ÉVKÖZI 33. VASÁRNAP

OLVASMÁNY:  Dán 12,1-3

Az egyházi – „liturgikus”-év a vége felé közeledik. Jövő vasárnappal,

Krisztus Király ünnepével fejeződik be ünnepélyesen. Így a szentmise olvasmányai is a végső időkről beszélnek – hiszen az egyházi évnek, a liturgikus évnek az a feladata, hogy lelki szemünk elé tárja az üdvösség történetét, kezdetétől beteljesedéséig.

A végső időket, az utolsó napokat már az Ószövetség kései könyvei is, amelyek közé Dániel könyve tartozik, mint a szorongattatások idejét mutatják be. De Isten választott népe meg fog menekülni. – Mihály a mennyei seregek vezére fogja őket védelmezni. – Ez a választott nép mi vagyunk, akik a keresztség, de mindenek előtt keresztény életünk által Krisztushoz, Istenhez kapcsolódunk.
A megtorlás és a végső igazságszolgáltatás napja lesz az. Nemcsak az élők, hanem a holtak számára is. – Fölkelnek a föld porából a halottak, majd az egész ember – nemcsak a lélek, hanem a test is elnyeri jutalmát vagy büntetését. Az igazak, akik életük jó példájával a földi életben másoknak is világítottak, másokat a jóra vezettek, most ragyogásukkal ki fognak tűnni. Most lesz nyilvánvalóvá, kinek mi volt az élete.
Ebből az olvasmányból meg kell tanulnunk: ebben az egyetlen földi életben dől el örök sorsunk: hogy örök dicsőségre, vagy örök kárhozatra támadunk-e majd fel? – De a feltámadás, az örök élet hite nélkül, értelmetlen
egész vallásosságunk, mi több: egész életünk. Ezért, ha baj, csapás ér bennünket a földi életben, ne vonjuk rögtön felelősségre Istent: „miért engedte meg?” – Hiszen Isten sem von bennünket felelősségre ebben a földi életben (csak a lelkiismeret szava által). A számadás nem lehet ebben az életben. A számadáskor majd mindenre fény derül.
Ha Isten irgalmas és hosszantűrő, várjuk mi is türelemmel, reménykedve,
jó cselekedetekben buzgólkodva a számadás napját és életünk jó példájának fényével vezessünk másokat is Isten ismeretére.

ZSOLTÁR: 16.

Az egy kehelyből való ivás közösséget, részesedést jelent valakinek va-gyonában, javaiban. Így a választott nép örökségül kapta Istentől az Ígéret földjét, ami az Istennel való közösséget jelentette. – A sors nem valami vak hatalmat, valami önkényes, kiszámíthatatlan erőt jelent, amely játékszer-ként bánik velünk, amellyel szemben tehetetlenek vagyunk. – A sors ebben az összefüggésben és bibliai értelemben annyit tesz, mint sorshúzással kijelölni az örököst és az örökséget. – Isten, szabad döntéssel bennünket jelölt ki örököséül. – Ez az örökség a keresztség szentségében lesz osztályrészünk.
Akkor leszünk a mennyország örökösei. – Ez az örökség, amelyet Jézus
Krisztus az utolsó vacsorán a zsoltár szavaihoz hasonlóan, szintén a kehelyben való részesedéssel tesz láthatóvá, sorsközösséget jelent. Azt jelenti, hogy vele együtt vállalom mindazt, amit az élet magával hoz. Olyan szorosan kapcsolódom Jézus  Krisztushoz, hogy halála az én halálomat, de feltámadása az én feltámadásomat jelenti. – A zsoltárossal együtt ez a gondolat minket is nyugalommal tölt el. Nemcsak az éjszakai alvás biztosítja a pihenést, hanem megtanuljuk a halálban is a Jézus Krisztussal való nagyszombati pihenést felismerni. (szombat= pihenőnap)
Abban a meggyőződésben kapcsolódom Istenhez, Jézus  Krisztushoz, az Egyházhoz, hogy az az út, amelyen ő vezet, a boldogság útja. Megtanulom azt is, mi az igazi boldogság: Isten arcát látni. Itt a földi életben szem előtt tartani akaratát; az örök életben, pedig szemtől szembe látni, akinek akara-tát a földi életben teljesítettem.
Isten erre a boldogságra hívott meg. Ezt a boldogságot csak akkor tapasztalom meg, ha kész vagyok magam is megvalósítani. – Semmi nem tud boldoggá tenni, csak ha Isten útján járok, arcát szemlélem. Lehet, hogy az átlag értékelés ezt boldogtalanságnak tartja. Ez ne zavarjon. Én tudom, hogy ez a boldogság több, mint földi életem néhány rövid évtizede. De még földi életemet is csak a Krisztussal való sorsközösség tudja boldoggá tenni.

