ÉVKÖZI 31. VASÁRNAP
OLVASMÁNY: Mal 1,14b-2,2b. 8-10

A prófétai feddőbeszédben Isten a papokhoz szól, éppúgy, mint ahogy Jézus is a farizeusokat és az írástudókat bírálja. – A prófétai korholás az egész Választott Népet is illeti, mivel az királyi papság, papi nemzet. – Most ez a Választott Nép, szent nemzet, megszegte a papi szövetséget, mert ahelyett, hogy megdicsőítették volna Isten nevét, meggyalázták azt. Hogy ez miben állott, milyen konkrét eseményre gondol a próféta, nem tudjuk az olvasmány szövegéből, de még a Biblián kívüli ismeretek alapján sem kideríteni. Ahogyan azonban a próféta előadja feddőbeszédét, abból arra következtethetünk: a Választott Nép és papságának élete eltért tanításától. Mást hirdettek és mást éltek, tettek. Ezért veti el őket Isten az Ószövetségben a próféta által, az Újszövetségben, pedig Jézus Krisztus. – Szem elől veszítették, hogy akármilyen magas hivatalt is töltenek be, a többi emberrel együtt ők is csak teremtmények, Isten gyermekei, tehát az emberek testvérei. – Így lettek személyválogatókká.

– Nem véletlen, hogy Jézus ugyanerre figyelmezteti tanítványait, hiszen az Egyház az Újszövetség Választott Népe, királyi papsága. Nehogy a tanítványokkal, az Egyházzal, velünk is megismétlődjön, ami az írástudókkal, az ószövetségi papsággal történt. – Az apostolok, még akkor is, ha Jézus arra rendelte őket, hogy tanítsanak, mindig tanítványok maradnak; még, ha hatalmat ad nekik, a tanítványok akkor is, gyermekek, Isten gyermekei és egymásnak testvérei maradnak. Ez fogja őket – minket – megőrizni a személyválogatástól: nem fogjuk magunkat másoknál különbeknek tartani, és nem fogjuk előnyben részesíteni azokat, akik nekünk hízelegnek. Így nem szegjük meg Isten velünk kötött szövetségét, és nem leszünk átokká, hanem áldássá, mert mindenkiben testvérünket tudjuk látni.
ZSOLTÁR: 131.

Életünk folyamán szeretnénk mindannyian elérni, megvalósítani valamit:

– valamit felmutatni. – Miután a körülmények éreztetik velünk, tudtunkra adják, hogy kereteink egyre szűkebbek, mi is egyre szerényebbek leszünk, de azért mégis szeretnénk – a körülményekhez mérten, nagyot alkotni. Ugyanakkor állandó nyugtalanságra és feszültségre panaszkodunk, de nem vesszük észre, hogy mindez az előbbiből ered, származik. A mai zsoltár megtanít bennünket arra, hogy hol és hogyan találjuk meg lelkünk nyugalmát és békességét:

„Nagy dolgok után nem töröm magam,

Sem erőmet meghaladó feltűnő csodák után.”

Ha nagyságunk mellett tisztában vagyunk kereteinkkel, határainkkal, nem fogunk rendkívüli dolgokra törekedni, és nyugtalankodni, mi lesz, ha mégsem sikerül, mi lesz, ha mégsem tudom megvalósítani? – Az igazi nyugalmat, békességet az hozza meg, ha nem az a fontos, milyen sikert érek el, mit valósítok meg, hanem, milyen eszközökkel, vajon Istennek tetsző eszközökkel valósítom-e meg kitűzött célomat, elképzelésemet? – Ha valóban kifogástalan eszközökkel akarom ezt elérni, ezzel lecsendesítem és megnyugtatom lelkem. – Nem akarok nagy lenni, hanem kicsiny, mint a gyermek, mint Isten gyermeke.

SZENTLECKE: l Tessz 2, 7-9,13.

