ÉVKÖZI 7. VASÁRNAP

OLVASMÁNY: Iz. 43,18-19.  21-22.  24b-25

Az elhangzott prófétai szó a babiloni fogságból származik. Isten megígéri népének az „új kivonulást”, amely az ószövetségi üdvösségtörténet legki-emelkedőbb eseményét, az egyiptomi fogságból való kivonulást is felül fogja múlni. Isten állandóan megújítja és folytatja megszabadító, megváltó „tevékenységét”, hiszen megváltó, szabadító Isten. – Így szabadít meg bennünket is, így ment ki bennünket is a bűn fogságából, számkivetéséből a keresztségben, majd pedig minden alkalommal a bűnbánat szentségében. Isten az Ő kegyelmének forrását fakasztja Krisztus kereszthalálában, az Ő oldalából kifolyt víz által, a keresztvízben, keresztségben és a bűnbánat szentségében, amelyben újból megtisztít minket bűneinktől.

Isten önmagának alkotott bennünket, az Ő választott népét, az Egyházat.

Ennek a választott népnek a hivatása, a mi hivatásunk Isten dicsőségének hirdetése, elsősorban hiteles keresztény életünkkel. – Ám miránk is vonatkozik, amit Isten az ószövetségi választott nép szemére vet: nem tettünk eleget ennek a küldetésnek: nem hívtuk segítségül Istent, nem törődtünk vele, mert saját erőnkből és főleg saját elgondolásunk szerint akartuk elérni az örök életet és megvalósítani az örök boldogságot. De ez nem sikerül. Ezért Isten maga törli el bűneinket, Ő nem emlékszik többé vétkeinkre. – ezt mi el sem tudjuk gondolni, mert általában azt mondjuk: „megbocsátottam, de nem tudom elfelejteni” – Isten viszont nem akar emlékezni bűneinkre. „Önmagáért” teszi, mert ez Isten voltának lényege. Éppen ezért Isten, ebben különbözik tőlünk, emberektől.

ZSOLTÁR: 41

Ez a zsoltár azok közé tartozik, amelyek az Istenbe vetett bizalomról szólnak. Annak üdvös és boldogító voltáról beszélnek, annak tapasztalatát közlik a hívő közösséggel. – Bennük megtaláljuk a siralmak kéréseit (ha nem is annyira szenvedélyes hangnemben), de a hálaadás gondolatát is. – Az imádkozó, azok dicséretével kezdi imáját, akik a szegények gondját viselik. – Ezzel önmagára akarja vonni a figyelmet, hiszen a továbbiakban saját tapasztalatát beszéli el. – De azt a gondolatot is kiolvashatjuk a zsoltárból, hogy az ápoló együtt örül ápoltja gyógyulásának, és ahogyan részese volt szenvedésének, úgy örömének is részese lesz. – Isten a benne bízót nem csak megmenti (ez az első lépés az üdvösség felé), hanem élteti, – és boldoggá is teszi, méghozzá már itt a földön. – Az élet és az evilági boldogság Isten gondviselő jóságának különös, kézzel fogható, érzékelhető jele itt a földi életben – az Ószövetség felfogása szerint.

Mi már egészen világosan tudjuk Jézus Krisztus tanításából, mi az igazi élet, mi az igazi boldogság. Ebben az életben, ezen a világon csak az örök élet, az örök boldogság kezdetét tapasztalhatjuk meg.

Aki Istenben bízik, nem csak akkor találja meg nyugalmát, amikor egészséges, hanem a betegségben is megtapasztalja Isten gondviselő jóságát. Betegsége elgondolkoztatja, és eszébe juttatja bűneit, ami bánatra indítja. – A lelki gyógyulástól, megbocsátástól várja testi gyógyulását. Az egész ember egészséges akar lenni. Isten az egész embert üdvözíteni akarja. Test és lélek együtt szenvednek. – Az egészséges, tiszta lélek könnyebben viseli a testi szenvedéseket. De ha a lélek beteg, bűnös, (mert a bűn a lélek valódi betegsége), az a testre is kihatással lesz. – Ezért hangsúlyozza az imádkozó, hogy Isten az ő ártatlansága miatt fogadta vissza szolgálatába, állította maga elé. – Ezt a tapasztalatot hitvallással is megerősíti, amelyet az „Amen” szó jelent.

SZENTLECKE: 2 Kor 1,18-22

Szent Pál levelek útján tartotta fenn a kapcsolatot azokkal az Egyházközségekkel, amelyekben működött. Így a korintusi hívekkel is. Hogy hány levelet írt nekik, ma már nem tudjuk. Az újszövetségi kánon kettőt őrzött meg

számunkra. Az elsővel az elmúlt vasárnapokon volt alkalmunk megismerkedni. A második korintusi levél értelemszerűen az előzőt követi időrendben és megelőzi Szt. Pál korintusi tartózkodását az ő 3. missziós útján. Tehát feltehetőleg Kr.u. 54/55-ben kelt az ő hosszabb efezusi tartózkodása idején.