SZENTLECKE: Zsid  10,11-14.18

A szentlecke megismétli Krisztus keresztáldozatának egyedi, egyszeri voltát. Ez az egyetlen áldozat eltörölte a bűnöket, míg az előző áldozatok ehhez elégtelenek voltak. Krisztus, bemutatva áldozatát, helyet foglalt az Isten jobbján – amint ezt az evangéliumok is megfogalmazzák. – Már csak arra vár, hogy minden ellensége hódolattal leboruljon lába előtt, amit viszont szent Pál hangsúlyoz leveleiben. Ez a beteljesedéskor fog megtörténni, illetve ez a beteljesedés. Amikor a bűn és annak szerzője, a gonosz lélek ellen küzdünk, mint egyetlen ellenségünk ellen,  Jézus Krisztussal együtt küzdünk.
A győzelem Jézus Krisztusé. Ő már most, sőt földi életében elmondhatta: „Bízzatok, én legyőztem a világot”, valamint amikor a tanítványok örömmel számolnak be neki? „Még a gonosz lelkek is engedelmeskedtek nekünk”: „Láttam a sátánt, mint villám bukott le az égből.”
Jézus Krisztus az Ő egyetlen áldozatával tökéletessé tette a megszentelteket. Bennünket megszentelt az egy keresztség és örökre tökéletessé tett Krisztus egyetlen áldozata. A megszentelt élet gyakorlatai üdvösek és nélkülözhetetlenek a krisztusi, keresztény élet szempontjából, azonban egyedül Krisztus áldozata, amelyet a szentmiseáldozat tesz jelenvalóvá, képes arra, hogy tökéletesek legyünk. Már pedig a tökéletességre kaptunk meghívást:
„Legyetek tökéletesek, mint a ti Mennyei Atyátok, aki fölkelti napját jók-ra és gonoszakra, esőt ad az igazaknak és bűnösöknek egyaránt”. – Vajon keresztény életünkben, ebben az irányban haladunk, vagy „leragadtunk” a farizeusok „igaz-voltánál”? – A Lukács-evangéliumban Jézus  szavai még egyértelműbbek: „Legyetek irgalmasok, mint ahogy a ti Mennyei Atyátok irgalmas”. Íme ez az a tökéletesség, amelyet Krisztus áldozata eredményez, kell, hogy eredményezzen bennünk és köztünk.

Jézus Krisztus áldozata által bűneink egyszer s mindenkorra bocsánatot nyertek. Ennek a megbocsátásnak feltétele – ahogyan a Miatyánkban szépen imádkozzuk, hogy mi is megbocsássunk. A keresztségben – esendőségünk-re való tekintettel, a bűnbánat szentségében, a szentgyónásban részesülünk ebben a megbocsátásban.
Az a tökéletesség, amelyről a Zsidókhoz írt levél beszél, a végső beteljesedéskor lesz nyilvánvaló. Ez pedig Jézus  Krisztus egyetlen áldozatával vette kezdetét.

