Évközi 4. vasárnap
OLVASMÁNY: Jer  1,4-5.17-19

Jeremiás prófétai meghívásáról hallunk az ószövetségi olvasmányban.
Már születése előtt meghívja Isten Jeremiást, hogy prófétája legyen. – Így az Egyház és mi is egyenként létezünk Isten megváltói tervében, már születésünk, meghívásunk előtt.A prófétához hasonlóan, az Egyháznak, és az Egyház egyes tagjainak, nekünk is hivatásunk, kötelességünk azt hirdetni, amit Isten mond. Természetesen az ellenkezés láttán minket is félelem tölt el, de Isten bennünket is bátorít; Ne félj, ne remegj előttük! – Isten nem azt mondja, hogy nem lesznek ellenségeink, hogy nem lesznek, akik megnehezítik keresztény prófétai küldetésünket, de bátorít, hogy ez ne kedvetlenítsen, ne riasszon vissza bennünket. Az Egyháznak és egyes tagjainak küzdeniük kell, de a küzdelemben nem fogják felülmúlni.Így az Egyház, történelme folyamán, gyakran ellenszenvre és ellenséges magatartásra talál az emberek között, de ez csak megedzi, acélosítja, ellenállóképessé teszi a küzdelemre.Így mi se torpanjunk meg, ha látjuk, hogy elutasítják környezetünkben a szép szót, visszautasítják prófétai küldetésünket, ellenkeznek Krisztus tanításával. Ez inkább erősítsen, eddzen meg bennünket; tegyen ellenállóvá a „jó harcra”, amelyből keresztény prófétai hivatásunknál és küldetésünknél fogva nem vonhatjuk ki magunkat.

Ahogyan biztos, hogy ellenkezni fognak velünk, úgy az is bizonyos, hogy nem fognak bennünket felülmúlni, legyőzni.

ZSOLTÁR: 71.

Figyeljünk fel a bensőséges kapcsolatra, az imádkozó és Isten között, amely a mai zsoltár első kérésében hangzik fel: ne hagyj soha szégyent érnem! A hívő ugyanis úgy véli: az ő szégyene Isten szégyene is, hiszen ő Istenben bízik és ezt a körülállók is tudják.

Ez az érzés mindannyiunk számára ismeretes. A kívülállók, különösen a nemhívők, nagyon is figyelik életünket, mivel mi azt állítjuk, hogy Istenben bízunk: vajon nem hagy-e bennünket cserben Isten, és ha cserben hagy, hogyan szégyenkezünk, és ezt a szégyent hogyan tudjuk elviselni?

A mai zsoltár megtanít bennünket, hogyan győzhetjük le ezt a szorongató érzést, az esetleges megszégyenülés félelmét:- azt kéri Istentől, mentse meg a bűnös kéztől. Tehát elsősorban a bűnt kell kerülnünk, ahhoz, hogy ne kelljen szégyenkeznünk.

Isten a reménye kiskorától, ifjúságától fogva: nehéz a vallásban Istennél menedéket, védelmet keresni, ha már gyermekkorunkban, ifjúságunkban nem tettük magunkévá Krisztus tanítását, nem tanultuk meg idejében mi a hit, az igazi vallásosság szerepe életünkben? – Ha nem értettük, hogy ez nem pótolja, nem helyettesíti az én tevékeny hozzájárulásomat az üdvösség megvalósításához.

Hogy ne kelljen szégyenkeznünk vallásosságunk, kereszténységünk miatt, nélkülözhetetlen Jézus Krisztus tanításának ismerete: legalább olyan mértékben, amilyenben azt vasárnapról vasárnapra hallhatjuk.

Az imádkozó mindmáig hirdeti Isten jóságát: a vallásosságnak, az Isten- hitnek tehát a gyermekkorban kell ugyan kezdődnie, de nem szabad ott megrekednie, hanem végig kell kísérnie az embert egész életén át; ahhoz, hogy ne valljunk szégyent a vallásosságban, egy folytonosság, állhatatosság szükséges. – Egész életünkön át hirdetni kell Isten jóságát.

Az így értelmezett és élt kereszténység, feljogosít bennünket a reményre, és megment a szégyenkezés félelmétől.

