Húsvét 3. vasárnapja

OLVASMÁNY: Ap Csel  5,27b-32.   40b-41

Az apostolokat felelősségre vonják igehirdetésükért, tanúságtételükért, olvassuk a mai szentmise l. olvasmányában, az Apostolok Cselekedeteiben. De ők ezt is úgy fogják föl, mint a tanúságtétel újabb lehetőségét. Most nemcsak a széles néptömegek, hanem a nép vezetői előtt is hirdetik Krisztus halálát és feltámadását. Igehirdetésükből újból kihallatszik a bűnbánat és megbocsátás gondolata. (Az Apostolok Cselekedetei és a Lukács-evangélium közös szerzőjének kedvenc mondanivalója; gondoljunk a tékozló fiúról, az irgalmas szamaritánusról szóló példabeszédekre; Jézus szenvedésének elbeszélésében a megtérő latorra; Jézus imájára, amelyet hóhéraiért mond, – mindezekről az idei liturgikus évben hallottunk, vagy fogunk hallani).

Nekünk sem szabad megrettennünk, ha felelősségre vonnak bennünket hitünkért. Fogjuk föl ezt mi is, az apostolok tanítványai, az apostoli Egyház tagjai, mint kiváló alkalmat arra, hogy a megbocsátásról, bűnbánatról tanúságot tegyünk.

Az apostolok örültek, hogy méltónak bizonyultak, hogy Jézusért gyalázatot szenvedjenek. Az ő sorsukat mi sem kerülhetjük el. Ha egyek akarunk lenni Krisztussal az ő feltámadásában, megdicsőülésében, felmagasztalásában, egyeknek kell vele lennünk halálában, szenvedésében, megaláztatásában.

Ezt a Krisztussal való teljes egységet nevezzük húsvéti misztériumnak, titoknak. Ebbe vezet be minket a keresztség szentsége, amelyet a húsvét ünneplésével megjelenítünk.

ZSOLTÁR: 30.

Jézus Krisztus feltámadásában Isten, mint Megváltó, megszabadító nyilatkoztatja ki magát, aki még a haláltól is megment, örök életet ad.

Isten az Ószövetségben is elsősorban megváltó, Megmentő és mivel megváltói hatalmával a világ minden népe felett áll, így szükségszerűen a világ Ura, fenntartója, alkotója, teremtője. – Amikor a húsvéti kiengesztelődésben egyetlen ellenségünktől, bűneinktől megszabadulunk, mi is megtapasztaljuk Isten megváltói jóságát, hatalmát. – Az imádkozó annyira örül saját szabadulásának, hogy úgy gondolja, Isten az ő sorsát különösen számon tartja, mert lám, míg ő megmenekült, mások meghaltak. – Ha nem is helyeseljük fenntartás nélkül az ilyen örömet, amely csak a saját javát tartja szem előtt, amely azonban érthető, amikor valaki megtapasztalja, hogy csak neki sikerült megmenekülnie a veszélyből, be kell ismerni, mi nem is tudunk így örülni, mert nem egyszer inkább a halált választjuk az élet helyett: ha másoknak, a többségnek jó így, én miért legyek kivétel?

Amit a zsoltárban Isten magatartásáról és a vallásos ember sorsáról hallunk, a legbensőségesebb tapasztalatot tükrözi. Az imádkozó már „megfigyelte”: Isten haragja csak egy pillanat – jósága hosszú évekig tart. – Ami életünkben fájóan, lesújtóan, csapásszerűen érint bennünket, arról olykor azt gondoljuk, ez Isten büntetése, haragjának jele. – Ám mindez csak egy pillanatig tart. Az a fontos, ami utána következik: Isten jósága. – Az Ószövetség „hosszú évekről” beszél, mert azt könnyebb elképzelni, mintha valaki azt mondja: örökké. Erről, ha hisszük is Krisztus tanítása alapján, nem tudunk magunknak képet alkotni. – A Biblia kifejezésmódja mindig valószerű, soha nem elvont. (Nem „mindenkiért”, hanem „sokakért” adja Jézus testét és vérét; a „mindenkit” nehéz elképzelni!) – Azt is tudja az imádkozó: könnyes esték után boldog hajnalra ébredünk. Ez a tapasztalat teszi lehetővé, elviselhetővé az emberi életet. Akármilyen volt a tegnap, a holnap jobb lehet. Úgy lehet, egész életünk olyan, mint egy könnyes este, azért ne veszítsük el a boldog hajnal reményét. A Feltámadt Jézus Krisztus legyen támaszunk, ő fordítsa örömre sírásunkat.