A második korintusi levélre jellemző Szent Pál védekezése ismeretlen el-lenfeleivel és ismeretlen vádakkal szemben. Az utóbbiak tartalmát éppen szent Pál védekezéséből tudjuk „rekonstruálni”, annak alapján lehet elgondolásunk arról, melyek is lehettek ezek a vádak? Szent Pál hangsúlyozza apostoli meghívását és missziós tevékenységének eredményeit: ellenfelei ezt – ezek szerint – kétségbe vonták-, ellenfelei apostolnak tartják magukat – holott nem azok -, felróják Pál gyengeségeit – (ez lesz leveleinek egyik kulcs-szava) – Pál ezekkel dicsekszik; Pál másmilyen leveleiben (erélyes) – más a valóságban: az Apostol ezt cáfolja: nem határozatlan, ha pedig gyengéd, ez a közösség miatt van; ha kell, tud erélyes lenni; végül: Pál haszonleső, amire az Apostol azzal válaszol, hogy senkinek sincs terhére és a gyűjtésnél óvatos.

A jelen részlet Szent Pál határozottságáról szól: szavaiban nem mindegy az „Igen” és a „Nem”. Az Apostol magára Jézus Krisztusra hivatkozik, akit társaival együtt hirdetett, s aki nem „Igen” is meg „Nem” is, hanem csak „Igen”, mert ez az „Igen” valósult meg Benne, azáltal, hogy Isten Őbenne valamennyi ígéretét valóra váltotta.

Úgy is szokás mondani: Isten igent mondott ránk Jézus Krisztusban, aki velünk együtt valóságos ember, Isten elfogadott, felkarolt bennünket. – Ezt jelenti az „Ámen”, amely Isten dicsőségére felhangzik a hívek ajkán, a mi ajkunkon.

Maga Jézus Krisztus tanít bennünket: „Legyen a ti beszédetek igen-igen, nem-nem!”. Vagyis, amikor igent mondok, igent is gondoljak, amikor nemet mondok, azt is gondoljam. Ez fölöslegessé teszi, hogy esküvel bizonyítsam szándékomat.

Mindez kérdés elé állít: vajon az én igenem, az én ígéretem tényleg igen, komolyan gondolom, vagy könnyen, könnyelműen mentesítem magam, az ígéret, igen, kötelező voltától, hivatkozva a megváltozott körülményekre, előre nem látott „helyzetekre” (holott valójában én változtam meg). – Isten Jézus Krisztusban feltétlen és megváltoztathatatlanul, vissza-vonhatatlanul kimondta az igent. Ez bennünket is arra kötelez, hogy hitvallásunknak megfele-lően bennünk, gondolkodásunkban, ígéreteinkben, megnyilatkozásainkban csak igen legyen. Mi magunk mintegy igenné váljunk Isten felszólítására Jézus Krisztusban. Isten bennünket az Apostollal együtt megerősít és fölken – a bérmálás (confirmare-megerősíteni) mintegy hitelesítő megerősítő pecsét, annak a foglalónak a pecsétje, amely által szívünkbe árasztotta a Szentlelket.

Ez keresztény életünk lényege, alapja, amely ugyanezen keresztény élet megértéséhez nélkülözhetetlen: Isten Krisztusban megerősített és lefoglalt bennünket. Az Ő tulajdona vagyunk. Nem tehetem önkényesen, ami jólesik, vagy előnyösnek tűnik számomra. Nem vagyok magam és mások eszköze, játékszere. És mások sem azok számomra: Istené, az Ő lefoglalt tulajdona vagyok.

EVANGÉLIUM: Mk  2,1-12

Azt a megbocsátást, amelyről a Próféta jövendölt a megbocsátásról, Jézus Krisztus hozta meg. Bűnöket csak Istennek van hatalma megbocsátani. Innen érthető Jézus hallgatóságának döbbenete, amikor Ő azt mondja a bénának: „Bűneid bocsánatot nyertek”. Ennek csak akkor van értelme, ha hisszük, hogy Jézus Krisztusban Isten, a megbocsátó Isten jött közénk.

A bűnök megbocsátása a lélek gyógyítása, a lélek betegségéből, a bűnből való gyógyítás. Ennek tapasztalható, külső jele a test épségének visszaadása, a test gyógyítása. Hiszen a bibliai ember gondolkodása, elgondolása szerint a test és a lélek annyira egységet alkotnak, hogy a kettő betegsége között ok-okozati összefüggés van: a test betegsége a lélek betegségének következménye.

Akik a bénát Jézus elé hozták, olyan fontosnak tartották a beteg gyógyulását és annyira hittek abban, hogy ezt Jézus meg tudja tenni, hogy minden akadályt legyőztek, felülmúltak: a tetőnyíláson bocsátották Jézus elé a hordágyat.

Joggal tehetjük fel magunknak a kérdést és fel is kell tennünk: vajon ami-kor az én lelkem gyógyulásáról, bűneim bocsánatáról – mondjuk ki: a szent-gyónásról, vagy általában a Jézussal való találkozásról van szó, van-e akkora hitem, hiszem-e a bűnök bocsánatát, hiszem-e, hogy Jézus megbocsátja a bűnöket, hogy ez képessé tesz minden akadály legyőzésére, felülmúlására, elhárítására? Hogy tényleg mindent megtegyek annak érdekében, hogy Jézushoz, a bűnbánat szentségéhez eljussak? Vagyok-e olyan találékony, állhatatos, kitartó, amikor lelkem gyógyulásáról, bűneim, megbocsátásról van szó, mint amikor a testi gyógyulást keresem? Van-e olyan fontos számomra a Jézus Krisztussal való találkozás, mint evilági elfoglaltságaim? Teszek-e annyit ennek érdekében, mint evilági (olykor valóban nélkülözhetetlen) céljaim elérése érdekében olykor kész vagyok megtenni?