Évközi  10. vasárnap

OLVASÁNY:  1Kir  17,17-24

Aki figyelmesen hallgatja, olvassa a vasárnapi szentmisék olvasmányait, észreveheti, hogy az ószövetségi olvasmány és az Evangélium, úgyszólván minden esetben, csodálatos összhangban van egymással: amit az Ószövetségben, mint ígéretet, jövendölést vagy előképet olvasunk, annak beteljesedését, megvalósulását megtaláljuk az evangéliumban. – Gyakran az Evangélium kifejezésmódja is megegyezik az ószövetségi olvasmányéval. – Ez nemcsak azt bizonyítja, hogy az újszövetségi szentírók, jelen esetben evangélisták, ismerték az Ószövetséget, hanem azt is, hogy a Szentlélek sugallatával az Újszövetségben ők is az ószövetségi ígéretek, jövendölések, előképek beteljesedését ismerték föl. Így van ez a mai vasárnap ószövetségi olvasmányával és Evangéliumával is: mindkettőben egy özvegyasszony egyetlen fiának föltámasztásáról van szó. Még a kifejezések is azonosak: „Visszaadta őt anyjának” – olvassuk mindkét szövegben.

Jézus Krisztus prófétai hivatásának tesz eleget, amikor életre kelti a naimi ifjút. – A próféta (mint Illés is) a Lélek embere, akit annyira eltölt az éltető Lélek ereje, hogy ebből másoknak is tud adni: életre tud másokat is kelteni.

Tudjuk, végül az a gyermek is meghalt, akibe Illés lelket lehet, és a naimi ifjú is, akit Jézus Krisztus feltámasztott – hiszen egyik sem él itt közöttünk. De Krisztus Lelke, amelyet belénk lehelt a keresztség által, örök életet ad. És a bűnbánat szentségében, a szentgyónásban újra feltámaszt bennünket Isten gyermekeinek természetfölötti életére.

A keresztségben mi is részesei lettünk Krisztus prófétai küldetésének. Keresztény életünk jó példájával mi is új lelket tudunk lehelni, önteni azokba, akik lelkileg már halottak.

ZSOLTÁR: 30.

          Az olvasmány arról szól, hogy Illés visszahívja az életbe a száreptai özvegyasszony fiát, az Evangélium pedig elbeszéli, hogyan támasztotta fel Jézus a naimi ifjút, egy özvegyasszony egyetlen gyermekét.

Isten az élet és halál Ura. Ezért ad hálát a zsoltárban az imádkozó, amiért az Úr kihozta lelkét – kihozta őt a halál országából. Bár a holtak feltámadásának igazsága későn jelentkezik a kinyilatkoztatásban, a hívő már a halálos veszélyből való szabadulást úgy tekinti, mintha a holtak országából mentette volna ki Isten: „életben tartottak, nehogy sírba szálljak”. Ez azért is fontos az imádkozónak, mert halála, veresége esetén ellenségei ujjongtak volna rajta. (Nem utolsó sorban, mivel így kiderült volna, hogy Isten előtt nem kedves, mert Isten nem törődik ügyével).

A megszabadult, megmenekült hívő isten nevének dicséretére szólítja fel a szenteket, a többi hívőt. Ő, aki veszélyeztetett helyzetében Isten haragját ismerte fel, szabadulása után rádöbben, hogy ez a harag csak egy pillanat, Jósága végigkíséri egész életünket. Az estét reggel, a sírást öröm, Isten könyörülete követi. Ehhez természetesen szükséges ennek a fordulatnak a megtapasztalása. Ám döntő Istennel való kapcsolatunk, vallásosságunk szempontjából, vajon csak a szorongatást, a halált, a könnyeket tapasztaljuk meg, vesszük észre, vagy az Úr irgalmasságát és az örömet is? Illés, de még Jézus sem függesztette fel a „természet rendjét”, vagy „a bűn következményét”: a halál kényszerét. De Jézus Krisztusban eljött közénk a könyörülő Isten, akiben megkezdődött a holtak feltámadása, aki kiszabadít bennünket a holtak országából, sírásunkat örömre fordítja.
Szentlecke: Gal 1,11-19

Szent Pál apostol ismét hangsúlyozza, hogy meghívása és küldetése nem emberektől, hanem Jézus Krisztus kinyilatkoztatásából származik. Ezek után, mint bizonyítékot elmondja, hogy megtérését, meghívását megelőzőleg hogyan tört Isten Egyházának romlására, amint ezt az Apostolok Cselekedeteinek elbeszéléséből is tudjuk.

Isten azonban nem csak Pálnak, hanem Pálban a pogányoknak is kinyilatkoztatta magát. Így lett a pogányok, a „népek” apostola, így juthatott el a megváltás örömhíre, Evangéliuma hozzánk is. Majd azt is elbeszéli, hogy nem hallgatott a testre és a vérre – sőt apostolelődeihez sem ment fel Jeruzsálembe, mintegy hangsúlyozva és kiemelve, hogy meghívását közvetlen Istentől, Jézus Krisztustól kapta. Így hát egyenrangú azokkal az apostolokkal, akiket Jézus Krisztus földi életében meghívott és küldött.

Ám három év múlva fölment Jeruzsálembe, hogy megismerkedjen Péterrel. Így a Galata-levél alapján, amelyben szent Pál elmondja, hogy szembeszállt Kéfással, azaz Péterrel, nem lehet egymás ellen kijátszani az apostolfejedelmeket. Pétert és Jakabot nyilván nem számítja a „testhez és vérhez”, amelyről Jézus is beszél Péternek a Máté-evangéliumban a „kulcsok átadásánál”, hanem fontosnak tartja, hogy név szerint említse őket és, hogy pontosan elmondja, mennyi ideig maradt Péternél.

Jézus Krisztus követésében nekünk sem szabad a testre és a vérre, a magunk hajlamaira, netalán érdekeinkre hallgatnunk, hanem Jézus Krisztus kinyilatkoztatására, amelynek letéteményese és hirdetője az apostoli Egyház – egységben Péterrel.

EVANGÉLIUM: Lk  7,11-17

A betegek gyógyításánál a holtak feltámasztása még nagyobb csoda. A három első evangélium elbeszéli Jairus leányának feltámasztását. Szent Lukács ezen túl beszámol az özvegyasszony fiának feltámasztásáról is. Ennek hátterében ott állnak Illés és Elizeus csodáinak elbeszélései, hasonlóképpen, mint a csodás kenyérszaporítás és a leprás megtisztításának történeténél. Jézus már a názáreti zsinagógában hivatkozott Illésre és Elizeusra, akik a pogányokhoz kaptak küldetést. Illés visszahívja az életbe a száreptai özvegy fiát, Elizeus pedig a sunémi asszonyét. Az elbeszéléseket szent Lukács abban is követi, hogy ugyanazt a kifejezést használja, amelyet az ószövetségi történetek: „Átadta őt anyjának” – „ visszaadta őt anyjának”, mint a színeváltozás után megszállottságból meggyógyított fiút „Visszaadta atyjának”. – Jézusnak ebben a csodájában nem csak az ő részvéte és irgalmassága jut kifejezésre, hanem csodatévő ereje is, amely a prófétákét is felülmúlja: elég a halottvivő hordágy érintése és Jézus szava, hogy a halott életre keljen.

Jézus Krisztusban tehát eljött az a próféta, akit annak idején Isten Mózesnek megígért, akinek Illés és Elizeus az előképei, akiben Isten meglátogatja az ő népét – bennünket.