nem annyira abban nyilvánul meg, hogy amikor valamit önhibánkból elrontunk, azt Ő hozza helyre, hanem inkább abban, hogy megmutatja: hogyan kerülhetjük el a bajt, a rosszat.

Ezért az igazi, célravezető vallásosság is abban áll, hogy Istent arra kérjük, mutassa meg nekünk a helyes utat, tanítson bennünket helyes életre. – Az Egyház hivatásának és küldetése lényegének tartja ezt a tanítást, útmutatást. – Helytelenül vélekedünk, ha azt mondjuk: az Egyház ne szóljon bele magánéletembe! Az Egyház önmaga hivatását, küldetését tagadná meg, ha a „házi béke” kedvéért lemondana a tanításról, útmutatásról, intésről.

Ám azt is tudjuk, sokszor könnyelműségből, meggondolatlanságból, éretlenségből, a magunk útján akarunk haladni. – A szenvedő Jób, aki ártatlanságát bizonygatja barátai állításával szemben, kegyetlennek tartja Istent, ha ifjúkori bűneit ilyen keményen büntetné. – A mai zsoltárban is arra kéri a hívő Istent, ne emlékezzen ifjúkori bűneire. – Ezt minden időben bizalommal kérhetjük, ha most a jelen pillanatban és ettől kezdve, készek vagyunk azon az úton járni, amelyen Isten vezet. Amelyre Jézus Krisztus tanít bennünket az Egyház közvetítésével.

Ha alázatosak és szelídek leszünk, vagyis elfogadjuk ezt a tanítást, útmutatást, meg fogjuk érteni és tapasztalni Isten irgalmasságát, könyörületességét és jóságát.

SZENTLECKE: Fil 2,1-11.
Szent Pál apostol buzdításának hangneméből érezhető, mennyire kedvelte a filippi közösséget. Szeretetre buzdítja őket, amellyel az Apostol örömét teljessé tudják tenni. Majd a keresztény érettség legmagasabb fokára szólítja címzettjeit: az egyik tekintse a másikat magánál kiválóbbnak. Ami viszont miden közösség, de elsősorban a keresztény hívő közösség életének alapja: ne keresse senki csak a maga javát, hanem a másét is. Ez pedig csak akkor valósítható meg, ha ugyanaz a lelkület lakozik bennünk, amely Jézus Krisztusban lakozott, ha ezt ápoljuk. Erről a lelkületről szól a filippekhez írt levél Krisztus-himnusza, amely Jézus Krisztus alázatosságáról és engedelmességéről szól, akiben beteljesedtek Izajás könyvének jövendölési az engedelmes és értünk szenvedő Isten-szolgájáról. Engedelmes lett mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig. Ezért magasztalta fel Őt Isten. Ezért illeti Őt a térdhajtás. Ő kezdettől fogva Isten, Istennel egyenlő. Vallja szent Pál apostol már nem sokkal több, mint húsz évvel a „húsvéti esemény után”. Ez tehát nem lehet egy egyháztörténelmi fejlődés eredménye, hanem kezdettől fogva hozzá tartozott a Názáreti Jézusról, mint Isten Fiáról szóló hitvalláshoz.

Ugyanakkor ez a hitvallás útmutató a Filippek és minden kor keresztényei számára, így a mi számunkra is. Ennek a hitvallásnak életté kell válnia bennünk, meg kell valósulnia, hiszen erre kaptunk meghívást.

EVANGÉLIUM: Mt 21,28-32.

Szőlőről és a szőlőskertben végzett munkáról hallottunk Jézustól egy példabeszédet elmúlt vasárnap és hallunk ma is, hiszen közeledik a szüret ideje.

Jézus nem véletlenül kérdezi a főpapokat és a nép véneit: „Erről mi a véleményetek” – ehhez mit szóltok, mert tudatában van példabeszédének, provokatív, kihívó voltával. Az a fiú ugyanis, aki készségesen válaszol atyjának: igen, de aztán mégsem teljesíti az Atya akaratát, könnyen vonatkoztatható az ószövetségi Választott népre és annak elöljáróira, képviselőire Jézus idejében, aki viszont előbb ellenáll, de azután megbánja, és mégis teljesíti atyja akaratát, a pogányokra, akik kezdetben ellenállnak az üdvösségnek, de aztán mégis engedelmeskednek a meghívásnak – parancsnak. A példabeszéd azonban, mint Jézus példabeszédei általában, mirólunk és mihozzánk szól

– egészen Ezekiel könyvének értelmében: ha a bűnös elhagyja a rossz utat megmenti életét, de ha az igaz, letér a helyes útról – hiába hivatkozik előző igazvoltára, elveszíti életét. – Mi magunk is hiába hivatkozunk arra, hogy előbb készségesen igent mondtunk, ha nem teljesítjük a Mennyei Atya akaratát.

Tehát nem (csak) a zsidókról, rólam szól a példabeszéd. Mindenek előtt azonban kihívó, amit Jézus a példabeszéd után mond a vámosokról a mennyek országában. Ők hittek Keresztelő Jánosnak. Erre fel kellett volna figyelni Jézus kortársainak. Az ugyanis, ahogy azok, akiket megvetettek, akiket a társadalom aljának tekintettek, hittek Keresztelő Jánosnak, olyan feltűnő kellett, hogy legyen, hogy nem kerülhette el figyelmüket. Erre föl kellett volna figyelniük és ez el kellett volna, hogy gondolkodtassa őket.
– Vajon mi, akikhez Isten keresztelő Jánoshoz hasonlóan az Ő Egyházát küldi, hallgatok-e az Egyház szavára? És amikor azt látom, tapasztalom, hogy mások, talán olyanok is, akiket lenézek, hallgatnak Jézus Krisztus szavára az Egyházban, legalább ez arra indít-e, hogy valóban vállaljam a nekem rendelt küldetést, munkát az Úr szőlejében? Mert ez a döntő.

Ezért nekem sem szabad csodálkoznom, ha azok, akiket megvetettem, rossz útjukról letérve, megelőznek a mennyek országában, én pedig, aki talán eredetileg készségesen igent mondtam, de utána mégsem teljesítettem az Atya akaratát, letértem az igaz útról, nem jutottam be a mennyek országába.