ÉVKÖZI 30. VASÁRNAP

OLVASMÁNY:  Jer 31,7-9

Jeremiás a babiloni számkivetés idején élt és működött. – „Észak országai” Babilont jelentik, mivel Izraeltől, Palesztinától északra van. Izajáshoz hasonlóan (Évközi 23. vasárnap), Jeremiás is megjövendöli a szabadulást a számkivetésből. Ő is szól arról, hogy lesznek olyanok, akik csak nehezen tudnak haladni a fogságból vezető úton. (sánta, vak, várandós anya). De Isten vezeti őket, és ezért nem botlanak meg. Ő egyenes úton, patakokban gazdag földeken át vezeti őket. Az egyenes út, a patakokban gazdag föld az üdvösséget jelenti. Isten bennünket is kiszabadított a bűn fogságából és parancsainak  útján vezet minket. – A patakokban gazdag föld a kegyelmet, Isten  közelségét, az isteni életet jelenti. Az üdvösség, a kegyelem forrásai a szentségek. Ezekből a forrásokból kell merítenünk, hogy az egyenes úton tudjunk haladni, amely az üdvösségre vezet. Isten Krisztus tanítása által vezet bennünket. Ezt a tanítást az Egyházra bízta, a kegyelmi eszközökkel, a szentségekkel együtt.

ZSOLTÁR: 126.

A babiloni fogságból való visszatérést a választott nép úgy élte meg, mint Isten jóságának, népéhez való hűségének újabb megnyilvánulását; mint a legnagyobb üdvtörténeti esemény, az egyiptomi fogságból való szabadulás megismétlődését. A hívő efölötti  örömét tükrözi, visszhangozza a mai zsoltár, szinte a gyermekded áhítat hangján. – „Olyanok leszünk, mint akik álmodnak”: úgyszólván nem akarja elhinni, hogy ez valóság, már annyira belefásult a fogság nyomorúságába, hogy a hirtelen változás álomnak tűnik.
– A hirtelen fordulat a sírásból a vígságba teljesen álomszerű. Pedig, ami nekünk álomnak tűnik, az a megmentő , megváltó Isten szemében valóság.
Az a tapasztalat, amelyről a zsoltár tanúskodik, megismétlődik mindannyiunk hívő életében: sírás és könnyek között vetünk: ez a földi élet, minden erőfeszítésével, megpróbáltatásával, csalódásával. – Az ujjongás, örvendezés, a kévék, az aratás, az örök élet, örök boldogság. – Keresztény életünk legnagyobb próbatétele, „kísértése”, hogy ebben a földi életben csak a vetést látjuk: az igyekezetet, a fáradozást. – Mindennek értelmét, célját, az aratás adja meg, amelyet azonban nem látunk, amelyet hittel kell elfogadnunk. Hinni annyit jelent, mint ezt az eljövendő aratást elfogadni, de úgy, hogy az határozza meg hívő életünket, a vetés időszakát. – A hit, pedig Isten  ajándéka, kegyelme, amelyet a vízhez hasonlíthatunk, – a nyári esőhöz, amely megújítja a folyókat. Ezért szolgáltatjuk a keresztséget vízzel: ahogyan nincs testi élet víz nélkül, úgy nincs  lelki élet kegyelem, hit nélkül. Ha vállaljuk a hívő életnek ezt a megpróbáltatását, hogy igyekezetünk eredményét nem láthatjuk minden esetben, a zsoltárossal titokban szabad remélnünk, hogy „aratáskor”, Krisztus második eljövetelekor, nemcsak előttünk, hanem mindenki előtt nyilvánvalóvá válik, milyen csodát művelt velünk Isten: az élet, a bűn fogságával együtt valóságnak tűnt, az örök élet, melyre a halálon át kell eljutnunk, a bűnből való szabadulással álomnak; holott az örökkévalósághoz viszonyítva földi életünk az álom. – A valóság, még, ha álomnak is tűnik, megéri, hogy feláldozzuk érte álmunkat, még akkor is ha azt hisszük, hogy a földi élet a végérvényes valóság.

