HÚSVÉT 4. VASÁRNAPJA.

OLVASMÁNY: Ap csel 4,8-12

A feltámadt Jézus Krisztus, a megdicsőült Úr jelen van az Egyházban, együttműködik vele. Csodajelekkel hitelesíti az apostolok igehirdetését. – Ez az Apostolok Cselekedeteinek kedves és vissza-visszatérő gondolata: az apostolok olyan csodákat műveltek, amilyeneket Jézus Krisztus tett. A leírások néha szinte szóról szóra megegyeznek azoknak a csodáknak elbeszélésével, amelyeket Krisztus földi életében tett, és amelyekről az evangéliumokban olvasunk.
Tudjuk: a testi épség visszanyerése a Biblia felfogása szerint a lelki épség visszanyerésének, a bűnbocsánatnak látható jele. Így kell értelmeznünk a mai olvasmányban említett csodás gyógyulást is. – A testi épség visszaadása látható jele, bizonyítéka annak, hogy a feltámadt Krisztus él, működik, üdvözít – gyógyít: az apostoli Egyházban és az apostoli Egyházon keresztül. A föltámadás a teljes élet forrása: a testi és lelki épségé egyaránt. Krisztus föltámadása tehát nem csak a lélek üdvösségét, hanem a testét is meghozta; a keresztségben az egész ember részese lesz a húsvéti misztériumnak: a test és a lélek egyaránt. Az áldozás előtt, amíg a hívek az „Isten Bárányát” mondják, éneklik, a pap így imádkozik: „Szent Tested és Véred vétele ne váljék ítéletemre és kárhozatomra, hanem jóságodból szolgáljon lelkem és testem oltalmára és gyógyulására”. – Hiszen testünk a keresztség pillanatától a Szentlélek temploma, és tagjainkkal Krisztus titokzatos Testének, az Egyháznak tagjai leszünk. – A temetés is, a keresztény végtisztességadás az emberi testnek, a Szentlélek templomának.Látható módon testünk és lelkünk – az egész ember – Krisztus második eljövetelekor, a teljes megújuláskor jut el a megváltás teljességére – amelyre Krisztus az ő feltámadása által már eljutott, minket, pedig a keresztség szentsége és keresztény életünk által meghívott.

ZSOLTÁR: 118.

Ma visszatérünk a húsvéti hálazsoltárhoz, és az imádkozónak, hálálkodónak egy további tapasztalatával ismerkedünk meg: „Jobb az Istenre bízni magunkat, mint emberek oltalmát várni. Jobb az Istenre bízni magunkat, mint fejedelmek védelmét remélni”. – Életünkben embertársainkra vagyunk utalva, és ők miránk. E nélkül lehetetlen lenne életünk. De a keserű tapasztalat azt bizonyítja, hogy csalódhatunk, és nem egyszer csalódunk is azokban, akikre számítottunk, és, akik ránk számítottak, csalódhatnak bennünk. Törékeny emberi természetünk és a magunk okozta gyarlóságok okozzák ezt a csalódást. – A zsoltáros végletekben beszél: ha előbb nem, halálunk óráján megtapasztaljuk, mennyire jobb Istenben bízni, mint emberekre hagyatkozni.
A zsoltáros számára ez a végső tapasztalat a fontos. Ami közbe esik, nem lényeges. De környezetünk is ezt tapasztalja, amikor lát bennünket meghalni, mennyire bizonytalanok voltak velünk kapcsolatos elvárásai. – Ezt a zsoltárt, mintha maga Jézus Krisztus imádkozná: tanítványai, – akikre az emberek közül hagyatkozott – elaludtak, megfutamodtak, elárulták, megtagadták. Ezért Ő Istenre bízza magát. Akkor is, amikor azzal gúnyolják: „Istenben bízott, hát szabadítsa meg!” – Az Istenben való bizakodás nem követelődzés, hanem meggyőződés, amely szerint Isten hűséges hozzám, akkor is, ha ezt a körülállók, vagy magam, saját sorsomon nem is tapasztalom. – Jólétünk reményében a pozícióban lévő, befolyásos emberek barátságát, a velük való összeköttetést keressük. Ez lesz azután csak igazán a csalódások forrása, amint a hatalmi rendszer, a keret, amelyben ezek az emberek valamit jelentettek, meginog. – Jézus szemben találta magát a hatalmasokkal: Annással, Kaifással, Pilátussal, Heródessel. – Jézus szenvedéstörténete világosan mutatja, mennyire érdemlik meg az ilyenek bizalmunkat. Az üdvösség, hála, Isten házából jön, nem pedig az emberektől. Az eredetileg királynak szánt köszöntés: „Áldott, aki jön az Úr nevében” és a zarándokok üdvözlete: „Megáldunk benneteket….”, miránk vonatkozik, ha az üdvösséget nem emberektől, hanem Istentől várjuk.