EVANGÉLIUM: Mk 13,24-32

Ahogyan vége felé közeledik a liturgikus-egyházi év, úgy egyre gyakrabban hallunk az Evangéliumban a „végső dolgokról”, az „eszkatológiáról”, Jézus Krisztusnak, az Emberfiának második eljöveteléről.

Múlt vasárnap arról hallottunk, hogy Jézus a jeruzsálemi templomban leült a persellyel szemben, majd a szegény asszony két Fillérjének elbeszélése következett – Ezután Jézus megjövendölte Jeruzsálem pusztulását és a „gyötrelmeket”, amelyek be is következtek Krisztus után 70-ben. Ezt követi a „végső idők” és az Emberi a eljövetelének megjövendölése. Mindez akkor következik be, amikor véget érnek a gyötrelmek. – Az égitestek, amelyeket Isten azért teremtett, hogy az embereknek világítsanak, az embereknek szolgáljanak, többé nem világítanak, sőt lehullanak az égről, mert szolgálatuknak, rendeltetésüknek vége. A világmindenséget összetartó erők megrendülnek, mint ahogyan Krisztus halálakor és feltámadásakor is földrengés támadt a Máté-passió szerint.
„Akkor majd meglátjátok az Emberi  át, amint eljön a felhőkön, nagy hatalommal és dicsőséggel”. – Az „Emberi át”, aki az ég felhőin jön Dániel könyvéből ismerjük. Kivolta mindmáig titokzatos. Országa a ragadozó vadállatokat váltja föl. Jézus idejében az „Emberi  a” már felségcím lett. Eljövetelét
Jézus önmagára vonatkoztatva megjövendöli a főpap előtt is, nagycsütörtök éjszaka. – Ám tudjuk, hogy Jézus a hatalommal érkező Emberi át, Isten engedelmes és szenvedő szolgájának alakjával egyesítve vonatkoztatja magára.

Hiszen emlékszünk, hogy a Zebedeus fivérek kérése kapcsán mondta: „Az Emberi a nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem, hogy ő szolgáljon másoknak, és életét adja váltságul sokakért”. Dicsősége elválaszthatatlan szenvedésétől és eljövetelének lényege a mi megváltásunk.’Jézus az eljövendő dolgokat, mint eljövetele előjeleit értelmezi. Ezt kell a tanítványoknak is tenniük. Hasonlatot is mond a zöldellő fügefáról, amelynek hajtásából, ellentétben a Judeában elterjedt örökzöld növényektől, meg lehet állapítani a nyár közeledtét. Az ajtóban álló (és kopogtató) Jézus Krisztus az Újszövetség kedvelt képe.

Jézus hallgatósága, a tanítványok, önmagukra vonatkoztatták az „ez a nemzedék” – jelölést. Jézus azonban, hogy megóvja őket a csalódástól, csüggedéstől, két dologra oktatja őket és minket:
egyrészt, hogy azt a napot és azt az órát, senki sem tudja – még a Fiú sem (aki mint bíró jön el –
s egyes magyarázók szerint ki kell zárni a megvesztegetés lehetőségét, vagy hogy belőle kikényszerítsék itt, földi életében az időpont közlését);másrészt, hogy ez semmit sem vesz el annak bizonyosságából, hogy Jézus, az Emberi a újra eljön: „ég és föld elmúlnak, de az én igéim soha el nem múlnak”.

Azért mert nem ismerjük Jézus dicsőséges eljövetelének időpontját, nem jelentheti, hogy nem hisszük, második eljövetelét, amelynek az lesz a célja, hogy angyalai összegyűjtsék választottait a föld szélső határáig a világ négy tájáról. Ez az Egyház nagy, végső megújhodását jelenti. Hiszen Jézus azért jött, hogy összegyűjtse, ami szétszóródott. – Ezt a megújhodást valljuk meg minden hiszekegyben. Addig csak annyit tudhatunk, azt kell tudnunk, hogy itt áll az ajtóban. Ennek a tudatnak kell meghatároznia életemet, az egész Egyház életét.