ÉVKÖZI 32. VASÁRNAP

OLVASMÁNY:  2 Kir. 17,10-16

Az ószövetségi olvasmány és az Evangélium is egy-egy szegény özvegyasszonyról szól. Az evangéliumbeli – habár csak két fillért dobott a perselybe – többet adott, mint valamennyi adakozó, mert ez egész megélhetését adta oda. Hozzá hasonlóan a száretai özvegyasszony, aki igen szerényen „vendégeli meg” Illést, utolsó falat kenyerét adva neki, csodálatosan megmenekül az éhhaláltól, és biztosítva van a jövőben megélhetése. A két olvasmányból (ószövetségi olvasmány és evangélium) kihallhatjuk az üzenetet: Istennek és embertársainknak ne fölöslegünkből adjunk. Istennek nem pénzünkre, hanem ránk van szüksége, hiszen az Övéi, az Ő gyermekei vagyunk. De a száreftai özvegy példájából az is kiviláglik, hogy az adakozás, a nagylelkűség nem veszteséget, nem elszegényedést, hanem gazdagodást jelent. Minél nagylelkűbben adakozunk, annál gazdagabbak leszünk – mindenek előtt lélekben. De ez az egyetlen maradandó gazdagság. Nagyon sok függ az igényektől is. A szerény ember szívesen ad, mert nem fél attól, hogy megrövidül. Sajnos azonban sokakat pont a gazdagság tesz zsugorivá, telhetetlenné. – Az Egyház is gyakran tapasztalja: ahol megvan a jó szándék, ott hiányzik a rávaló; ahol megvan a rávaló, ott hiányzik a jó szándék.

ZSOLTÁR: 146.

Az évközi 23. vasárnapon már volt alkalmunk megismerkedni ezzel a zsoltárral, amely Istent, mint a társadalom és élet peremére szorult emberek pártfogóját mutatja be és ünnepli. Ezek pedig: az elnyomottak, az éhezők, foglyok, vakok, a görnyedők, az igazlelkűek, (akik a gonosz társadalomban nem érvényesíthetik jogaikat), a hontalanok, az özvegyek. – Ez utóbbiak miatt kerülhetett a zsoltár a mai mise szövegébe, hiszen mind az olvasmány, mind az Evangélium egy szegény özvegyasszonyról szól. – Ezeknek a bibliai özvegyeknek magatartásában egy végtelen hűség, és ragaszkodás nyilvánul meg, Isten, az Ő prófétája és az Ő háza – a templom iránt. – Az olvasmány és a zsoltár, pedig Isten hűségéről beszél. Az árvák, elnyomottak, özvegyek pártfogásában Isten hűsége nyilvánul meg. A hűség manapság az ismeretlen fogalmak közé tartozik. A változó körülmények, változó hangulatok, a közvélemény állhatatlansága ránk is ha-tással van; ezeknek rovására írjuk, hogy ígéreteinket nem tartjuk be. Nem is szívesen vállalunk kötelezettségeket, mert nem tudjuk, mit hoz a holnap: meg tudom-e vagy meg akarom-e valósítani, amit ígértem. Érdekes módon azonban, a társadalom, a csalódások, az ellenkező tapasztalat ellenére, mégis bizonyos hűségre alapoz, hűséget feltételez, és ebből indul ki. Feltételezi: ha valaki valamit megígér, azt meg is teszi. Ha nem ebből indulnánk ki, minden kapcsolat, minden kommunikáció megbénulna, – mint ahogyan a hűtlenség következtében meg is bénul a társadalomban.

Isten hűsége Jézus Krisztusban lett teljes mértékben nyilvánvaló. Ő kereszthalálában hűséges volt a Menny ei Atyához és hozzánk, akik a bűn el-nyomottai voltunk – vagyunk. Ez bennünket is hűségre kötelez. Hűségre Istenhez, embertársainkhoz és önmagunkhoz, lelkiismeretünkhöz. – Csak a hűség tehet bennünket boldoggá, minden boldogtalanság forrása a hűtlenség. Amikor mást teszünk, mint, amit lelkiismeretünk mond. Ne tartsunk attól, hogy Isten esetleg hűtlen lesz hozzánk. Az özvegyasszony olajos korsója nem apadt el, lisztes edénye nem ürült ki. – Az evangéliumi özvegyasszonnyal adjuk oda egész megélhetésünket, önmagunkat Istennek – Ő Krisztusban önmagát adta értünk.