SZENTLECKE:1 Jn 10,11-18

A keresztség szentségében Isten gyermekei lettünk. Ez a mennyei Atya szeretetének eredménye. Nemcsak annak hívnak bennünket, hanem azok is vagyunk. Ez arra kötelez bennünket, hogy ne érjük be, hogy csak névleg legyünk keresztény katolikusok, hanem életünkkel is tanúskodjunk istengyermeki voltunk, hivatásunk mellett. Mivel ez az isten-gyermekség az Atyától származik, érthető, hogy ahol nem ismerik Istent, ott az ő gyer-mekeit sem fogják ismerni, vagyis, azok számára teljesen érthetetlen lesz a keresztény élet, Isten gyermekei életének értékei, azt lenézik, nem egy esetben kinevetik. Ahogyan Szent Pál is mondja, ennek az életnek a lényege még nem nyilvánvaló. Majd Krisztus megjelenésekor lesz nyilvánvalóvá, amikor hasonlók leszünk hozzá, mert látni fogjuk őt, úgy, amint van. – Ez a mi keresztény életünk legnagyobb próbatétele, kihívása:  Isten gyermekeinek életét élni, hozzájuk méltó életet élni, anélkül, hogy látnánk, tapasztalnánk mi ennek az életnek lényege, eredménye – s mivel megszoktuk, hogy úgyszólván mindent a hasznossági elv alapján mérlegeljünk, ítéljünk meg, – ebben az esetben nem látjuk, milyen „haszon” származna abból, hogy úgy élünk, mint Isten gyermekei, értelmetlennek tartjuk ezt az ilyen életet. Ám egész keresztény életünknek alapja a Jézus Krisztus megjelenésébe vetett hit, az ebbe vetett remény. A keresztségben – amelyet a húsvéti időben ünneplünk – Krisztust öltöttük magunkra, hasonlók lettünk Krisztushoz és arra kaptunk meghívást, arra köteleztük magunkat, hogy keresztény életünkkel hasonlóvá válunk hozzá. Éltet bennünket a hit és a remény, hogy dicsőséges eljövetelével beteljesíti ezt a hasonlóságot és nyilvánvaló lesz ez a hasonlóság, amely életünkben csak a hívő számára, éppen Isten gyerekeinek életét élve volt megtapasztalható.

EVANGÉLIUM: Jn 10,11-18

Ezen a vasárnapon lelki hivatásokért imádkozunk és adományainkkal a papnevelést támogatjuk. Ez a vasárnap a lelki hivatások világnapja. Jó pásztor vasárnap az egész Egyházban Jézus önmagát nevezi jó pásztornak. Ez a kép otthonos és ismeretes volt a Bibliát ismerő hívő számára. A pásztorokból álló, félnomád választott nép magát Istent is pásztornak nevezte. Jézus, mint jó pásztor ismeri övéit – de azok is ismerik őt. Jézus életét adja juhaiért, és gondoskodása kiterjed azokra is, akik nem az ő „aklából”valók. Ezt a pásztori küldetést és hivatást Jézus Krisztus az Egyházra bízta, ruházta. Ahhoz, hogy az Egyház és annak pásztorai valóban, mint jó pásztor tudjon viszonyulni a rábízottakhoz, és kész legyen életét adni értük, szükséges, hogy ismerje a rábízott „bárányokat” és azok is ismerjék őt. – Amíg nem jön létre ez az ismeretség, addig a hívek úgy fognak tekinteni pásztoraikra, mint hivatalnokokra, a pásztorok, pedig béresként, mint ügyfelekhez fognak viszonyulni híveikhez.
Amikor lelki hivatásokért – papi és szerzetesi utánpótlásért imádkozunk,azt is kérnünk kell a Jó Pásztortól, hogy valóban ismerjük egymást és az Egyházban ne csak szolgáltató intézményt, lássunk. – Ezzel megkönnyítjük a pásztorok munkáját, megerősítjük őket hivatásukban, hogy attól se riadjanak vissza, hogy életüket adják a rájuk bízottakért. A Krisztusban maradás, valami maradandót, tartósat, állandót jelent. Nem pillanatnyi lelkesedés, szalmaláng, hanem állhatatosság az áldozatok mellett és az áldozatok árán. Mindezt a Lélektől tudjuk, akit Jézus Krisztus adott nekünk, akit búcsúbeszédében – ismét a János – evangéliumban megígért a tanítványoknak. Önmagunktól nem jönnénk rá, hogy krisztusi, keresztény életünkkel maradunk meg Jézus Krisztusban. Ehhez a Szentlélek megvilágosító kegyelmére van szükség, amelyet a bérmálás szentségében elnyertünk, és amely bennünk működik, ha azt bűneinkkel ki nem oltjuk.