Évközi 14. vasárnap

OLVASMÁNY:  Iz 66,10-14 c

A népek nagy zarándoklatáról beszél a mai ószövetségi olvasmány, Izajás könyvének harmadik részéből. Ez a jövendölés nemcsak azáltal teljesedett be, hogy Jeruzsálem három felekezet számára is szent város: a keresztények, zsidók és mohamedánok, és ezért állandóan elözönli a zarándokok folyama – tehát messzi földről jön a zarándokok tömege: az Újszövetségben beteljesedett ez a prófétai jövendölés, mert Jézus, a tanítványait küldi, hogy békét hirdessenek az embereknek; ez a béke azonban többet jelent, mint fegyverszünetet, mint annyit, hogy nincs háború; ez a béke üdvösséget, testi, lelki jólétet, „egész”-séget jelenti.

Izajás könyvének második része a babiloni fogságba elhurcoltakat vigasztalja. De vajon kiket kell a harmadik könyvnek vigasztalni, hiszen most már visszatértek a számkivetésből, fölépül lassan Jeruzsálem is, mi ok a szomorúságra, hogy vigaszra szorulna a választott nép?

A prófétai szó világosan mondja: a szomorúak találják vigaszukat Jeruzsálemben. – Tehát Jeruzsálem felépítésével, azzal, hogy a választott nép visszatért a babiloni fogságból, még nem oldódott meg minden probléma; még mindig lesznek, akik szomorkodnak, akik vigaszra szorulnak az élet különböző megpróbáltatásai között és miatt. Ez azt jelenti, hogy a fogságból való hazatérés, a templom felépítése még nem az üdvösség teljessége; még várni kell arra az állapotra, amikor nem lesz szomorkodás. – De vajon az üdvösség azt jelenti-e – még Krisztus eljövetele után is – hogy nem lesz szükség vigaszra, vagy inkább azt, hogy tudjuk, ki a mi vigasztalónk, és, hogy feladatunknak érezzük, egymást vigasztalni? – Ez sokkal inkább megfelel Krisztus valószerű, élethű és tevékeny szeretetre szólító felfogásának, tanításának, mint az álmodozás egy olyan állapotról, amelyben nincs helye a szomorúságnak. – És végül: vajon azoknak, akiknek mindenük megvan, akik rendezett körülmények között élnek – gyakran jómódban – nincs-e pont akkora szükségük vigaszra, mint a nélkülözőknek? Nincs-e még inkább szükségük arra, hogy valaki rámutasson életük igazi céljára, értelmére?

ZSOLTÁR:  66.

Az imádság lelkületének meg kell újulnia az Egyházban, mert ez élteti a hívő közösséget. Ez a lelkület azonban csak akkor fog megújulni, ha a kérő imádságon túl felfedezzük a legtökéletesebb imádságot: Isten dicséretét. – A zsoltároknak többek között az a rendeltetése, hogy imádkozni tanítsanak bennünket; a zsoltárok könyvében az imaélet felülmúlhatatlan értékű kincseit találjuk.

A mai zsoltár a dicséretek, közé tartozik. – Isten dicséretet érdemel, mert csodásak művei. Az embert is megilleti az elismerés, ha valami rendkívülit alkot. Mennyivel inkább dicséret illeti az egész világ alkotóját:

Ám az ószövetségi hívő számára a legnagyobb csoda az Egyiptomból való szabadulás, amikor az ősatyák száraz lábbal keltek át a Vörös tengeren. – A választott nép évről-évre, húsvétról-húsvétra megünnepelte ezt az eseményt. – Minket a keresztség által a bűn rabságából, szolgaságából mentett meg Isten. Ez az újszövetségi húsvét, amelyet vasárnapról vasárnapra megünneplünk. Isten dicséretet érdemel nemcsak a teremtés, hanem a megváltás művéért is. A zsoltáros tudja, hogy Isten mindezt az emberért teszi. A teremtés is, a megváltás is az emberért van. A mi vallásunk központjában Isten és az ember áll: az ember, mint Isten teremtménye, és az ember, akit Isten megváltott. – „Az ember Jézus Krisztus” – ahogyan Szent Pál apostol mondja, az igazi vallásosság központja. – Ez arra kötelez, hogy a mi életünk központjába is embertársaink kerüljenek. – Csak így kerül életünk központjába Isten, aki azonosította magát az emberekkel: „Amit egynek a kicsinyek közül tettetek, nekem tettétek!”