SZENTLECKE: Zsid  5,1-6

A Zsidókhoz írt levél folytatja fejtegetéseit Jézus Krisztus főpapságáról. Először is elmondja, hogy minden főpap az emberek közül való. Hivatása és feladata, hogy Isten tiszteletében képviselje az embereket: áldozatokat mutasson be a bűnökért. – Mivel az emberek közül van, együtt tud érezni gyengeségeinkkel;  tudatlanságukkal, tévelygéseikkel szemben megértő tud lenni. Előbb azonban saját vétkeiért is áldozatot kell bemutatnia.
Ebben áll, itt van a különbség a többi főpap és Jézus Krisztus között. Mint valóságos ember együtt tud érezni gyengeségeinkkel – amint ezt múlt vasárnap is hallhattuk, olvashattuk a szentleckében; megértő tud lenni velünk, tudatlanok és tévelygők iránt: hiszen ezért oktat, ezért vezet bennünket – sőt felkutatja, vállára veszi és hazaviszi az eltévedt bárányt. Mindenek előtt, pedig kereszthalálának áldozatával képviseli az embereket, bennünket Isten előtt. – Ám önmagáért nem kell áldozatot bemutatnia. És, ha az ószövetségi papi tisztséget nem vállalhatta senki ön magától, csak az, akit Isten meghív – mint Áront, mennyivel inkább vonatkozik ez Jézus Krisztusra, aki Isten Fia, aki az Atyától született, amint ezt a levél a 2. zsoltárból vett idézettel alátámasztja: „Fiam vagy, ma szültelek téged”. – A 110. zsoltárból, pedig ezt a helyet idézi: „Pap vagy te mindörökké, Melkizedek rendje szerint”. – Melkizedek, Sálem királya, amint a Teremtés könyvében olvassuk, kenyeret és bort mutatott be, és Ábrahám a választott nép ősatyja tizedet adott neki.
Tehát felette áll Ábrahámnak. – Jézus Krisztus papsága nem Árontól, nem a levitáktól, hanem mint Isten  Fiáé, közvetlen Istentől származik: ezért vonatkoztatható rá a „Melkizedek rendje”, hiszen Melkizedek a Magasságbeli papja, az igazság királya (Melki-szedek) és a béke (Sálem – salom) királya, ahogyan a Zsidókhoz írt levél fejtegeti, értelmezi.Krisztus képvisel bennünket Isten szolgálatában: áldozatot mutat be bűneinkért – Önmagát a kereszt oltárán és megértő irántunk tudatlanok iránt. – Ez nem mentesít bennünket a keresztény, krisztusi élet áldozataitól, sőt erre kötelez bennünket; arra kötelez, hogy tudatlanságunkban engedjük magunkat oktatni Krisztus és az Ő Egyháza által; tévelygéseinkben engedjük magunkat vezetni – és ezt  ne tartsuk megalázónak.

EVANGÉLIUM: Mk  10,46-52

A liturgikus – vagy Egyházi év fokozatosan tárja elénk Isten  országa titkának kibontakozását, ahogyan Jézus  is úton van Jeruzsálem felé, és útközben áthalad Jerikón. Itt az út szélén ül Bartimeus, a vak koldus. A jelenetben először semmi szokatlan, semmi rendkívüli nincs. – Amikor meghallja, hogy a Názáreti Jézus megy arra, így kiáltozik: „Jézus, Dávid i a könyörülj rajtam!”. Nem láthatta Jézust, hiszen vak volt, de elég volt, hogy hallja, hogy arra halad, megvallotta, hogy ez a Jézus Dávid i  a – a megígért utód, akit a választott nép várt, akit ugyanezen a néven ünnepel majd a nép, amikor Jézus virágvasárnap Jeruzsálemhez  ér. – Biztos, hogy a szenvedő, bajbajutott ember nincs semmire tekintettel, nem lehet elhallgattatni és előbb, könnyebben felismeri azt, akiről tudja, hogy segíthet rajta, mint az, akinek nincs szüksége erre a segítségre, aki önmagát elégségesnek tartja. Gondoljunk arra a jelenetre, amikor a vak eldobja köntösét, hogy minél akadálytalanabbul Jézushoz jusson, akitől gyógyulását reméli. – Ezért Jézus látva az ő hitét, hiszen megvallotta, hogy Dávid fia, magához és megkérdezi: „Mit akarsz, mit tegyek veled?” – Érthető, hogy egy világtalannak egyetlen kívánsága, hogy lásson. Jézus mindössze annyit mond: „Menj, a hited megmentett téged.” Nem hallunk sem kézrátételről, sem nyálról, sem sárról, mindössze a megváltás, megmentés kihirdetését és az elbocsátást.  Ám Bartimeus nem „megy” el, hanem követi őt az úton a Jeruzsálembe vezető úton, amelyen a gazdag nem követte Jézust.