ÁLDOZÓCSÜTÖRTÖK
– URUNK MENNYBEMENETELE
-OLVASMÁNY: Apcsel  1,1-11

Az első Teofilnak írt könyv, amelynek említésével az Apostolok Cselekedeteinek elbeszélését kezdi Szent Lukács, az ő Evangéliuma. Ez az Evangélium Jézus útját beszéli el Názárettől Jeruzsálemig. Ezen az úton Jézus Isten országáról beszél. Az Apostolok Cselekedetei viszont Isten Országa örömhírének „útjáról” beszél „Jeruzsálemtől a föld végső határáig”.

Jézus megjelenik az apostoloknak, együtt étkezik velük és megígéri a Szentlelket. – A feltámadt Úr az étkezést részesíti előnyben, mind az eukarisztia, a szentmise megünneplése az a hely, az az alkalom, ahol a feltámadt Úrral találkozhatunk. – Egyben Jézus megalapítja a legrégibb „kilencedet”, hiszen tíz nap múlva, a húsvét utáni ötvenedik napon, pünkösdkor fogják a tanítványok elnyerni a Szentlelket.

A tanítványok megértették, hogy ez az utolsó találkozás földi életükben a feltámadt Úrral. Ezért most már haladéktalannak tűnik Izrael országának megújítása, – noha Jézus Isten országáról beszélt földi tartózkodása idején.

Amit Jézus a tanítványoknak mond, ránk is vonatkozik: nem a mi dolgunk, hogy ismerjük az időpontokat; ellenben kötelességünk és küldetésünk, hogy „a föld végső határáig” tanúi legyünk Jézus Krisztusnak: elsősorban hiteles keresztény életünkkel. Ehhez abból kell erőt merítenünk, amit a két fehérruhás férfi mondott az apostoloknak: „Ez a Jézus  … úgy jön el ismét, ahogyan most szemetek láttára a mennybe ment”.

ZSOLTÁR: 46,2-9

Isten „felemelkedéséről” szól a zsoltár: Az Úr az égbe emelkedik harsonaszó mellett. Ezt könnyű volt Jézus Krisztus mennybemenetelére vonatkoztatni, aki elfoglalta helyét a mennyben az Isten jobbján. – Fölemelkedni a mennybe és a magasságban elfoglalni a dicsőség helyét, annyit jelent, mint fölötte állni a népeknek, uralkodni a nemzetek fölött. Ez beteljesedett Jézus Krisztus mennybemenetelében, hiszen ő is uralkodik az egész világ fölött: neki adatott minden hatalom a mennyben és a földön. A zsoltárt a jeruzsálemi templom valamely ünnepére vezették vissza, ahol sok lépcsőn kellett felmenni a felső udvarba, az oltárhoz, vagy a szentek szentjébe. Ez arra késztette a hívőt, hogy a galileai férfiakkal, az apostolokkal együtt mi is az égre emeljük tekintetünket, hiszen földi életünk minden pillantásával Jézus Krisztust keressük, és mivel őtőle reméljük üdvösségünket.

Ez természetesen nem mentesít bennünket a mindennapi élet realitásával – olykor brutalitásával való szembesüléstől és azoktól a feladatoktól, küzdelmektől, amelyek Jézus Krisztus második eljöveteléig ránk várnak, ránk hárulnak – netalán ránk nehezednek.

SZENTLECKE: Ef. 4,1-13

Szent Pál apostol két fogságáról tudunk a Szentírásból: a cézáreai és a római fogságról. Nem tudjuk ezek egyikében, vagy valami további fogság idején kelt az Efezusi levél, amelynek egy szakaszát, részét halljuk, olvassuk.

Az apostol címzettjeit és minket hivatásunkhoz méltó életre int. Ezt a hivatást, amely bennünket kötelez, a keresztség szentségében kaptuk. – az alázat, szelídség, türelem, egymás elviselése egészen a Kolosszei levél intelmeire emlékeztetnek, ahogyan azt Szentcsalád vasárnapján hallottuk. Ezek az erények, ez a magatartás ad kilátást, reményt arra, hogy a béke köteléke fönntartja a lelki egységet, ami a szentlecke központi gondolata, s amelyre az apostol oly nagy súlyt fektet. Az egy Test, Krisztus titokzatos teste, az Egyház, amelynek tagjai vagyunk, és amelyet az egy Lélek, a Szentlélek egyesít. Ez az alapja annak az egy reménynek, az örök élet reményének, amelyre az a hivatás szól, amelyet a keresztség szentségében kaptunk. Nem az én egyéni, önző, önmagam által kigondolt és eltervezett reményéről, privát boldogságról, hanem az egy Test, Az Egyház boldogságáról van szó.

