Évközi 13. vasárnap

OLVASMÁNY: 1 Kir 19,16b.  19-21

Már hallottunk arról, hogy a vasárnapi szentmisék ószövetségi olvasmánya és Evangéliuma gyakran még kifejezésmódjában is megegyezik. – De bármennyire előképe az ószövetségi esemény az evangéliumi történetnek, az Evangélium mindig meghaladja, fölülmúlja, amit az Ószövetség elbeszél. Ez vonatkozik a mai vasárnapra is. Meghívásról hallunk mindkét szentírási részben.

Illés Elizeusra borítja palástját: jelképes prófétai cselekedet ez, amely a prófétai lélek, hatalom, hivatás átadását jelenti: ahogyan rád borítom palástomat, úgy száll rád a prófétai lélek. – Ekéről beszél mindkét bibliai rész. Az ószövetségi olvasmányban Elizeus elégeti faekéjét, és két ökröt megsüt rajta. Tehát áldozati lakomát rendez. – Az egyiptomi fáraó-sírokban, piramisokban, különböző foglalkozásokat, ábrázoló szobrocskákat találtak, többek között szántó földművesekét ekébe fogott ökrökkel. Ez segít nekünk képet alkotni, hogyan nézhetett ki az említett jelenet. – Jézus viszont átvitt értelemben beszél az eke szarváról: „Aki ráteszi kezét és visszatekint, nem méltó Isten országára”. Krisztus követése tehát a régivel való teljes szakítást, és állhatatosságot jelent. Ebben felülmúlja az ószövetségi meghívást. Még jobban kifejezésre jut az ellentét abban, hogy Illés megengedi Elizeusnak, hogy elbúcsúzzon szüleitől. Jézus viszont azt akarja, hogy amint elhangzik meghívása, rögtön, feltétel nélkül kövessük. Még hozzátartozóink, legkedvesebbjeink temetése sem lehet olyan fontos, mint Krisztus követése. – Ez első hallásra, pillantásra, kegyetlennek tűnik, de tudnunk kell, ez a szentírási kifejezésmód érzékeltetni akarja, mennyire egész embert követel Krisztus követése. Mennyire nem tűr halogatást, feltételeket. Ha Őt követjük, legyünk biztosak, minden más ügyes bajos dolgunk megoldást, igazi megoldást fog találni. Mert Jézus igazi követése az egész életet átfogja, az egész életre kiterjed.

ZSOLTÁR: 16.

Az egy kehelyben való részesedés sorsközösséget jelent. Aki valakivel egy kehelyből, pohárból iszik, osztozik sorsában. Részt vállal mindabból, ami az életben éri. –Az Ígéret Földjét sorsolással osztották szét a választott nép törzsei között: Lévi nem kapott birtokot, az ő osztályrésze maga az Úr lett, az Ő jeruzsálemi templomában tett szolgálat. – Nekünk is Isten, Jézus Krisztus jutott osztályrészül: vele iszunk egy pohárból; ha szenvedünk, vele szenvedünk, ha Ő megdicsőült, hisszük, mi is meg fogunk dicsőülni, részesei leszünk dicsőségének.

Istentől jön a jó tanács azok számára, akik Őt választották; ennek a tanácsnak el kell tölteni az egész életet: a lelkiismeret szava által, szívünk mélyén, éjjel nappal – vagyis az élet minden helyzetében tanít bennünket. – A hívőt ez olyan örömmel, nyugalommal és bizalommal tölti el, hogy még a haláltól sem fél. – A zsoltár a halálveszélyből való szabadulásra gondol, mi Krisztus tanítása alapján az örök életre és a feltámadásra, amely által az örök haláltól szabadulunk meg.

A halál ellentéte az élet. – Annak az életnek útja, amelyre Isten tanít bennünket, az örök élet útja, amely a halál ellenére is megmarad; bőséges élet, amelyet Jézus Krisztus ígért. – Elméletileg nehéz bizonygatni az ilyen élet előnyeit, amely mindig a lelkiismeret szavához igazodik. – Ahhoz, hogy azt az örömet, nyugalmat és bizalmat átéljem, amelyet ez az élet nyújt, magamnak is ilyen életet kell élnem. Akkor már nincs szükség bizonyítékra. Magam fogom látni, mit jelent ez. Az ilyen élet maga a boldogság, gyönyörűség, mert lelki szememmel, a hittel, Isten arcát látom.

