Boldogasszony komédiása

2012. augusztus 15. szerda - 17:39 Írta: Kálmán atya

BOLDOGASSZON Y ZSONGLŐRJE

1

Lajos király idejében élt Franciaországban egy szegény vásári komédiás. Compiègne-ben született, Barnabás névre hallgatott, és erejének meg ügyességének fogásait mutogatva, járta a városokat.

Vasárnapokon leterített a piactéren egy igen kopott ócska szőnyeget, és odaédesgetvén a gyermekeket meg az őgyelgőket különféle nevetséges beszédekkel – amelyeket egy elaggott zsonglőrtől tanult, s amelyeken egyetlen szót sem változtatott soha -, tagjait természetellenes helyzetekbe ficamította, s orrára egyensúlyban egy óntányért állított. A tömeg eleinte egykedvűen nézte.

De amikor fejjel lefelé két kézen tótágast állva, lábával a levegőbe dobott meg újra elkapott hat, napfényben csillogó rézgömböt, vagy amikor hátrahajolva addig, amíg tarkója sarkaihoz ért, és testét tökéletes kerék-alakban tartva tizenkét kést kezdett dobálni s elkapni, csudálkozás morajlott végig a csődületen, és számos pénzdarab hullott szőnyegére.

Mégis, mint mindazok nagy része, kik tehetségükből élnek, compiègne-i Barnabás is nagy nehezen tengődött.

Arca verejtékével keresve kenyerét, az őt illető résznél többet viselt el az Ádám atyánk vétkéhez tapadt nyomorúságokból.

És még nem is dolgozhatott annyit, amennyit szeretett volna. Hogy szép tudását bemutathassa, miként a fáknak a virágfakasztáshoz, gyümölcsérleléshez, neki is melengető napfény, nappali világosság kellett. Télvíz idején már csak lombjavesztett, tetszhalott fa volt. A fagyos föld pedig kemény volt a zsonglőrhöz. S mint a tücsök, amelyről Marie de France beszél, ő is fázott és éhezett a komisz időben. De mivel a szíve egyszerű volt, békén tűrt bajt, szenvedést.

Sohasem törte fejét a vagyonok eredetén, sem az egyes emberek helyzetének egyenlőtlen voltán. Szilárdan hitte, hogy ha e világ gonosz, a másvilág csak jó lehet, és e reménység támogatta. Nem követte a hitetlen és lator csepűrágók példáját, akik eladták lelküket az ördögnek. Nem káromolta soha Isten nevét; tisztességesen élt, és ámbátor nem volt felesége, nem kívánta meg felebarátjáét, mivelhogy az asszony ellensége az erős férfiaknak, miként az megnyilvánul Sámson történetében, amelyről beszámol a Szentírás.

Valójában keveset gondolt az érzéki vágyakra, s nehezebb volt számára lemondani a kancsóról, mint az asszonyokról. Mert mértékletességgel ugyan, de szeretett inni a meleg időben. Rendes ember volt, istenfélő s a Boldogságos Szűz igen odaadó tisztelője.

Soha nem mulasztotta el, ha szentegyházba lépett, hogy oda ne térdepeljen az Istenanya képmása elé, s így ne fohászkodjon hozzá:

„Úrasszonyom, vegye gondjaiba életemet, amíg csak Isten akarata végét nem szakasztja, s ha meghalok, engedje meg, hogy elnyerjem a paradicsom örömeit.”

2

Nos, egy este, egész napos eső után, amint szomorú szívvel s görnyedt háttal ballagott, hóna alatt ócska szőnyegébe takart tekéivel és késeivel, és valamilyen csűrt keresvén, hogy vacsora nélkül ott lefeküdjék, az országúton egy, ugyanazon irányban haladó szerzetest pillantott meg, és tisztelettel köszöntötte. Mivel egyazon léptekkel haladtak, beszélgetésbe kezdtek.

– Társam – szólt a barát -, honnan van, hogy tetőtől talpig zöldbe öltözött? Talán bizony bolondot játszik valamilyen misztériumban?

– Egyáltalában nem, atyám – felelte Barnabás. – Amiként itt lát, a nevem Barnabás, és foglalkozásomra nézve zsonglőr vagyok. A világ legszebb foglalkozása volna, ha az ember mindennap ehetne.