SZENTLECKE: Zsid  9,24-28

Ahogyan Jézus Krisztus, az örök főpapnak áldozata tökéletesebb min-den áldozatnál és papsága minden papságnál, úgy az a szentély, amelybe belépett tökéletesebb az emberkéz alkotta szentélynél, amely az előbbinek, a mennyeinek csak előképe. Jézus Krisztus a mennybe lépett be, mint a főpap a szentek szentjébe az áldozat vérével – úgy Jézus Krisztus a saját vérével, hogy közbenjárjon értünk, ahogy a főpap is közbenjárt a népért, ahogyan ezt Mózes és Ábrahám is megtette. – Ám Jézus Krisztus áldozata egyszeri áldozat, amellyel eltörli a világ bűneit. A Zsidókhoz írt levél az ember halálának és megítéltetésének egyszeri voltát hozza fel példának Jézus Krisztus áldozatának egyszeri voltára. Ahogyan a halál és az ítélet – és következésképpen az élet is megismételhetetlen, úgy megismételhetetlen és egyszeri Jézus Krisztus keresztáldozata. Ilyen értelemben a szentmise nem valami más és Krisztus áldozatától eltérő, hanem egy és ugyanazon áldozat, amelyet Jézus Krisztus a kereszten bemutatott, hogy sokaknak bűnét elvegye. – Krisztus mindenkiért meghalt a kereszten, mert Isten akarata minden ember üdvössége. Ilyen értelemben a „sokak” és a „mindenki” ugyanazt jelenti. Hogy azonban Krisztus keresztáldozata kinek válik üdvösségére, az attól is függ, hogy elzárkózom az üdvösség elől, vagy engedem azt magamon, az én egyszeri életemben és halálomban megvalósulni? Ami megdöbbentő, hogy a szentírási szakasz végén nem azt olvassuk – amit elvárnánk – hogy Krisztus másodszor azért fog megjelenni, hogy megítéljen minket, hanem: „azok üdvözítéséért jelenik meg, akik rá várnak”– Először a bűn miatt jelent meg, hogy bűneinket elvegye. Második eljövetelét „reménykedve várjuk”, amint a szentmisében is ismételjük a Szentírás szavait. Az Ő második eljövetele tehát reményünk és üdvösségünk beteljesedése. Az „üdvözítés Krisztus második eljövetelével teljesedik be, amelyre az egész teremtett világ várakozik – ahogyan ezt Szent Pál oly gyakran hangsúlyozza.Az Egyházi, liturgikus év az üdvösségtörténetet, Krisztus tanítását az Isten országáról, a mennyek országáról, és annak kibontakozását állítja szemünk elé. Ahogyan a liturgikus év a vége felé közeledik, ahogyan közeledik Krisztus Király ünnepe, egyre gyakrabban hallunk Krisztus második eljöveteléről, ami a zsidókhoz írt levél szerint is az üdvösség beteljesedése. Vajon várjuk-e a mi üdvösségünket, vajon valóban a mi üdvösségünk-e az amit, amire várunk?Minél inkább ezt várjuk, annál kevésbé van okunk a félelemre, szorongásra, kételkedésre. Bizalommal és reménnyel várjuk, hiszen azok üdvözítéséért jelenik meg, akik rá várnak.

EVANGÉLIUM: Mk 12,38-44

A liturgikus-egyházi év vége felé halad. Isten országa titkának beteljesedése felé tartunk, amely a vasárnapi evangéliumokban fokozatosan bontakozott ki lelki szemünk előtt és a mennyei Jeruzsálemben fog beteljesedni. Jézus Jeruzsálembe érkezik. Tanítványait óvja az írástudók magatartásától. Ennek veszélye nyilván az apostolok esetében is fennáll, a képmutatás hajlama az eredeti bűn által megsebzett emberi természet következtében mindannyiunkban megvan. Az igaz vallásosságnak soha sem szabad elterelnie figyelmünket. Ezért kemény ítélet vár ránk. – Az írástudók felélik az özvegyek házát és közben színleg nagyokat, imádkoznak. – Az „özvegy” – szó képezi az átmenetet és szolgáltatja az alkalmat a szegény özvegy két fillérjéről szóló elbeszélésre az Evangélistának. – Míg a többiek fölöslegükből adtak, ez a szegény özvegyasszony mindenét, egész megélhetését odaadta. Ezt az Egyház nem kívánja tőlünk Jézus Krisztus nevében. Ám az is igaz, hogy mi általában a fölöslegünkből adunk Istennek. Isten viszont azt kívánja, Jézus Krisztus azt várja tőlünk, hogy önmagunkat adjuk oda: lemondva önző érdekeinkről, feltétlen érvényesülni akarásunkról. Mint ahogyan Isten sem az ő fölöslegéből adott nekünk, hanem Egyszülött Fiát ajándékozta nekünk. Jézus Krisztus, pedig önmagát áldozta  fel értünk. Ha valóban nem a fölös-legünkből adunk, hanem nagylelkűen ön magunkat ajándékozzuk Istennek, mindezt bőségesen visszanyerjük és nem fogunk hiányt szenvedni, amint Száreptai özvegyasszonyról szóló történet is elbeszéli a királyok könyvében, mint az evangéliumi elbeszélés előképe.