SZENTLECKE: Jel  5,11-14

Az angyal (angelosz) = hírnök  (angelion – görögül: hír) – közvetítő Isten és emberek között; különösen az Ószövetség kései könyveiben szerepelnek, amikor kezdett kialakulni a meggyőződés, hogy Isten közvetlenül nem tart fenn kapcsolatot az emberrel, csak angyalok révén.

ezerszer ezer, tízezerszer tízezer: megszámlálhatatlan sokaság; mint

általában, itt is jelképesen kell értelmezni a Jelenések Könyve számait.

élőlények: angyal (emberfia), oroszlán, tulok(ökör), sas: valószívű a      mezopotámiai ábrázolásokból (ikonográfiából) származnak. (Az ottani      épületeken láthatjuk hasonló élőlények képmását, mint a királyi hatalom       jeleit): János Ezekiel látomásából veszi át őket; először Szt. Ireneus       vonatkoztatja őket a 4 evangélistára, és határozza meg melyik kinek  jele    (a magyarázat önkényes és erőltetett)

vének: (24 vén), a leviták, Lévi törzsének leszármazottai, akik a templomban szolgálatot teljesítenek: 24 – 24 osztályra voltak osztva, akik hétről hétre       váltották egymást. – A leírás arra enged következtetni, hogy a földi és mennyei istentisztelet összefügg egymással. – A vének hódolata megfelel         az egyház hódolatának: 24=12+12: az Ószövetségi választott nép 12     törzse helyébe jön az újszövetségi választott nép, amelynek kezdete a 12         apostol közössége, az első Egyház.

A Bárány, akit megöltek: a húsvéti bárány, levágása, leölése által nyeri jelentőségét: vérével jelölték meg a szemöldökfát és az ajtófélfákat – így     szabadultak meg az elsőszülött fiúk a választott népből.

Jézus Krisztus az újszövetségi húsvéti bárány: (1Kor 5,7: „Krisztus a mi húsvéti     bárányunk már feláldozta magát…”). Az ő küldetéséhez is hozzátartozik,       hogy feláldozza magát: kereszthalála által lett méltó arra, hogy övé       legyenek azok a tulajdonságok, amelyek egyedül Istent illetik meg,       amelyek az Újszövetségben    egészen sajátságos értelmet kapnak, és amelyeket egyenként meg kell          vizsgálnunk. (7 „tulajdonságot” sorol fel a         Jelenések Könyve; a 7-es szám a teljességet, tökéletességet jelenti; a       bárányt tehát megilletik mindazok a   tulajdonságok, amelyek Isten           tökéletességét jelentik)

Erősség – hatalom: (: valamivel  bírni, képes lenni valamire)         (héberül: gabar – Gabriel) – Isten ereje főleg a természeti erők fölötti győzelemben          mutatkozik meg. A teremtésben és a természet rendjének    fenntartásában. Maguk a természeti erők, jelenségek is Isten          mindenhatóságáról tanúskodnak, majd az üdvtörténet eseményeiben, főleg     az Egyiptomból való kivonulásban. – A prófétákat is eltölti az erő, de       Isten egyben a hívők erőssége, akinek nevében, segítségével a hívő     mindent megtehet. – Isten ereje Jézus Krisztus fellépésében nyilvánult meg. Tanítása is különbözik az írástudók tanításától, a gonosz lelkek          kiűzésekor elismerik a körülállók: új tanítás, erővel teljes. – Amikor a    vérfolyásos asszony érinti Jézus ruháját, Jézus érzi, hogy erő megy ki    belőle(Jézusból). – Azonban ez az erő mégis rejtett marad Jézus Krisztus      életében, különösen szenvedésében: a lélek ugyan kész, de a test gyenge    (erőtlen). – Majd csak az ő feltámadásában nyilvánul meg, amellyel          megkezdődnek a végső idők. (Mt: földrengés, halottak feltámadása Jézus        halálakor – ami azt jelenti, hogy már halálával megkezdődött a végső idő,       a feltámadás, a nagy megújhodás). – A Jelenések Könyve központjában     egyrészt a megölt          bárány áll, másrészt az erőseknek, a túlerőnek kiszolgáltatott gyülekezet,      az ő gyengeségében, tehetetlenségében,         erőtlenségében. – De a Jelenések Könyve éppen azt a titkot tárja fel          (apokalypsis-feltárás), hogy ahogyan Jézus Krisztus gyengeségében el   volt rejtve Isten ereje, úgy van az Egyház és egyes    tagjainak    gyengeségében is elrejtve. – Szent Pál az ő tanításában különösen sokat foglalkozik ezzel a gondolattal, és ahogyan szembeállítja az          oktalanságnak vélt bölcsességet az evilági bölcsességgel: a szegénységnek       vélt krisztusi gazdagságot, a mulandó gazdagsággal, úgy állítja szembe a      gyengeségnek vélt erőt a vélt erővel. – A Jelenések Könyve is erre tanít:         az igazi       értékrend más, mint a közfelfogás, de a Bárány        megdicsőülésében majd          nyilvánvalóvá válik, melyik volt a helyes.