– Barátom, Barnabás – szólt újfent a szerzetes -, vigyázzon, hogy mit mond. Nincs szebb a szerzetesi állapotnál. Az ember Isten, a Boldogságos Szűz és a szentek dicséretét zengi, s a szerzetes élete szakadatlan zsoltár az Úr tiszteletére.

Barnabás így felelt:

– Atyám, bevallom, úgy szóltam az imént, mint valami tudatlan. Állapota nem hasonlítható az enyémhez, s ámbátor nem érdemtelen dolog, ha az ember egy bot végén egyensúlyozott dénárt hordozva orrán táncol, ez az érdem nyomába sem ér a magáénak. Én is nagyon szívesen énekelnék, miként maga, atyám, mindennap az istentiszteleten s jelesen a szentséges Szűz tiszteletére, kinek különös hódolatot fogadtam. Szívesen lemondanék művészetemről, amelyet Soissontól Beauvais-ig több mint hatszáz faluban és városban ismernek, hogy én is magaménak mondhassam a szerzetes-életet.

A szerzetest megindította a zsonglőr egyszerűsége, s mivel nem nélkülözte a helyes ítélőképességet, felismerte Barnabásban ama jó szándékú emberek egyikét, akikről így szólt a mi Urunk: „Béke legyen velük a földön!” Amiért is így felelt neki:

– Barátom, Barnabás, jöjjön velem, s fölveszem a kolostorba, amelynek perjele vagyok. Aki Egyiptomi Máriát a pusztában vezérelte, az irányította lépteim errefelé, hogy magát az üdvösség útjára vezessem.

Így lett Barnabás szerzetes. A kolostorban, ahol befogadták, a szerzetesek versenyt tisztelték és dicsőítették a Boldogságos Szűzet, s mindegyikük az ő szolgálatába állította mindazt a tudományt, mindazt az ügyességet, amellyel Isten megáldotta.

A perjel a maga részéről könyveket írt, amelyekben az Istenanya erényeit fejtegette a skolasztika szabályai szerint.

Móric testvér tudós kézzel pergamenlapokra másolta át e fejtegetéseket.

Sándor testvér finom miniatűröket festett rájuk. Látható volt ott az Ég Királynője, Salamon trónján ülvén, amelynek lábánál négy oroszlán áll őrt; glóriás feje körül hét galamb röpködött, s Szentlélek hét adománya: a félelem, a jámborság, a tudás, az erő, a tanács, az értelem s a bölcsesség adománya. Aranyhajú hat szűz volt ott kísérőként: az Alázatosság, az Okosság, a Lelkigyakorlat, a Tisztelet, a Szűzesség és az Engedelmesség.

Lábánál két kis meztelen és egészen fehér alakocska térdepelt könyörögve. Két lélek, kik üdvükért esedeztek a mindenható közbenjárásáért, bizonyára nemhiába.

Sándor testvér egy másik lapon Évát ábrázolta Máriával szemközt, hogy egyszerre legyen látható a bűn s a megváltás, a megalázott asszony s a felmagasztalt szűz. E könyvben még meg lehetett csodálni az élő vizeknek Kútfejét, a Forrást, a Liliomot, a Holdat, a Napot s a zárt Kertet, amelyről a himnusz szól, a Mennyország ajtaját és Isten városát – a Boldogságos Szűz képei voltak ott.

Marbodeus testvér láthatóan Mária leggyöngédebb gyermekei közül való volt.

Szüntelenül kőszobrokat faragott, úgyhogy szakálla, szemöldöke, haja portól fehér. A szeme örökkön puffadt héjú és könnyes volt; de előrehaladott korában is erőteljes és örömteli maradt, a paradicsom királynéja szemlátomást istápolta gyermekének öregségét. Marbodeus trónuson ülve ábrázolta őt, feje körül gyöngyös glóriával. S gondja volt rá, hogy köntösének redői beborítsák annak lábafejét, akiről a próféta úgy mondta: „Az én szerelmesem olyan, mint egy zárt kert.”

Néha meg bájos gyermek alakjában ábrázolta őt, aki mintha így szólna: „Uram, te vagy az én Uram! – Dixi de ventre matris meae: Deus meus es tu.[2] (Zsoltárok 22. II.)

