ÉVKÖZI 20. VASÁRNAP

OLVASMÁNY: Péld  9,1-6

Az ószövetségi bölcsességi irodalomban többször is találkozunk a bölcsesség megszemélyesítésével. Úgy mutatják be a bölcsességet, mint személyt, mint egy embert. Egy ilyen megszemélyesítéssel találkozunk a mai ószövetségi olvasmányban, amely a bölcsesség lakomájáról beszél.
Mi, akik az Ószövetséget az újszövetségi kinyilatkoztatás fényében olvassuk, és akik részt veszünk az Egyház életében, ebben az olvasmányban is az Eukarisztia előképét látjuk:
a Bölcsesség Jézus  Krisztus; a ház, amelyet épít, az Egyház (és a templom; régen a templomot is „Egyháznak” hívták; a püspöki templom neve ma is: „székesegyház”),
a lakoma az Eukarisztia ünneplése, a mise, amelyre Jézus  Krisztus megbízásából az Egyház minden vasárnap hív; a kenyér és a bor Krisztus teste és vére. – Az élet, amelyet ezen a lakomán elnyerünk, az örök élet. Az eukarisztikus lakomán is tanít bennünket a bölcsesség: Jézus Krisztus az igeliturgiában megvendégel bennünket az Ő Igéjének terített asztalánál. – De ez a lakoma egyúttal bölcs, értelmes életmódra kötelez és segít. Ez a gondolat, a misének, Eukarisztiának ez a rendeltetése, mindig kifejezésre jut a mise utolsó könyörgésében: amikor vége az eukarisztikus lakomának, mielőtt kimennénk az életbe, kapunk egy útbaigazítást, emlékeztetést: mire kötelez a mai részvétel a Bölcsesség lakomáján, a szentáldozás? Mit tanultam, mit viszek haza a mai miséből?

ZSOLTÁR: 34.

A vallásukat nem gyakorló emberek, olykor szánakozva néznek a vallásosakra, de magunk is hajlamosak vagyunk magunkat sajnáltatni, mert úgy érezzük, hogy vallásosságunk által sok mindenben megrövidülünk: sok mindent nem szabad, amit vallásukat nem gyakorlók megengednek maguknak, ugyanakkor sok mindenre kötelez vallásunk, amire őket nem is kötelezheti.
A mai zsoltár az olvasmánnyal és Evangéliummal együtt arra tanít bennünket, nem kell félnünk, hogy keresztény életünk, vallásosságunk következtében, valamiről lemaradunk, valamiben szűkölködnünk kell. – Aki istentisztelő, nem szűkölködik. – Ezzel ellentétben, akikre gyakran irigykedünk, akik az isteni törvényeket semmibe véve „harácsolták össze” jómódjukat, nyomorba jutnak és éheznek. Az igazi nyomor a bűnös élet, az igaz éhség a lelki táplálék, Krisztus tanításának és testének hiánya. – Mi vagyunk az istenkeresők népe, legalább is annak kell lennünk. Akik Őt keresik, maradandó gazdagságot és táplálékot keresnek és találnak Ki ne óhajtana hosszú életet? – A zsoltáros számára ez a földi élet hosszúsága. Jézus Krisztus azonban testével, lelkünk táplálékával, nem a testi életet akarja meghosszabbítani, hanem örök életet akar adni, – az ember nemcsak  a „hosszú”, örök életre vágyakozik, hanem boldogságot, örök boldogságot is kíván. Ezt ígéri és adja Jézus Krisztus azoknak, akik testét és vérét magukhoz veszik, akik földi életükben is Hozzá, az örök élet forrásához kapcsolódtak. Ez a Krisztussal való közösség nemcsak testének és vérének látható vételében, a szentáldozásban, szentmisében valósul meg, hanem keresztény, „krisztusi” életmódunk által is. Ez pedig abban nyilvánul meg, amivel a zsoltár mai szakasza zárul: nyelvedet óvd a rossztól, fuss a gonosztól, és a jót keresd; kutasd és szolgáld a békességet!