Abból, amit szent Pál apostol a mai szentlecke elején elmond, világos, hogy levelét látogatása után írta a tesszalonikaiaknak, hiszen visszapillant ottlétére, amelyet a gyengédség jellemzett. Ezt a gyengédséget az Apostol az anyai gyengédséghez hasonlítja. Az Evangéliumon túl életét is a tesszalonikaikanak akarta adni. Az igazi evangelizáció akkor célravezető, akkor felel meg rendeltetésének, ha hirdetője életétől elválaszthatatlan, ha hirdetője nem riad vissza az áldozatoktól. – Ezért az Apostol a tesszalonikaiak emlékezetébe idézi fáradozásait, kemény munkáját. Ez nem önsajnáltatás, különösen, pedig nem öndicséret. Inkább azt akarja elérni, hogy hívei megbecsüljék az Evangéliumot, amelyet hirdetett nekik. Az Evangélium hirdetése olykor valóban fáradságos feladat. Állandó újrakezdést kíván, hirdetője soha nem mondhatja: befejeztem. Munkája nem egyszer ellenállást vált ki hallgatóságánál, annak kézzelfogható eredményét nem feltétlen és csak ritkán tapasztalja meg. – Ezen felül, amire szent Pál büszke volt, keze munkájából tartotta fenn magát, hogy senkinek ne legyen terhére.

Ezután következik az Apostol hálaadása. Erre most az ad alkalmat, hogy a tesszalonikaiak nem úgy fogadták Isten szavát, mint emberi beszédet az Apostoltól, hanem mint Isten szavát, mert valóban az is. Lelki érettségre van szükségünk ahhoz, hogy az Evangéliumban, amelyet emberek közvetítenek felismerjük Isten szavát. Ne akadjunk fenn az emberi beszéden. Mert csak, ha mint Isten szavát fogadjuk, szolgálhatja üdvösségünket, válhat üdvösségünkre.

EVANGÉLIUM: Mt 23,1-12

Miután szent Máté Evangéliuma elbeszélte, hogyan akarták Őt a farizeusok tőrbe csalni, fi gyelmezteti tanítványait és bennünket a velük szembeni helyes magatartásra. – A farizeusok ugyanis Mózes tanítószékébe ültek, mint a törvény hiteles és kizárólagos tanítói, értelmezői, magyarázói. Mózes tanítószéke engedelmességre kötelez, tekintet nélkül arra, hogy akik benne ülnek mennyire méltók erre. Jézus különbséget tud tenni a mózesi törvény és annak tanítói között. A tekintély tisztelete és viselőinek méltatlansága között. És bennünket is erre tanít: „Tegyétek meg, amit mondanak nektek, de tetteikben ne kövessétek őket!” Ezután felsorolja mindazt, ami elvetendő a farizeusok magatartásában: az elviselhetetlen teher, amelyet az emberek vállára tesznek, de nem hajlandók egy újjal sem mozdítani rajta.
– Mint tudjuk, ennek helyébe Jézus az Ő édes igájának és könnyű terhének hordozására szólít fel bennünket. Ezt követi feltűnő viselkedésük és az emberek elismerésének elvárása: elvárják, hogy rabbinak, azaz mesternek szólítsák őket. A továbbiakból világos, miért mondta el Jézus az Ő bírálatát a farizeusokról: tanítványainak, nekünk, az újszövetségi Választott Népnek, az Egyháznak különböznie kell tőlük: ne szólítassuk magunkat se mesternek, seAtyának, se tanítónak: egy a mi mesterünk és tanítónk, egy a mi atyánk – a Mennyei Atya.

Bármennyire megillet valakit az Egyházban az „atya” megszólítás, tisztában kell lenni azzal, hogy a Mennyei Atya gyermekei, egymásnak, pedig testvérei vagyunk; bármilyen tanultak vagyunk és a tanítás a hivatásunk, mindig van, mit tanulnunk és Jézus Krisztusnak tanítványai vagyunk. Végül Jézus az alázatosságra szólít fel. Ő, aki megalázta magát és engedelmes lett a kereszthalálig, aki magára öltötte a szolgai alakot, és akin beteljesedett Izajás könyvének jövendölése a szenvedő, engedelmes Isten-szolgájától, aki mindannyiunk szolgája lett, arra tanítja Egyházát, bennünket, hogy mi is alázatosak legyünk és vállaljuk, hogy egymásnak szolgálunk. – Bármennyire is úrnak szólítanak bennünket a mi kultúránkban, tudnunk kell, hogy egy a mi Urunk és mesterünk, aki maga mondja, hogy Őt megilleti ez a megszólítás, de a legalantasabb szolgai munkát végzi, megmosva tanítványai lábát, és arra tanít: hogy vele együtt szolgáljunk