Gazdagság: – Az Ószövetségben, mint keleten általában, a gazdagság     hozzátartozott a tekintély emeléséhez és így zavartalan, békés, boldog élet     nélkülözhetetlen kelléke volt. – Annak elvesztését a hívő csapásnak,        büntetésnek, visszanyerését Isten irgalmasságának tulajdonította (1. Jób    története) – Azonban a gondolkodó bibliai ember számára is egyre          világosabb lett, hogy a gazdagság önmagában nem lehet érték, gazdagok         és szegények egyaránt meghalnak. Tehát a maradandó értéket másutt kell keresni. – Jézus, tanítását a hegyi beszédben a szegénység dicséretével kezdi, a nyolc boldogság közül elsőként említve a szegénységet és annak      jutalmát, a mennyei országában.- Lukácsnál a négy boldogságnak négy       jaj fele meg: boldogok vagytok ti szegények de jaj nektek gazdagok! – A       továbbiakban is rámutat Jézus, a gazdagság veszélyére, a gazdag ifjú     meghívásakor: könnyebben jut át a teve a tű fokán, mint a gazdag a mennyországba; a gazdag ember, aki meg akarja nagyobbítani csűreit, de        még az éjjel számon kérik életét: „Így jár, aki kincset gyűjt, ahelyett, hogy      Istenben gazdagodnék”. – „Gyűjtsetek magatoknak kincset, ahol moly   meg nem rágja és tolvaj el nem viszi!” Krisztus követéséhez hozzátartozik     a szegénység. Az evilági gazdagsággal tehát egy másikat: az eljövendőt állitja szembe. Ugyanazt az országot ígéri jutalmul a szegényeknek, mint          azoknak, akik üldözést szenvednek a mennyek országáért. A Jelenések          Könyve pedig pont ez utóbbiaknak szól, és ezt az eljövendő gazdagságot          ígéri. – Szent Pál apostolnál már csak Isten kegyelmi ajándékának,       irgalmasságának,          jóságának gazdagságáról hallunk, amelyek szemben   állnak az evilági gazdagsággal, és amelyeket a világ pont úgy nem tud          értékelni, mint Jézus Krisztus bölcsességét, amely a kereszthalálban    mutatkozik meg és amelyet az átlag felfogás oktalanságnak tart.

Bölcsesség: a görög-római felfogással ellentétben, bibliai értelemben a    bölcsesség nem elméleti tudást, hanem életszemlélet, életmódot, valóságot   jelent. Tehát valami egészen gyakorlati dolog. Először ügyesség, majd az      emberek helyes magatartása, amely arról tanúskodik, hogy a bölcs ember      szem előtt tartja célját, és meg is tesz mindent, hogy azt elérje. – Míg vele ellentétben, az oktalan ember csak a pillanatnak él, nem gondol          cselekedetei következményeire. (1. Példabeszéd az 5 okos és 5 oktalan   szűzről). – Ezt a bölcsességet a hívő Isten ajándékának tartja, és tőle kéri.     – Idővel a Szentírásban találkozunk ennek a bölcsességnek megszemélyesítésével is: (Péld 8; Bölcs 9,4) – kezdettől ott van Isten    mellett, együtt ül Isten trónján, akárcsak a bárány a Jelenések Könyvé-  ben. – Szent Pál, leveleiben kimondottan haszontalannak tartja a   pogányok bölcsességét (a korabeli bölcsességre gondol, amelynek célja a       gondtalan élet, Pál, pedig a megfeszített Krisztust hirdeti!). – Az     evilági bölcsesség, az emberi tudás, magában véve nem tudja       megváltani az embert. Ezt csak Krisztus kereszthalála tudta         megvalósítani, ami a görögök szemében oktalanság (ők képviselik az evilági bölcsességet). – Tehát Jézus Krisztus, az Isten Bárányának         halálában mutatkozik meg Isten bölcsessége. Ezért illeti meg őt a bölcsesség, mint Isten hatalmának osztályrészesét.

