ÉVKÖZI 30. VASÁRNAP
OLVASMÁNY: Kiv 22,21-27

A mózesi törvény nemcsak az istentiszteletet szabályozta, nem csak kimondottan „vallási-törvény” volt, hanem az embertársakhoz való helyes viszonyulásra is egész pontos szabályokat ír elő. Hiszen a Biblia, így az ószövetségi ember számára nincs külön vallásos élet, és külön „hétköznapi” élet. A kettő elválaszthatatlan volt egymástól, ahogyan az Istenszeretetet sem lehet elválasztani a felebaráti szeretettől. Idővel a kettő eltávolodott egymástól. Ezért akarja Jézus a kettő egységét helyreállítani tanításával, mi pedig ugyanezt vagyunk kötelesek megvalósítani életünkkel.

Különösen a szegényeket, nincsteleneket, özvegyeket, árvákat, kiszolgáltatottakat védte a mózesi törvény, hiszen ezeknek nem volt anyagi lehetőségük ügyvédre, könnyen ki voltak szolgáltatva a gazdagok által megvesztegetett bíró kényének, kedvének. – Ezért a szegények ügyvédje maga Isten, aki egyszersmind mindenkinek igazságos, megvesztegethetetlen bírája, aki egyaránt fog ítélni gazdagok és szegények fölött.

Nagyon távol áll a társadalom, az emberiség a szociális problémák eszményi megoldásától! Ezzel a problémával nekünk embereknek kell megküzdenünk, – de nem Isten nélkül: Isten számon tartja a szegényeket, rászorulókat, és számon kéri tőlem, hogyan bánok velük. – Isten az én jótékonykodásom által akar segíteni a nincsteleneken. Ezért nagyon kell vigyáznom, hogyanbánok velük. – Az ószövetségi törvény szembenéz a valósággal, nem ringatja magát ábrándokba, hogy majd eljön az idő, amikor nem lesznek rászorulók, nem lesz szükség kölcsönre; sőt a zálog lehetőségét is számításba veszi: de mindebben irgalmasnak és istenfélőnek kell mutatkoznunk: nem szabad visszaélnünk azzal, hogy valaki ránk van utalva, nem szabad azt gondolnunk, a rászorulóval kényünk-kedvünk szerint tehetünk, amit akarunk: mert Isten, aki sokkal hatalmasabb, mint mi, akinek sokkal többel tartozunk, akinek sokkal inkább ki lehetnénk szolgáltatva, mint nekünk bárki – szintén irgalmas hozzánk.

ZSOLTÁR: 18.

A hosszú 18. zsoltárból hallunk, imádkozunk egy részletet, amely megihlette a „Szeretni vágylak, ó nagy Isten ” – kezdetű ének szerzőjét.

Az egész zsoltárban ugyanaz a gondolat ismétlődik: Isten a hívő ember erőssége, oltalma, sziklája, megszabadítója. Isten az, aki megszabadít bűneinktől; ebben nyilvánul meg hatalma, ereje, jósága. – Ám ehhez a szabaduláshoz arra van szükség, hogy magunk is szabadulni akarjunk; ne akarjunk bűneinkben, az ellenség hatalmában maradni.

Amikor megszabadulunk a bűntől, továbbra is számítunk Isten oltalmára, mert magunk erejéből nem tudjuk megállni helyünket az élet és kísértések viharában. Az Istenbe vetett bizalom nem a gyámoltalanság és tehetetlenség jele, hanem az érett és őszinte ember beismert tapasztalata az egymásra utaltságról. – Egymás támasza, védelme, oltalma nélkül nem tudunk boldogulni az életben; Isten oltalma nélkül nem tudjuk megállni helyünket a keresztény életben.

Ezért, mint támaszunkat szeretnünk kell Istent, mert csak akkor tapasztaljuk oltalmát, ha szeretetből készek vagyunk megtenni mindent, hogy ellenségünktől – a bűntől megszabaduljunk.

SZENTLECKE: 1 Tessz 1,5-10

Az első Tesszalonikai levél ma elhangzott részében az Apostol először saját magatartását, viselkedését idézi a címzettek emlékezetébe, amelyet annak idején körükben tanúsított, majd rátér a címzettek magatartására, akik az Úr és az Apostol – és társai követői lettek. Az emberi, apostoli közreműködést tehát nem teszi fölöslegessé Isten meghívása: az Úr és a mi követőink

lettetek. Ugyanúgy az apostolok követése sem zárja ki az Úr követését, sőt feltételezi azt.

Szent Pál tisztában van a nehézségekkel, amelyek az Evangélium tanításának elfogadásával kapcsolatban jelentkeznek. Mi magunk is ismerjük ezeket a nehézségeket: ezek lehetnek küldő körülmények és lehet a mi rosszra hajló természetünk. Ilyenkor, amikor ezekkel szembetaláljuk magunkat, nem egyszer megtorpanunk. – A tesszalonikaiak ennek ellenére a Szentlélek örömével fogadták a tanítást. Ezért lehettek a hívők példaképei a két nagytartományban: Makedóniában és Ahajában és mindenütt. Nekünk ugyanez a hivatásunk: példaképpé lenni, hogy hitünk mindenütt ismert legyen, azáltal, hogy a tanítást a nehézségek ellenére magunkévá tesszük. – Ahogyan az Evangélium hirdetését fogadjuk, ahogyan Istenhez fordulunk, várva Isten Fiát a mennyből. Ezt a kérdést mindig fel kell tenni: látszik-e életemen, hogy várom-e Jézus Krisztust a mennyből? Hiszem-e, hogy megment Isten haragjától, amelyet elzárkózásommal, visszautasítással vonok magamra?

EVANGÉLIUM: Mt 22,34-40

Az evangéliumi részlet hivatkozik arra, hogyan hallgattatta el Jézus a szadduceusokat, akik nem hittek a feltámadásban és a hét testvér és az egy asszony történetével próbálták nevetségessé tenni a feltámadás – és Jézus tanítását. Ezt az evangéliumi részt szent Lukács könyvéből, tavaly hallottuk az évközi 32. vasárnapon.

Most a farizeusok közül egy törvénytudó, miután Jézust az adó kérdésével nem sikerült tőrbe csalni, ismét olyan kérdést tesz föl Jézusnak, amelyre csak egy válasz lehetséges – amint ezt a törvénytudó beállítja: melyik a legfőbb parancs a törvényben, hiszen legfőbb parancs csak egy lehet.  – Ha Jézus az istenszeretet javára dönti el a kérdést, kérdésessé válik emberszeretete, – ha a felebaráti szeretet javára, lehet, hogy „humanistának” mutatkozik be, de Istent a második helyre állítja, könnyen „ateizmussal” vádolhatják, és mint Isten Fia megtagadta önmagát.

Ezért Jézus ismét, hasonlóan, mint az adópénz esetében rámutat arra, hogy van egy harmadik, helyes lehetőség: az Istenszeretet és a felebaráti szeretet parancsa elválaszthatatlan egymástól. E két parancson nyugszik, e két parancstól függ – egyformán – az egész törvény (mivel törvénytudó tette fel a kérdést) és a próféták.

A hajlam bennünk is megvan. Amikor nincs kedvünk a felebaráti szeretet gyakorlásához, az Istenszeretetre hivatkozunk; amikor nincs kedvünk a vallásgyakorláshoz, a felebaráti szeretet gyakorlására hivatkozunk. Pedig Istent csak akkor szerethetjük, ha szeretjük felebarátunkat, a felebaráti szeretetnek, pedig az Istenszeretetből kell táplálkoznia.