SZENTLECKE: Ef  5,15-20

Az efezusi levél folytatja az intelmeket a keresztény meghíváshoz méltó élettel kapcsolatban. A balga és a bölcs élet ellentétét szépen kifejti Jézus az öt bölcs és öt balga szűzről mondott példabeszédében: a balgák csak a pillanatnak éltek, a bölcsek viszont gondoltak a jövőre is, gondoskodtak olajról, hogy mécseseik ki ne aludjanak. – Ilyen értelemben mondja az Apostol is:
„Használjátok fel az időt, mert rossz napok járnak”. Ez minden bizonnyal vonatkoztatható a küszöbön álló Néró-féle keresztényüldözésre, melynek Szent Pál is áldozata lett, de korunkra és a történelem bármely korszakára, amely nem feltételen kedvezett a krisztusi, keresztény életnek. Maga Jézus is arra int bennünket, hogy értsük meg az idők jeleit. Arra kell törekednünk, hogy megértsük az Úr akaratát. Biztos, hogy ezt nem könnyű mindenkor és életünk minden esetében megértenünk, világosan kivennünk, kihámoz-nunk, mit is akar velünk, velem Isten, különösen a szenvedéssel, a csapások-kal, a halállal? Nehezen értem meg, hogy Isten elsősorban kinyilatkoztatása útján közli: mi az Ő akarata: a tízparancsolatban, Krisztus tanításában. Nem egy esetben azonban értetlenkedem; hiszen olyan szépen mondja a Szent-írás: Isten akarata a ti megszentelődéstek. Én pedig ellenállok ennek a meg-szentelődésnek. – A Mennyei Atya nem akarja, hogy egy is elvesszen a kicsinyek közül. Én pedig nem engedem a Jó Pásztornak, hogy megmentsen.
Különösen figyelmeztet bennünket az Apostol a részegség veszélyére, amely léhaságra vezet. – Noha a szentírás ismeri a bort, mint a vidámság eszközét, az igazi vidámság a Szentlélektől jön. Ahhoz nem kell bortól megittasulnunk. – Majd – ismét a kolosszei levélhez hasonlóan arra figyelmezteti az Apostol címzetteit, hogy énekeljenek zsoltárt, himnuszt és szent énekeket. – Már az ószövetségi hívő is Isten dicséretét tekintette élete céljának és legszentebb hivatásának. Ezért is idegenkedett az alvilágtól, mert ott nincs Isten dicsérete. Isten dicséretében kell az igazi, hiteles, hamisítatlan jókedvnek, vidámságnak megnyilvánulnia.
Befejezésül, megint csak a kolosszei  levélhez hasonlóan, hálaadásra int bennünket az apostol: mindig mindenért – Jézus Krisztus nevében. Nem-csak azért, amiből – legalább is úgy gondoljuk – előnyünk, „hasznunk” származik, hanem mindig mindenért. A há la, hálaadás második énünkké kell, hogy legyen. A Katolikus Egyház életének, az én életemnek csúcspontja és forrása a „jó hálaadás”, az Eukarisztia, ahogyan a Szentmisét nevezzük.
Ezért nem lehet közömbös számomra, hogy ezt együtt ünneplem-e, hálát adva Urunk Jézus Krisztus nevében Istennek, az Atyának, ahogyan Jézus Krisztus is hálát adott, mielőtt megtörte és tanítványainak adta a kenyeret.

EVANGÉLIUM: Jn  6,51-58

Folytatjuk elmélkedéseinket Jézus eukarisztikus beszédéről, amelyben magát mennyből alászállott élő kenyérnek, testét ételnek, vérét italnak mondja.
Bármennyire nélkülözhetetlen földi életünkben a kenyér, a táplálék, nemcsak az éhség, hanem a halál ellen is szeretnénk küzdeni, mert nem pusztán földi életünk ideig-óráig tartó meghosszabbítását kívánjuk – hanem örökké szeretnénk élni. Ezt itt a földi életben nem tudjuk megvalósítani. Ezért Jézus lehetővé teszi számunkra, hogy földi életünk után eljussunk az örök életre. – Ennek feltétele, hogy testével és vérével táplálkozzunk az Oltáriszentségben, földi életünkben. A szentáldozás, Jézus Krisztus testének és vérének vétele közösségbe kapcsol bennünket Istennel, de ugyanakkor embertársainkkal – az Egyházzal is, Ez a közösség az, amit az örök életből itt földi életünkben meg tudunk valósítani, meg tudunk tapasztalni, és ez a közösség maga az örök élet, ez az egyetlen, ami halálunk után is megmarad.
Az örök élet közösségébe csak akkor juthatunk el, ha ezt a közösséget a Szentáldozás által itt a földi életben is igyekeztünk megvalósítani. Ne kívánjuk, hogy Jézus Krisztus egy örökkévalóságon át ránk kényszerítse a Vele való közösséget, amelyet a múlandó földi élet rövid pár évtizedére visszautasítottunk.