„erő”: az Evangéliumban Keresztelő János Jézust erősebbnek mondja, mert    ő majd tűzzel és Szentlélekkel fog keresztelni. – Jézus önmagát is         erősebbnek nevezi: A gonosz erős emberként őrzi házát, egész addig,   amíg nem jön valaki, aki erősebb, el nem veszi fegyverzetét, és ki nem fosztja házát. (Mt 12,29;  Mk  3,27;  Lk11,20-22):  Jézus küldetése tehát abban áll, hogy mint erősebb győzelmet arasson a gonosz felet: ezt        bizonyítják az ördögűzések és a beteggyógyítások. – Ez teljesen        beleilleszkedik a Jelenések Könyve mondanivalójába: Jézus Krisztusé a          végső győzelem;   a gonosz hatalma, amelyről oly sokat beszél a      Jelenések Könyve, nem tart örökké.

A gonosz lefegyverzéséről szóló Jézus-szavak megfogalmazása mögött kétségkívül két Izajás-idézet áll, az Isten szolgájától szóló énekből: „El         lehet-e venni a zsákmányt az erőstől, és megszabadulhat-e a fogoly vitéz a     harcostól? Igen! Mert az Úr mondja: az erőstől megszabadulnak a         foglyok, és a vitéz harcostól elveszik a zsákmányt”. (Iz 49,24-25) – a          másik pedig: „Ezért osztályrészül sokakat adok nekik, és hatalmasok    lesznek a zsákmánya, amiért életét halálra adta, és gonosztevők közé sorolták, noha sokak vétkét hordozta, és közben imádkozott a   bűnösökért”. (Iz 53,12) – Ez Jézus Krisztus kereszthalálában valósult       meg. Már az evangéliumok is így értelmezik, hiszen a leírás felismerhető         Jézus          megfeszítésének leírásában (gonosztevőkkel feszítik meg,          imádkozik a hóhérokért stb.) – Hozzájárul ehhez az a tény is, hogy az    arameus          nyelvben ugyanaz a kifejezés a szolgára és a bárányra. Tehát        Isten szolgája az Isten Báránya, Jézus Krisztus, aki halálával kivívta a          feltámadás győzelmét: sokakat adok neki (a megkereszteltek, akik a       keresztségben részesednek, halálában és feltámadásában, újjászületnek). –   Ezért illeti őt az erő. Halálával legyőzte az erőset, és habár gyenge          (bárány) erősebbnek bizonyul. (Júda oroszlánja).