Az egész világ alkotása, a Választott nép szabadulása mellett, az egyes hívő, az egyes ember saját életében is megtapasztalja Isten jóságát, amikor imáját meghallgatja. – Az imádkozó a zsoltárban nem beszéli el részletesen, miben állott imája meghallgatása, csak annyit mond, hogy Isten nem vonta meg tőle kegyelmét. – Nekünk is egyedül Isten kegyelmét kell kérnünk és akkor biztos mindig meghallgatásra talál kérésünk.

SZENTLECKE:  Gal 6,14-18

A megfeszített Jézus Krisztus áll szent Pál egész igehirdetésének középpontjában. Krisztus keresztjével, a megfeszített Jézus Krisztussal dicsekszik az Apostol. Ez azonban az Apostol és mindannyiunk krisztusi, keresztény életére nézve azt jelenti, hogy számunkra megfeszítették a világot, bennünket, pedig a világnak. Vagyis a világtól függetlenül kell élnünk. A világ számunkra halott. – Mindannyian tudjuk és érezzük, milyen nehéz ezt megvalósítanunk, hiszen ebben a világban élünk és így még elgondolni sem tudjuk, hogyan függetleníthetnénk magunkat ettől a világtól, amelyhez az Apostol tanítása szerint még a választott nép szövetségének testi jele, vagy annak hiánya is tartozik.  Ám, ha az Apostol által meghirdetett szabályt követjük azzal a Krisztus által szerzett választott nép tagjai leszünk. Mint ilyeneknek kívánja szent Pál a békét és irgalmat. Ez nem csak az ilyen életnek az eredménye, hanem ez teszi lehetővé az ilyen életet.

Mi, akik megkeresztelkedtünk, mindannyian titokzatos, de valóságos módon magunkon viseljük Jézus jegyeit, vagyis az ő sebhelyeit, amelyek által megváltott minket. – Lehet, hogy csodáljuk azokat a kiváltságos személyeket, akiknek megadatott, hogy testükön láthatók Krisztus sebhelyei. Tudnunk kell, és hinnünk kell, hogy ebben a kiváltságban mindannyian részesültünk a keresztség szentségében. Lehet, hogy minket viszont azért ér a kellemetlenség, mert ezek a sebhelyek láthatatlanok, keresztény életünk pedig, ha mégoly hiteles, láthatatlan. Ezért nem szabad belefáradnunk, hogy az Úr Jézus Krisztus keresztjével dicsekedjünk.

EVANGÉLIUM:  Lk  10,1-12.   17-20

A Lukács-evangélium, amelynek szerzője a hagyomány szerint nem tartozott a tizenkét apostol közé, az apostolokon túl másik hetvenkét tanítvány kiválasztásáról is tud. Jézus ezeknek is elküldi. Tudjuk, hogy az „apostol” küldöttet jelent. – A szerző, aki az Apostolok Cselekedetét is írta, ismeri az elterjedt, népes Egyházat, amely már Jézus földi működése idején a nagy aratáshoz volt hasonlítható. – A hetvenkét tanítvány előképét megtalálhatjuk Mózes segítőtársaiban és az Ószövetség görög fordításával kapcsolatos legendában a hetvenkét – hatszor tizenkét (a tizenkét törzsnek megfelelő) fordítóról. Jézus úgy küldi őket, mint bárányokat a farkasok közé. Tudja, hogy lesz ellenállás, üldözés. Ebben nem csak az első üldöztetések tükröződnek vissza, hanem Jézus Krisztus, az ártatlan Bárány sorsa is. Mindez azonban nem változtat a tényen: eljött Isten országa. Ha ellenállunk, visszautasítjuk, azzal a magunk felelőssége növekszik, de Isten megváltói tervét nem hátráltatjuk.

A tanítványok beszámolnak sikerélményükről: a gonosz lelkek is engedelmeskedtek nekik! Ha elérkezett Isten Országa, a gonosz hatalmának el kell tűnnie. Ezért mondja Jézus: „Láttam a sátánt: mint villám úgy bukott le az égből. – ahogyan az ének is szépen kifejezi: „A sátánnak országa most dölt le”. – Jézus Krisztus tanítványainak, akik Isten országát hirdetik, semmi sem árthat. – Azonban nem a sátán bukása, hanem az üdvösség, az élet kell, hogy az igazi öröm forrása legyen. Ezt fejezi ki a Dániel- és Jelenések könyvében említett élet könyvére emlékeztető szó: „Annak örüljetek, hogy nevetek föl van írva a „mennyben”. Ez Isten különös, személy szerinti gondoskodását jelenti. Mindannyiunkat nevünkön szólít, és úgy küld.