Húsvét 5. vasárnapja

OLVASMÁNY: Ap Csel  14,21-27

Az első olvasmány folytatja Szt. Pál apostol első missziós útjának elbeszélését. Ez az út KisÁzsiába vezetett, a mai Törökország keleti vidékeire.

Amit Pál apostol Barnabással együtt ezen az úton tett, lényegében megegyezik azzal, amit az Egyház ma is tesz: „erőt öntöttek a tanítványokba, buzdították őket, hogy tartsanak ki a hitben, mert sok viszontagságon át kell bemenniük Isten országába.”.

Jézus Krisztus sem titkolta a tanítványok elől, az Egyház sem titkolja tagjai elől, hogy Isten országába viszontagságokon át kell bejutnunk. De ennek nem szabad elkedvetlenítenie bennünket. – Habár az Egyház nem háríthatja el minden esetben a viszontagságokat (különösen az erőszakkal szemben tehetetlen, mert nem alkalmazhat erőszakot), azért az Egyház nem feledkezik meg híveiről. – Ennek a gondolkodásnak jeleként értelmezhetők a pápa utazásai és béketörekvéseinek megnyilvánulásai általában; a püspökök nyilatkozatai, bérmakörutai, plébániák kötelező látogatásai: a jelen viszontagságok között is biztosítani akarnak bennünket támogatásukról; erőt akarnak önteni belénk, és buzdítani akarnak minket.

Ennek a gondoskodásnak a jelei az egyházközségek élére kinevezett lelkipásztorok, akiket az újszövetségi időben „prezsbitereknek” neveztek. (Prezbüsz – görög szó: öreg, idős, vén – „elöljáró”). – A lelkipásztor, plébános, káplán feladata is, hogy a viszontagságok közepette is erősítsék és buzdítsák a rájuk bízott híveket: imájukkal, szavukkal – mindenek előtt életük jó példájával.

De hivatása ez minden megkeresztelt hívőnek, a keresztség, az általános papság alapján.

ZSOLTÁR: 145.

A környező népekkel együtt a választott nép is királynak, Uralkodónak tekinti Istent. A Szentírás, Biblia, számtalan helye tanúskodik erről. Jézus Krisztus is királynak nyilatkoztatja ki magát. Joggal teszi ezt, hiszen halálával és feltámadásával legyőzte a halált, és dicsőségesen uralkodik.

A keresztség szentsége által, amelyben meghaltunk a bűnnek, mi is együtt uralkodunk Jézus krisztussal: mint királyi hatalmának részesei arra kaptunk meghívást, hogy uralkodjunk a rossz, a bűn felett; uralkodjunk magunkon, rosszra hajló természetünkön.

Isten, Krisztus királyságának és királyi hatalmának elsősorban nem a fény, nem az erő, az ismertető jele, hanem a könyörületesség, a kegyelem, az irgalom, a jóság, és a türelem, hosszantűrés: ezek jellemzik Isten országát, királyi hatalmát, amely ott valósul meg, ahol az emberek ezek szerint élnek.

Amikor a Szentírás jóságról beszél, arra gondol, hogy valaki többet megtesz embertársaiért, mint amennyire őt a törvény kötelezi. – Istennek, Jézus Krisztusnak semmi törvényszabta kötelezettsége nincs velünk szemben. Jézus Krisztus mégis mindent megtett értünk. – Ezért nevezzük Istent Jó Istennek, Jézus Krisztust, pedig az evangéliumi elbeszélésből ismert írástudóval jó mesternek, mert hisszük, hogy benne megnyilvánult Isten jósága, eljött hozzánk az egyedül jó, maga az Isten.

Isten hossszantűrő: ezt akarja kifejezni a vízözön története, arról szólnak Jézus példabeszédei és tanítása, ezt bizonyítja szenvedése és halála: nem sürgette a Mennyei Atyától az azonnali igazságszolgáltatást. Mi szeretnénk, ha Isten – amikor magunk igazáról, vagy vélt jogainkról van szó, azonnal igazságot szolgáltatna, méghozzá a mi javunkra. Elvárjuk, azonban, hogy Isten velünk szemben türelmes legyen. – Olykor évekig elhanyagoljuk gyermekeink vallásos nevelését, hitoktatását, azután pedig türelmetlenkedünk, ha rövid időn belül nem lehet első gyónó, elsőáldozó és bérmálkozó.

Az emmauszi tanítványok számára sok volt a három nap. Türelmetlenkedve mondták: „Már három napja…” – Isten azonban másként méri az időt. Türelmesen vár, rendelkezésünkre bocsátja egész életünket. – Ez arra kötelez, hogy mi is türelmesek legyünk: majd csak a halálban és feltámadásban érvényesül az Isten igazságszolgáltatás, akkor bontakozik ki Isten országa, Krisztus királysága.