Szentlecke: 1 Kor  12,31-13,13

a különböző tagok egységéről, a különböző adományok egységéről szólva tanít bennünket szent Pál az Egyház, Krisztus titokzatos testének egységéről szóló oktatásával. Az apostol nem bocsátkozik vitába ezeknek az adományoknak lehetséges voltáról, és nem akar bíráskodni azok birtokosai között azok nagyobb vagy kisebb kiválóságáról, hanem felszólít, hogy az értékesebb adományokra törekedjünk. Ezért mindennél magasztosabb utat mutat nekünk, ez pedig a szeretet. – A nyelvek adományát nagy és csodálatos dolognak tartották a korintusiak: ám az Apostol szépen megmondja, hogy ez a szeretet nélkül csak zengő érc és pengő cimbalom. Szent Pál, aki leveleiben oly nagy fontosságot tulajdonít a hitnek, hogy megigazulásunkat attól teszi függővé, azt mondja, ha akkora hitem volna, hogy a hegyeket elmozdítsam, de szeretet nincs bennem: mit sem érek. Továbbá, hogy a hit, remény és szeretet közül a szeretet a legnagyobb. – Ám az Apostol azt is szépen elmondja, milyen szeretetről van szó. Ez nem azonos a jótékonykodással, de még a vértanúsággal sem. Jézus Krisztus szeretetéről van szó, amely minden hamisat kizár, mindent kizár, ami nem hiteles, és ahol önző érdekeim is meghúzódhatnak. Amikor annyira második énemmé, alaptermészetemmé válik, hogy nem is gondolkodom, sőt nem is beszélek róla. – Mindent eltűr: nem arról van szó, mit vagyok köteles eltűrni; mindent elhisz: nem naivitásról van szó, hanem Jézus Krisztus szeretetétől, aki megelőlegezte irántunk a bizalmat, bár alapos oka lenne, hogy fenntartásai legyenek, hogy gyanakvó legyen velünk szemben. Szeretetről csak ott lehet beszélni, ahol azt nem mételyezte meg a gyanakvás.

Minden más, még a korintusiak oly kiválónak tartott adományai is múlandók és töredékesek a szeretethez hasonlítva. A beteljesedést, az átmenetet a töredékesből a tökéletesbe szent Pál a gyermekkor és az érett férfikor közötti példával érzékelteti. Nemde úgy mondjuk, hogy „meglett férfi”. Íme ehhez hasonlít a beteljesedés, ahol a szeretet megmarad, és minden egyebet kinövünk.

Így teszi helyre szent Pál apostol a különböző „adományokat”. Amelyekkel olykor talán kérkedtek is a korintusiak. Először is mindez azért van, hogy az Egyháznak, egymásnak szolgáljunk. Az egy test, Jézus Krisztus titokzatos teste magában egyesíti a különböző tagokat és különböző adományokat. Mindezek az adományok múlandóak, ezért arra kell törekednünk, ami örök, ami maradandó. Ez, pedig a szeretet, amelynek útja nem feltétlenül könnyű és amellyel nem dicsekedhetünk, mert akkor megszűnik szeretet lenni.

EVANGÉLIUM: Lk  4,21-30

A názáreti zsinagógában lejátszódó jelenetnek, amelyről elmúlt vasárnap hallottunk és amelyet „sikernek” könyveltünk el, folytatása van. Az első lelkesedést bizonyos „kijózanodás”, fenntartások, szkepszis követi. A názáretiek hitetlenségéről a harmadik evangélium is tud. A hagyomány szerint orvos-szerző ezt a közmondást idézi Jézustól, aki maga is orvos, hiszen bűneinktől hoz gyógyulást:: „Orvos, gyógyítsd önmagadat!” Itt mindannyian ismerünk, miért nem itt teszel csodákat!

Jézus két ószövetségi prófétára hivatkozik, akiknek alakját, a róluk szóló elbeszéléseket a názáretiek jól ismerték: Illés és a száreptai özvegyasszony (akinek olajos korsója nem apadt el és lisztje nem fogyott el) és Illés tanítványa, Elizeus, akinek közreműködésével megtisztult a sziriai Námán. – Mind Námán, mind a száreptai özvegyassszony idegen volt. A két próféta mégis hozzájuk kapott küldetést. A szerző az ő második könyvében részletesen elbeszéli az apostolok küldetését a pogány népekhez. Jézus Krisztusban, akit lakóhelye visszautasít, a pogányok, akiknek helyük és szerepük van az üdvösség tervében, mi mindannyian meghívást kaptunk az Egyházba és az üdvösségre. Jézus Krisztusnak mihozzánk szól a küldetése. Ám ha mi visszautasítjuk, ha mi kételkedünk benne, könnyen megtalálhatja az általunk nem egyszer lenézett „idegeneket”. – A názáretiek heves reakciója a tehetetlen ember magatartása. Ez a magatartás mirólunk is elárulja, elfogadjuk Jézust, vagy visszautasítjuk mondván: „Orvos gyógyítsd önmagadat!”