Az egy keresztséget – amelyet a hiszekegyben is megvallunk, az Egyházra bízta Jézus  Krisztus mennybemenetelekor és az Egyház szolgáltatja ki. Ez a keresztség az egy Úr, Jézus  Krisztus alapítása és az egy hittel együtt üdvösségünk alapja, hiszen egy az Isten,  mindnyájunk Atyja – és mi az ő gyermekei, ezért mondhatjuk következésképpen egymásnak testvérei vagyunk. Minden felett áll – és vele együtt Jézus  Krisztus is, aki elfoglalta helyét az ő jobbján, de mindent betölt, és mindenben benne van, hiszen Jézus  Krisztus is azt mondja: „Íme, veletek vagyok mindennap a világ végezetéig”.

A kegyelemben Jézus Krisztus részesít minket, „aki fölment a magasba”. – az ő mennybemenetele, megdicsőülése feltétele annak, hogy bennünket megajándékozzon – az ő ajándékozásának mértéke szerint. Istenen, Jézus Krisztuson nem lehet számon kérni a kegyelmet, hiszen ez az Ő ingyenes ajándéka.

A János-evangéliumhoz hasonlóan a szentlecke is azt mondja, hogy az, hogy Krisztus fölment a mennybe, azt jelenti, hogy először leszállt „a lenti, földi tájakra”. – Csak az mehetett föl a mennybe, aki előzőleg a mennyből alászállt, a Fiú, Jézus  Krisztus. Így értelmezi az apostol a zsoltár-idézetet. – Így töltheti be a mindenséget, az eget és a földet, ahogyan a próféta szavait ismételjük a szentmisében: „dicsőséged betölti a mennyet és a földet”.

A keresztség szentségében Isten gyermekeinek életére születtünk, de Isten gondoskodik arról, hogy meglett emberré váljunk Krisztusban. Ezért rendeli az apostolokat, prófétákat, pásztorokat és tanítókat, hogy szolgálatuk betöltésére neveljék a szenteket, vagyis bennünket, akiket megszentelt a keresztség, hogy Krisztus megismerésében egységre jussunk é fölépítsük Krisztus testét – vagyis az Egyházat. Krisztus Egyháza tehát általunk és bennünk épül, ahogyan Szent Pál nagy előszeretettel hangsúlyozza ezt a gondolatot. Ahhoz, hogy szolgálatunk betöltésére képesek legyünk, készségesen el kell fogadnunk a nevelést, amely mindig is alázatot feltételez. Így jutunk el az egységre a hitben és Isten Fia megismerésében. Hogyan is ismerhetnénk meg Isten Fiát, Jézus Krisztust, és hogyan juthatnánk el a hit egységére, ha ezt a nevelést visszautasítjuk? Az Egyház egysége elsősorban a hit egységében nyilvánul meg. Ez, pedig azt jelenti, hogy nem az egyéni nézetek és az önző érdekek, az egy Úr, Jézus Krisztus tanítása határozza meg, mit és miben kell hinnünk. Ez viszont feltételezi hitünk tartalmának, Krisztus tanításának ismeretét. Legalább olyan szinten, amilyenen a rendszeres hitoktatás és a minden vasárnapi szentmise tanítása ezt nekünk közvetíti.

Urunk mennybemenetele (Áldozócsütörtök)

EVANGÉLIUM: Lk  24,46-53

Szent Lukács kétszer beszéli el Jézus mennybemenetelét,: egyszer az Apostolok Cselekedeteiben, egyszer pedig Evangéliumában. Amivel az Evangélium végződik, azzal kezdődik az Apostolok Cselekedeteinek elbeszélése. – Jézus, épp úgy, mint az emmauszi tanítványoknak, és annak idején a tizenegynek, most az apostolok emlékezetébe idézi, hogy a Messiásnak szenvednie kellett és így támadhatott fel harmadnapra a halálból. – Míg a Máté – és Márk-evangélium arról beszél, hogy Jézus Krisztus a tanításra és keresztelésre ad parancsot, itt, szent Lukácsnál Jézus azt rendeli el, hogy nevében megtérést és bűnbocsánatot kell hirdetni. A keresztség eltörli az eredeti bűnt és minden más bűnt. A megtérés és bűnbocsánat a keresztség és a keresztény élet, így az Egyház tanításának is lényege. Aki mást tanít, meghamisítja azt. – A Lukács-evangélium a bűnbocsánat gondolatával kezdődik: Zakariás, keresztelő János atyjának énekében, és itt ezzel is zárul. Az egész Lukács evangélium a megbocsátás és irgalmasság örömhíre, amellyel az apostoloknak, az apostoli Egyháznak hirdetnie kell Jeruzsálemtől kezdve. – A Lukács evangélium a jeruzsálemi templomban kezdődik, az egész elbeszélésben kiemelt szerepe van és itt a szent város említésével zárul: – Jézus Betánia közelében emelkedik az égbe, ahonnan egykor virágvasárnap bevonult a szent városba, hogy kereszthalála által visszatérjen az Atya dicsőségébe.

Az apostolokkal együtt mi is azt a hivatást, küldetést kaptuk, hogy hiteles keresztény életünkkel tanúi legyünk Jézus Krisztus megváltói művének.