Költők is voltak a kolostorban, akik legendákat és verses himnuszokat szerkesztettek latinul a Boldogságos Szűz Mária tiszteletére. Sőt egy picardiai is volt ott köztük, aki Miasszonyunk csodatételeit köznyelv s rímes versekbe foglalta.

3

Látva az egymással versengő magasztalásokat és az alkotások e dús aratását, Barnabás siránkozott saját tudatlansága és együgyűsége miatt.

– Jaj! – sóhajtotta, egyedül sétálva a kolostor árnyéktalan kis kertjében – Mily szerencsétlen is vagyok, hogy nem zenghetem, miként testvéreim, méltóan dicséretét Isten szent Anyjának, kinek szívem gyengédségét fogadtam. Sajnos, faragatlan és műveletlen ember vagyok s nem szolgálhatom Boldogságos Asszonyom sem épületes szentbeszédekkel sem szabály szerint felosztott értekezésekkel, sem finom festményekkel, sem pontosan faragott szobrokkal, sem pedig láb szerint számlált ütemes verssorokkal. Nincs, sajnos, semmim!

Így siránkozott, és teljesen átengedte magát a szomorúságnak. Egy este, hogy a barátok társalkodás közben pihentek, hallotta, amint egyikük elbeszélte egy szerzetes történetét, ki csak az Ave Máriát tudta elmondani. E szerzetest megvetették tudatlansága miatt, de amikor meghalt, öt szál rózsa szökött elő szájából, Mária neve öt betűjenek tiszteletére, és így nyilvánvalóvá vált, hogy szent volt.

Hallgatva ezt a beszélgetést, Barnabás újra megcsodálta a Szűzanya jóságát; de nem vigasztalta meg e boldogságos halál példája, mert szíve tele volt buzgalommal, és egekben lakozó hölgye dicsőségét akarta szolgálni.

Kereste-kutatta módját, anélkül, hogy megtalálta volna, mindennap jobban sanyargatta magát, mígnem egy reggel vidáman ébredve, a kápolnába futott, s egy óránál tovább maradt ott egyedül. Ebéd után újra visszatért oda.

S ettől a perctől fogva naponként a kápolnába ment, amikor az elhagyott volt, s ott töltötte azon idő nagyobb részét, amelyet a többi szerzetes a művészeteknek és a kézmíves mesterségeknek szentelt. Nem volt már szomorú, és nem siránkozott többé.

Felette különös magaviselete felébresztette a szerzetesek kíváncsiságát.

Egymástól kérdezték közösségükben, miért is vonul vissza oly gyakran Barnabás testvér.

A perjel, kinek kötelessége, hogy mindent tudjon szerzeteseinek viselkedéséről, elhatározta: megfigyeli Barnabást magányossága óráiban. Egy szép napon hát, mikor amaz, szokása szerint, bezárkózott a kápolnába, perjel urunk két öreg barát társaságában odament a kápolna ajtajához, hogy hasadékain keresztül megfigyelje, mi történik bévül.

És látták, hogy Barnabás a Szent Szűz oltára előtt fejjel lefelé, tótágast állva hat rézgömbbel és tizenkét késsel zsonglőrködik. Isten szent anyjának tiszteletére végezte mindazokat a mutatványokat, amelyek annak idején a legtöbb elismerést hozták számára. Nem értve meg, hogy ez az egyszerű ember tehetségét és tudását állította így a Szent Szűz tiszteletére, a két öreg szerzetes szentségtörést emlegetett.

A perjel tudta, hogy Barnabás lelke ártatlan; de azt hitte, hogy megháborodott. Már mind a hárman nekikészültek, hogy gyorsan kivonszolják a kápolnából, amikor meglátták, hogy a Szent Szűz lelépeget az oltár fokain, és kék palástja szárnyával letörli zsonglőrje homlokáról a csepegő izzadságot.

Akkor a perjel leborult, és homlokával a kőlapon e szavakra fakadt:

– Boldogok az együgyűek, mert ők meglátják Istent!

Ámen! – felelte a két öreg, és megcsókolta a földet.

Kategória: Gondolatok


(hozzászólás letiltva).