SZENTLECKE: Gal  5,1.  13-18

Szent Pál kedves témái közé tartozik a szabadság kérdése. Ez a szabadság különbözik attól, amit mi általában szabadságnak tartunk: azt teszem, amit akarok – jobban mondva: ami nekem jólesik. Jézus Krisztus az ő kereszthalála által szerezte meg nekünk az igazi szabadságot. Megszabadított bennünket a bűn igájából és rabságából. Ez a szabadulás arra kötelez bennünket, nehogy ismét a bún igájába, rabságába hajtsuk nyakunkat.

Az Apostol ismételten hangsúlyozza, hogy meghívásunk szabadságra szól, ám tisztában van a félreértés és visszaélés veszélyével a test javára. Ezért szólít fel, hogy ennek a szabadságnak az a célja, hogy szeretetben szolgáljunk egymásnak. –Ez eszünkbe juttatja ugyancsak az Apostol szavait: Jézus Krisztus magára öltötte a szolgai alakot. De Jézus Krisztus szavait is: az Emberfia nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem, hogy ő szolgáljon. És szent Pál, aki egyébként oly szenvedélyesen vitatkozik a törvény ellen, most azt mondja: az egész törvény ebben a mondatban teljesedik be: Szeresd felebarátodat, mint önmagadat. Ezt követi intelme a viszálykodás kapcsán, amely nyilván a galaták körében is időszerű volt.

A lélek szerinti élet ad egyedül kilátást arra, hogy ne teljesítsük a test kívánságait. Az Apostol tudatában van annak az ellentétnek, amelyet a test és lélek között mindannyian megtapasztalunk. Ám ebben a feszültségben csak akkor tudjuk megállni helyünket, ha pozitív eszközökkel küzdünk, ha a lélek szerint élünk és engedjük, hogy ebben a lélek szerinti életben a Szentlélek vezessen bennünket.

EVANGÉLIUM:  Lk  9,51-62

Jézus jeruzsálemi útjának jelentőségéről a Lukács-evangéliumban már értesültünk, amikor Jézus gyermekségtörténetéről volt szó. Ahhoz, hogy Galileából Jeruzsálembe jusson, át kellett haladnia az ellenséges Szamaria tartományon. A szamaritánusok a Garizim hegyet tekintették az istenimádás és áldozat helyének, nem pedig Jeruzsálemet – ahogyan ezt a János-evangéliumból is tudjuk, a szamaritánus asszony elbeszéléséből. – Zebedeus fiai, Jakab és János tettre készek, hogy lehívják a villámot az égből, hogy elpusztítsa a szamaritánusok faluját. (Kettejüket a Márk-evangélium szerint „Boanergész”-nek, a mennydörgés fiainak hívta Jézus). – Jézus azonban rendreutasítja őket. A bennük lakó lelkület más, mint Jézus Krisztusé, aki nem azért jött, hogy az embereket elveszítse, hanem, hogy megmentse. Ez az ő szenvedésének és megdicsőülésének célja és lényege. Még a szamarítánusokat is, akiknek vesztét Zebedus fiai siettetnék, akiket viszont Jézus, hallgatóságának nem csekély megbotránkozására, példaképül állít a tíz leprás megtisztításakor és az irgalmas szamaritánusról szóló példabeszédben. A missziós parancsban is külön említi Szamariát.

Miután Jézus közölte, mi küldetésének célja és milyen lelkületet feltételez, többen kifejezik készségüket, hogy őt kövessék. De Jézus először is emlékeztet hajléktalanságára – vagyis, hogy az ő követése nem biztosít egzisztenciát; akit Jézus maga szólít meg – hasonlóan Elizeushoz – előbb el akarja temetni atyját. Jézus megszólítása, követése, radikálisabb: nem tűr halasztást, nem ismeri a „családi kötelezettségeket”. – Az eke szarva ismét Elizeus történetére emlékeztet, de azzal a különbséggel, hogy itt Isten Országának szántóföldjéről van szó, és arról, hogy ha visszatekintgetünk, nem vagyunk alkalmasak Isten Országára. Kemény szavak ezek, és nyilván betartásuk, alkalmazásuk bölcsességet igényel. – De egyben fel is szabadít: nem kell visszatekintgetnem, nem kell az esetleges nyomasztó dolgokkal foglalkoznom múltamból. Amint szent Pál is mondja: nem azt nézem, ami mögöttem van, hanem, ami előttem. Jézus Krisztus van előttem, akinek követésére a keresztségben meghívást kaptam. Ő minden szorongástól megszabadít, hiszen nem azért jött, hogy elpusztítson, hanem, hogy megmentsen.