Húsvét 4. vasárnapja

OLVASMÁNY: Ap Csel 13,14   43-52.

A liturgikus évben a húsvéti vasárnapok első olvasmányában az Apostolok Cselekedeteiből hallunk részleteket: ezek az Egyház kezdetét, megpróbáltatásait, szenvedését beszélik el. – A második olvasmányt viszont az idei liturgikus évben a Jelenések könyvéből vesszük: az Egyház beteljesedését, megdicsőülését beszéli el.

Az Egyház misztériuma (hittitka – hiszen számunkra az Egyház is hitvallásunk tárgya: „hiszek …..az Egyházban”) értelmetlen, ha csak jelen viszontagságait, a benne is jelenlévő emberi elemet látjuk. Csak akkor tudjuk felfogni, ha nem tévesztjük szemünk elől az Egyház jövőjét, amely Krisztus második eljövetelekor lesz nyilvánvalóvá.

Az Evangélium és az Egyház elterjedéséhez lényegesen hozzájárult Szt. Pál apostol három missziós útja, amelyek közül néhány vasárnapon át az úgynevezett első missziós útról, annak sikereiről és viszontagságairól fogunk hallani.

Túloznak és tévednek azok, akik azt állítják, Szent Pál találta ki a kereszténységet. – De az is biztos, hogy az ő igehirdetése nélkül a zsidók között a kereszténység vallásos párttá alacsonyodott volna és római beavatkozásra letűnt volna a történelem színpadjáról; a pogányok között pedig személytelen világnézetté, vagy olyan pogány vallássá süllyedt volna, amely nem képes az üdvösséget közvetíteni.

Ezért Szt. Pál a megfeszített történelmi Jézus Krisztust hirdeti, de nemcsak a zsidóknak, hanem a pogányoknak is.

Amire pedig bennünket oktat a mai Szentmise első olvasmánya, ez: Isten velünk is közli – mint az Újszövetség választott népével – az apostolok tanítását. Ne utasítsuk vissza, nehogy bennünket is ugyanaz a vád érjen, terheljen, amely az ószövetségi választott népet.

ZSOLTÁR: 100.

A választott nép hosszú időn át félnomád nép volt: egyrészt már magáévá tett valamit az ígéret földjén a földművelésből, ami szükségessé tette, hogy legyen állandó lakóhelye, másrészt megélhetésének alapját még mindig a nyáj jelentette, amelyet legelőről-legelőre terelt. – Érthető, hogy a Szentírás, amely a választott nép körében jött létre, és híven tükrözi a nép életmódját, szívesen alkalmazza a pásztor és nyáj-képet, amikor az Isten és népe közötti kapcsolatról beszél. – Nemcsak Jézus alkalmazta ezt a hasonlatot az eltévedt bárányról szóló példabeszédben, vagy abban a nagy beszédben, amelyben önmagát jó pásztornak nevezi. Az Ószövetségben, így a mai zsoltárban is – amely bevezet az Evangélium gondolatvilágába – megtaláljuk ezt a kifejezést.

Isten keze alkotása vagyunk: egyikünk se bízza el magát, ne gondolja, hogy független Istentől, hogy embertársa számára megjátszhatja a korlátlan hatalmat. – A tudat, hogy Isten alkotása vagyunk, azt is jelenti, hogy Isten különösképpen ragaszkodik hozzánk: mint alkotó alkotásához, mint pásztor a bárányhoz: övéi vagyunk, gondoskodik a szükséges táplálékról.

Mi vagyunk az Isten népe, Jézus Krisztus nyája, akik a keresztség szentségében, Krisztus halálának és feltámadásának húsvéti titka, misztériuma által a Jó pásztorhoz, Jézus Krisztushoz kapcsolódtunk.

A bárány hallgat a pásztor szavára: nekünk is hallgatnunk kell Isten igéjére, Jézus krisztus szavára, melyet az Egyház és pásztorai közvetítenek; – el kell fogadnunk azt a táplálékot, amelyet a tanítás, de különösképpen Teste és Vére által, az eukarisztiában, a szentmisében és szentáldozásban nyújt nekünk, bárányainak az isten Báránya. – A Jó pásztor a vasárnapi szentmisében szól hozzánk, és itt adja nekünk az örök élet táplálékát. Ebből kell erőt merítenünk követéséhez a mindennapi életben. Csak ha mindhármat megvalósítjuk: hallgatunk szavára, elfogadjuk táplálékát és követjük – csak így mondhatjuk, hogy ő pásztorunk, mi pedig Isten népe vagyunk.

SZENTLECKE: Jel  7,9;  14b.-17.

János nagy sereget lát, minden nemzetből, törzsből, népből és nyelvből. – Isten kinyilatkoztatása és az üdvösség, amelyet a Jelenések Könyvében kinyilatkoztat egyetemes érvényű: minden kor minden emberére vonatkozik. Ezt az egyetemességet, univerzalitást már az Ószövetségben is megtalálhatjuk – még ha olykor el is homályosította a nemzeti, vagy vallási kizárólagosság eszméje. – Ádám az egész emberiség képviselője, Ábrahámban áldást nyer minden nemzedék.