Tisztelet: az, ami valakit megillet, valakinek jár; valaminek az ára;         amennyire valakit tartunk, becsülünk, felbecsülünk (pl. Jézust 30 ezüstre:        „ennyire     becsülték a megbecsültnek árát”: Jer+Zak-idézet a Mt-ban). – Az első    keresztények az ingatlan javak árát, tiszteletdíját (honoráriumát – honor=timé-tisztelet), az apostolok lábához tették; váltságdíj: – Az ógörög források nem egyszer az erővel együtt említik. Mint a Jelenések          Könyvének felsorolása is (Homérosz, Plutarhosz, Hesziodosz) – Végül a         biblia görög fordítása az istentiszteletet is ezzel a kifejezéssel jelöli: tehát,         ami Istent megilleti. A zsoltárokban a tisztelet a dicsőséggel együtt       szerepel (mint a jelen felsorolásban is), – azonban nemcsak az ember ad         tiszteletet Istennek, hanem Isten is tisztelettel és dicsőséggel koronázza az        embert (8.Zsolt). – Az apostoli levelek arra tanítanak, hogy a hívek          egymás iránt is tisztelettel tartoznak; tisztelettel tartoznak a szolgák       uruknak, a férfiak az asszonyoknak (különösképpen!); tisztelettel és     gondoskodással tartozik a hívő közösség az özvegyeknek, „ha tényleg      özvegyek”, vagyis, ha nincs újraházasodási szándékuk, s így az Egyház    anyagi támogatására (honorárium) vannak utalva; tiszteletre buzdítanak az      apostoli levelek az államhatalommal szemben is. – Elsősorban azonban          Jézus Krisztust, a Bárányt illeti meg ugyanaz a tisztelet, „istentisztelet”,          amely Istent megilleti. Ezekben a szentírási részekben is együtt találjuk a          „tisztelet és dicsőség”-szót. – Jézus Krisztusnak ugyanaz a tisztelet jár,         mint az Atyának – nem tisztelheti az Atyát, aki nem tiszteli a Fiút – János        evangéliuma szerint. Ezt a gondolatot teszi magáévá a Jelenések Könyve,      amely egyébként is több szempontból ápolni látszik János-evangélium          hagyományát, kifejezésmódját; – Itt, a Jelenések Könyvében külön         hangsúlyt kap a tisztelet, Isten       tiszteletének gondolata, hiszen Domicián császár korában írták, aki maga számára megkövetlte a „Dominus et         Deus” (Úr és Isten) megjelölést. – Egyedül Istent          és a vele „egylényegű”   Bárányt illeti meg ez a tisztelet.

„dicsőség” : héberül: kabód. Eredetileg: súlyosnak, bőségesnek lenni, értékelni,        valaki számára „nyomni a latban” – Ez a kifejezés lassan teljesen Isten   nagyságát, gazdagságát kezdte jelenteni, amely kifelé is        megmutatkozik,   különösen valami rendkívüli fényesség által, amely tulajdonképpen   visszatükrözi Isten benső gazdagságát. – Ezért a görög          Szentírás doxá-    nak fordítja, ami ragyogást, visszfényt, visszatükröződést, – így valaki          gondolatának visszatükröződését is jelenti: vélemény, tanítás,       hit     (orthodoxia: igaz hit, igaz vélemény; mivel azonban a doxa dicsőséget   is jelent – slava – ezért ortho-dox: pravo-slav).

Az Ószövetségben Isten dicsősége üdvtörténeti eseményekben mutatkozik      meg, azonban a szemtanúkat is rákényszeríti, hogy dicsőségét elismerjék,       hogy a dicsőséget megadják. (Így zsoltárokban is találkozunk a     felszólítással: Isten fiai, adjatok dicsőséget Istennek. – Krisztus      születésekor az angyalok Isten dicsőségét hirdetik).

Isten dicsősége a végső eseményekben fog megnyilvánulni   végérvényesen: erejével és hatalmával együtt. Addig el van rejtve, és csak a hit számára hozzáférhető, csak lelki szemünkkel láthatjuk. A Jelenések   Könyve bepillantást enged a látnoknak Isten dicsőségébe. – A    megdicsőülésben elsősorban a Bárány részesül, mert megvalósította     halálával a megváltás művét. – Csak a szenvedések, megaláztatások     árán lehet eljutni a megdicsőülésre. (Jézus a főpap előtt is megjövendöli a         szenvedéstörténetben, hogy majd eljön dicsőségben).