SZENTLECKE:.  Jel  21,1-5a

Az új égről és az új földről szól a mai szentlecke. Jézus Krisztus feltámadásával megkezdődött a nagy megújhodás. Ezt már Izajás is megjövendölte (Iz 65,17;  66,22)

Isten, aki teremtő hatalma révén a semmiből megteremtette a világot (világ: ég+föld), mindenkor megsemmisítheti (vízözön) és újjáteremtheti. Isten megváltói, üdvözítői mivolta az újjáteremtésben nyilvánul meg: ez nem egyszerűen a régi „helyreállítása”, hanem egy újnak a teremtése, amelyből kívül reked a bűnnek minden következménye, mivel a bűn is kívül reked; a megváltásban tehát Isten helyreállítja a bűnbeesés előtti állapotot, de úgy, hogy a bűnbeesés nem ismétlődhet meg. – Ez a megújulás a húséti misztériummal, Krisztus halálával és feltámadásával kezdődött. Isten hajléka az emberek között:  Jeruzsálem a mennyasszony: az Ószövetség szívesen alkalmazza a szövetség, hűség megjelölésére a vőlegény(Jahve) és mennyasszony(választott nép) képét.

Az Újszövetség ezt több más ószövetségi kifejezésmóddal magáévá teszi: Krisztus (Bárány) – vőlegény;  Jeruzsálem (Egyház, Újszövetségi választott nép, mi) =mennyasszony. (Jel 21,9) (felékesített mennyasszony – és vőlegény: Iz 61,10)

Isten hajléka – szövetségsátor (Isten jelenlétének jele, garanciája az Ószövetségben: Isten eljövetel az ő népéhez az Újszövetség megkötését jelenti: én az ő Istenük leszek – ők pedig az én népem. Íme újjáalkotok mindent: A megváltás újjáteremtést jelent; még csodálatosabb, mint az üdvtörténet első eseménye, a világ teremtése. – Az ünnepélyes bejelentés az esemény fontosságát hangsúlyozza. – Iz  43,18-19:  „ne arra gondoljatok, ami régen történt…” – Isten az egyiptomi kivonulást a babiloni fogságból való szabadulásban újítja meg: tehát állandóan működik népe javára; az Újszövetségben pedig a bűn fogságából szabadít meg minket.

Nem a világ elemei újulnak meg, hanem mi. Krisztus feltámadása által, amelynek a keresztségben leszünk részesei, új teremtményekké leszünk: 2Kor 5,17: „Új teremtmény…”  Gal 6,15: „az új teremtmény számít…”

Ám nem elég a keresztvízben megújulni; életünkkel kell ezt a megújhodást megvalósítanunk. – Ezt szolgálják a húsvéti szentségek is.

EVANGÉLIUM: Jn.  13,31-33.   34-35.

Mint tudjuk, szent János Evangéliuma nem beszéli el Jézus mennybemenetelét. A negyedik Evangélium Jézus Krisztus felmagasztaltatásában a kereszten látja az Emberfia megdicsőülését. Ezért érthető, hogy Jézus az Ő kereszthalála előtt búcsúzkodik tanítványaitól. Jézusnak ezt a búcsúbeszédét szent János részletesen leírja.

Amikor az áruló Júdás, akit a negyedik evangélium többször említ, és tolvajnak nevez, elhagyja az utolsó vacsora termét, Jézus ezekkel a szavakkal kezdi beszédét. „Most dicsőül meg az Emberfia, s az Isten is megdicsőül benne”. Ennek a megdicsőülésnek feltétele a gonosz távozása. A sötétség és világosság elkülönülése. Isten Országa és a gonosz birodalma nem állhat fenn egymás mellett. – Ahogyan az énekből is ismerjük ezt a tanítást: „Élet Ura meghaltál lelkünkre, a Sátánnak országa most dőlt le” – vagy amint a Lukács-evangéliumból tudjuk Jézus szavait: „Láttam a sátánt: mint villám bukott le az égből”. – Ez a megdicsőülés, az Emberfia és Isten megdicsőülése Jézus Krisztus kereszthalálával – „hamarosan” bekövetkezik. Ebben a kereszthalálban ugyan csak a megaláztatást látjuk, de hitünk titka éppen abban van, hogy ebben a megaláztatásban titokzatos, de valóságos módon el van rejtve Jézus Krisztus és a mi feltámadásunk, életünk és megdicsőülésünk.

Ennek feltétele azonban Jézus Krisztus parancsa, a szeretet parancsa. Ha kételyeink támadnak az iránt, hogyan kell szeretnünk, Jézus Krisztus világosan megmondja: „ úgy mint ahogyan én szerettelek titeket”. Ő pedig nem rettent vissza az áldozattól, hanem kereszthalálával mutatta meg irántunk való szeretetét.

Ez a szeretet választja el a sötétséget és világosságot, ez rombolja le a sátán hatalmát, ez kényszeríti távozásra a „kárhozat fiát”, ebben dicsőül meg Isten és az Emberfia. Ez a szeretet lesz Krisztus tanítványainak – nekünk, ha tanítványai akarunk lenni – az ismertető jelünk.