A fehér gyolcsruha, amelyről Jelenések Könyve több ízben is beszél, a szentek igaz cselekedeteit jelenti (18,8), ahogyan maga Jelenések Könyve is magyarázza. – A hófehér ruha a mennyei dicsőséget is jelképezi (angyalok és maga Jézus is ilyenben mutatkozik; Dániel könyvében az „Ős-öreg” fehér ruhát visel), azonban eszünkbe juttatja a menyegzős köntösről szóló példabeszédet is. – A Bárány vére a húsvéti eseményt idézi emlékezetünkbe, amely az egész Jelenések Könyvének alapját szolgálja. – Megmosni a ruhát a vérben: Jákob a Júdának mondott áldásban megjövendöli, hogy a szőlő vérében fogja megmosni köntösét; a sinai szövetségkor Mózes a bárány vérével meghinti a választott népet: ebből származik a szentelt vízzel, keresztvízzel való meghintés, amely mindig keresztségünkre emlékeztet, amely által a húsvéti misztérium, Krisztus halála és feltámadása részesei lettünk.

A Krisztussal való szövetség feltétele a tisztaság. Erre utal a nagycsütörtöki lábmosás és az a tanítás, amelyet Jézus hozzá fűz. Azonban önerőnkből nem tudunk megtisztulni. Jézus Krisztus az, aki megtisztít bennünket. Az ő vérében igazultunk meg (Róm 5,9) méghozzá ingyen (3,25) – (Krisztus vére: Zsid 9,11-14; megtisztít: 1Jn 1,7).

A pálmaágak a sátoros ünnep jellegzetes kellékei (118 zsolt.). A mennyei Jeruzsálem, pedig az Egyházat jelenti: az üdvösség tehát papi szolgálatot jelent – amely már itt a földön kezdődik. A leírás sajátossága, hogy semmi érzéki jelleggel nem rendelkezik, de részben realisztikus, valószerű: nem éheznek, nem szomjaznak, nap és más forróság nem égeti őket (úgyszólván szóról szóra: Iz 49,10 mond Isten választottairól – akik Isten különös gondviselését, oltalmát élvezik, ez által: Zsolt 121,6).

A Bárány maga a pásztor. Ő az, aki elveszi a világ bűneit; ő a jó pásztor, akiről Jn-ban Jézus is beszél. – A pásztor gondoskodásának elemeit megtaláljuk a 23 zsoltárban is: legelő; víz; pohár; asztal: olaj.

Az élő vizek forrásáról: Jer 2,13 „elhagytak engem az élő vizek forrását, azért, hogy ciszternákat ássanak”, Iz 55,1 „Ti szomjazók jöjjetek…”, ugyanígy: Jn 7,37-40; Sátoros ünnep: „Aki szomjazik, jöjjön hozzám és igyék. Aki hisz bennem, annak szívéből az Írás szavai szerint élő víz forrásai fakadnak”,4,13-15 szamaritaánus asszony. „Mindaz, aki e vízből iszik, ismét szomjúhozik. De aki abból a vízből iszik, amelyet én adok, nem szomjazik soha többé. Az a víz, amelyet én adok, örök életre szökő vízforrás lesz benne.” A vízforrásról beszél Jelenések Könyve  22,1-3 Ezekiel nyomán.

EVANGÉLIUM: Jn.  10,27-30

A János-evangélium nagy képei közül talán a legismertebb a jó pásztoré. Erről szól Jézus nagy beszéde, amelyből egy rövid részletet hallhattunk, olvashattunk.

A jó pásztor és az elveszett bárány, képe megjelenik a Máté- és a Lukács- evangéliumban is. Isten, mint választott népének pásztora, mutatkozik be a prófétáknál és különösen a mindannyiunk számára ismert és kedves 23. zsoltárban: „Az Úr nékem pásztorom”. Érthető, hogy akiknek a bárány volt az egyetlen gazdagságuk, megélhetésük, a legkedvesebb, amijük volt, azt mindennél többre becsülték, ahhoz mindennél jobban ragaszkodtak.

Ezt a képet alkalmazza Jézus, ezt alkalmazza a János evangélium. Jézus arra tanít, hogy juhai hallgatnak szavára. Az Istenre hallgatás már az ószövetségi Szentírás központi gondolata. A Jézus Krisztus szavára hallgatás, tanítványai, a mi üdvösségünk alapfeltétele, lényege. Annyiban nevezhetjük magunkat „krisztusiak” –nak, keresztényeknek, amilyen mértékben meg van bennünk a készség, hogy őt kövessük. – Ám Jézus Krisztus is ismer bennünket, hiszen ez a jó pásztornak alapvető tulajdonsága és kötelessége. Ahogy Jézus mondja a Máté evangéliumban éppen az elveszett és megtalált bárány kapcsán, a Mennyei Atya nem akarja, hogy akár csak egy is elvesszen a kicsinyek közül. Jézus Krisztus személyesen ismer bennünket, és már ez bátorít, bizalommal tölt el bennünket. Ő örök életet ad nekünk és nem veszhetünk el soha, senki nem ragad ki bennünket kezéből. – Az élet viszontagságai, veszélyei, a kísértések, megpróbáltatások valóban nem egyszer azzal fenyegetnek, hogy elveszünk. A világ „forgatagában” nem egyszer úgy érezzük, mintha elvesztünk volna. Jézus Krisztus nem enged bennünket elveszni, ha hallgatunk szavára. Senki sem ragadhat ki kezéből, mert az Atya kezéből sem ragadhat ki senki semmit. Jézus itt ismét az Atyával való egységére hivatkozik: „Én és az Atya egy vagyunk” – és az Atya, aki mindenkinél nagyobb, Ő adott bennünket Jézus Krisztusnak, Ő bízott bennünket Jézus Krisztusra.

Ezért, amikor a Jóisten, Jézus Krisztus és az Egyház pásztorként megjelenik, ezt nem szabad tolakodásnak, „kiskorúsításnak”, hívatlan gyámkodásnak vennünk, hanem, mint olyantól kell elfogadnunk, aki ismer bennünket, és nem akarja, hogy elvesszünk.