„áldás”: (eulogia: jól, szépen beszélni; a kifejezés ugyan megvan a görög         nyelvben, de hiányzik az Ószövetség számára annyira ismert és fontos    áldás gondolata, amelyet ezzel a kifejezéssel fordít az Ószövetség görög     változata; ahol ezzel a kifejezéssel a Biblián kívül találkozunk a görögben,         az is zsidó vonatkozású – egy zsidó sírfeliraton). Az áldás (héberül:     böraka), Isten ajándéka az embernek, amely a javak bőségében     nyilvánul meg: hosszú élet, egészség, jómód, gyermek-áldás. – azonban       lényegét illetőleg mindenek előtt: Isten szabad, kegyelmi odahajolása az      emberhez. – Az áldás ellentéte az átok. A kettő között az ember szabadon      választhat (1.Mtörv.), nem kívülről törnek az emberre, vagy mágikusan kerítik őt hatalmukba, hanem az ember döntésén múlik, melyiknek lesz részese. – Isten áldását szöveggel és cselekménnyel (kézrátétel) közvetítik     a kiválasztott emberek: ősatyák (a patriárkális társadalomban), a király,        majd pedig a papok privilégiuma volt („mondd meg Áronnak és fiainak,   így áldják meg a népet…”) – A Biblia sajátossága, hogy nemcsak Isten      áldja az embert, hanem az ember is áldja Istent. – Különösen a          zsoltárokban találjuk ezt a gondolatot és kifejezést: „Áldjad lelkem az    Urat; áldjátok az Urat…”.- A Krisztus korabeli zsidóságnak már kialakult     az áldás használata, különösen az étkezésnél: „Áldott vagy Urunk,      mindenség királya…”) – A magyar olykor hálaadásnak is fordítja, ami         könnyen értelmezhető köszönetnek; az eredetihez azonban közelebb áll az          áldás. – Ez az áldás csak Istent illeti meg, minden áldás forrását és         szerzőjét (hiszen a teremtéskor megáldotta a teremtményeket). – Amikor a    Jelenések Könyve a Bárányt is          méltónak tartja az áldásra, azt fejezi ki,    hogy a Bárány azonos Istennel, vele együtt ül a dicsőség trónján.

EVANGÉLIUM: Jn  21,1-19

Szent János evangéliumának befejező részletét hallottuk, olvastuk. Ő Jézus feltámadása utánra teszi a csodás halfogás elbeszélését. – Pontosan tudja, hogy a hálóban százötvenhárom nagy hal volt. Jézus és az apostolok közösen rendeznek vendégséget, lakomát. A kenyeret Jézus szolgáltatja nekik. Fogja a kenyeret és ad nekik. Ugyanígy a halból is. Egészen hasonlóan, mint a csodás kenyérszaporítás elbeszélésénél. – Aligha véletlen, hogy a feltámadt Jézus Krisztus előnyben részesíti az étkezést, mint a tanítványokkal való találkozás helyét, időpontját, alkalmát. A háttérben utalást vélhetünk az eukarisztikus lakoma megünneplésére, amely számunkra is a Feltámadt Jézus Krisztussal való találkozást és az örök élet lakomájának elővételezését jelenti.

Ezt követi Péter vallomása. Látszik, hogy az evangélista az elbeszélést egy ünnepi pillanatba helyezi el. Egyes egyházatyák a háromszoros kérdésben utalást ismernek fel szent Péter apostol háromszoros tagadására nagycsütörtök éjszaka. Tény, hogy Péter elszomorodott, hogy Jézus harmadszor is megkérdezte, „szeretsz-e engem?”- Jézus előbb azt kérdezi: „Jobban szeretsz-e mint ezek?” De Jézus csak Péterre bízza a bárányok és juhok legeltetését és csak neki jövendöli meg, milyen halállal fogja megdicsőíteni Istent. – Aki jobban szereti Jézust, mint más, annak tudnia kell, hogy vallomásának, hitvallásának következményeit is vállalnia kell.

Szent Péter utódai, a pápák, ebben kell, hogy az ő nyomdokában járjanak és nekünk is vállalnunk kell az áldozatos szeretetet, ahogyan ezt Jézus Krisztus is vállalta. Kereszthalálával bizonyította, hogy valóban szeret bennünket.

Valószínű, nekünk is van rá okunk, hogy elszomorodjunk, ha Jézus háromszor kérdezi szeretjük-e és mi is csak annyit mondhatunk: te mindent tudsz, te azt is tudod, hogy szeretlek téged!

Az Egyház, Péter apostollal, akinek a feltámadás elbeszéléseiben oly nagy szerep jut, Jézus Krisztus megbízásából legeltet, vezet bennünket, és táplálékról gondoskodik számunkra: Isten igéjének és Krisztus testének táplálékáról. – Úgy lehet önérzetünk ezt nem veszi feltétlen jó néven: hiszen felnőttek, önállóak, nagykorúak vagyunk! Bennünket senki ne terelgessen, senki ne legeltessen! Ám ez nem a megalázásnak, a kiskorúsításnak a jele, hanem a gondoskodó szereteté, a Jó Pásztoré, aki a Bárány, aki feláldozta magát értünk, Isten engedelmes szolgája, aki magára vette bűneinket.