Advent 1 vasárnapja Szentírási útmutató Rokay Zoltán atyától

2014. november 30. vasárnap - 07:18 Írta: Kálmán atya

ÁDVENT 1. VASÁRNAPJA
OLVASMÁNY: Iz 63,16b-17; 64,1. 3b-8

A mai vasárnappal új Egyházi év kezdődik. Az Egyházi év első szakát, amely a karácsonyt megelőzi, ádventnek, „Úrjövetnek” nevezzük. Nemcsak Krisztus első eljöveteléről emlékezik meg az Egyház, hanem figyelmeztet bennünket második eljövetelére is.
A Miatyánkban Jézus Krisztussal együtt imádkozzuk: „Jöjjön el a te országod!” Az Ószövetség is, amelyből a mai olvasmányt hallottuk, arról tanúskodik, hogy Isten az, aki eljön. Ő az eljövendő. Ugyanez az olvasmány Atyának és Megváltónak nevezi Istent. Az Atya az, aki alkot, és alkotásának gondját viseli. A „megváltó” az ószövetségi törvény szerint és a keleti népeknél általában a legközelebbi hozzátartozó volt, akinek kötelessége volt eladósodott rokonát kiváltani, megváltani.
Isten a mi Atyánk és Megváltónk. Igaz, a mennyekben trónol, szentsége és hatalma meghalad mindent, ami evilági, de eljön közénk. Ő teszi meg az első lépést. Tőlünk függ, elfogadjuk-e ezt a kezdeményezést? Megtesszük-e a lépést feléje? Hogyan? A mai ember már a világűrben jár, de embertársa felé nehezen teszi meg az első lépést. Istentől meg kell tanulnunk, hogy embertársaink felé mi tegyük meg az első lépést. Így közeledünk Istenhez is. A mindennapi élet ezerszám kínálja erre az alkalmat: talán, hogy kibéküljünk valakivel, talán, hogy meglátogassunk egy beteget….
A mai olvasmány még egy fontos gondolatot tartalmaz: Isten és a mennyország lényegénél fogva láthatatlan. – Pál apostol is idézi ezeket a szavakat: „Szem nem látta, fül nem hallotta, szív meg nem tapasztalta….” Gyakran mi is szeretnénk látni keresztény életünk célját, fáradozásaink eredményét. De annak lényegéhez tartozik, hogy a földi életben láthatatlan. Csak jócselekedeteink által lesz látható, csak az Egyház liturgikus élete és a szentségek (mint látható jelek) által lesz tapasztalható. A karácsonyi gyónás, áldozás, ádventi jócselekedeteink tegyék láthatóvá Isten jóságát embertársaink előtt.

ZSOLTÁR: 80.

Az elmúlt három liturgikus év folyamán elmélkedéseinkben megismerkedhettünk az Ószövetség történeti, prófétai és oktató könyveivel. – A mai vasárnappal új liturgikus év kezdődik, az ún. „n”-év, amelynek vasárnapjain, leginkább Szt. Márk és János evangéliumából hallunk majd részleteket. – Az elmélkedések tárgyát azonban a következő három liturgikus évben a zsoltárok fogják képezni. A zsoltárokról fogunk elmélkedni.
Így még teljesebb képet fogunk alkotni az Ószövetségről; de az Újszövetséget is jobban meg fogjuk érteni, hiszen tudjuk, az Újszövetség szívesen idézi a zsoltárokat, és maga Jézus is hivatkozott rájuk, mi több, imádkozta őket.
A liturgiában (szentmisében) az olvasmány és szentlecke, – illetve evangélium között énekeljük, imádkozzuk a zsoltárokat. Ezzel válaszolunk Isten igéjére. – De ugyanakkor a zsoltárok is Isten igéjét tartalmazzák – a kinyilatkoztatás egy részét alkotják. – A zsoltárok különösen alkalmasak arra, hogy gazdagítsák imakincsünket és tanítsanak bennünket saját szavainkkal imádkozni. A zárójel előtt mindig az olvasmányos könyv (lekcionáre), a zárójelben, pedig a héber biblia számozását tüntetjük fel.

Az imádkozó Izrael pásztorának szólítja Istent. Kedves képe ez a Szentírásnak, hiszen a választott nép nagyobbára pásztorokból állott. Az Újszövetség korában is élénk volt még ez a kép, és Jézus is alkalmazta példabeszédeiben, és önmagát is pásztornak nevezte. – De ugyanakkor egy másik képpel is találkozunk a zsoltárban: a választott nép Isten szőlőskertje, ültetvénye. – Az ígéret földjének kananeus őslakossága földműveléssel, szőlőtermesztéssel foglalkozott. A választott nép tőlük tanulta ezt a foglalkozást. Ezt a képet is megtaláljuk Jézus példabeszédeiben, – aki önmagát is szőlőtőnek nevezi.
Mind a két kép: pásztor-nyáj; szőlősgazda-ültetvény ugyanazt az egybetartozást, szoros, elválaszthatatlan, bensőséges kapcsolatot fejezi ki. – Istennek ez a közelsége nem vesz el semmit fenségéből, magasztosságából: „aki a kerubok fölött trónolsz” – mondja a zsoltár. A kerubok szárnyas élőlények a szövetségszekrény, frigyláda tetején: itt volt jelen Isten az ő dicsőségében, hatalmában.
Ehhez a hatalmas, de mégis közeli Istenhez fordul az imádkozó, és fordulunk mi is adventi kérésünkkel: jöjj el! – térj vissza hozzánk! Isten úton van felénk, hogy megváltson, üdvözítsen minket. – Erre saját erőnkből nem vagyunk képesek. De ahhoz, hogy találkozzunk Istennel, nekünk is vissza kell fordulnunk, meg kell térnünk, és a zsoltárral együtt megfogadnunk: nem térünk el tőle.
Ez az ádvent lényege: az Úr jövetele hozzánk, megtérésünk hozzá.

SZENTLECKE: 1Kor 1,3-9

Az apostol szokásos köszöntése, amellyel leveleit kezdi, önmagában is megérdemli, hogy külön elmélkedést szenteljünk neki: kegyelem és békesség! A kegyelem nemcsak Isten ingyenes lelki ajándéka, hanem maga Isten nem kiérdemelt jelenléte, élete, működése bennünk, életünkben. – ezt a kegyelmet, mint megszentelőt a keresztség szentségében nyertük el és az apostol hálát ad ezért a kegyelemért, amelyet a korintusi hívők elnyertek Krisztus Jézus ban. A hála és kegyelem bősége a „jó-hálaadásban”, a „jó kegyelemben”, az eukarisztiában éri el az ő teljességét: itt Jézus Krisztus önmagát adja. Az apostol nemcsak fáradozik a körül, hogy a tanítványok Krisztus megismerésére eljussanak, hanem hálát is ad ezért a kegyelemért, bennünket is tanítva, hogy azt megköszönjük Istennek: az ádvent nem elsősorban a kérések, kívánságok ideje, hanem a hálaadásé. – Ez a kegyelem, amelyet csak Jézus Krisztusban nyerhetünk el, békességet ad. És egyedül ez képes igazi békét, Jézus Krisztus békéjét megadni, amely különbözik attól a békétől, amelyet a világháborúk vagy megalkuvás árán kínál. – Ez a kegyelem nemcsak az apostol kortársait, a korintusiakat, hanem bennünket is gazdaggá tesz minden tanításban és ismeretben. Hiszen e nélkül képtelenek vagyunk bármit is megtudni Istenről, Jézus Krisztusról, arról az életről – az örök életről, amelyről Jézus Krisztus beszél nekünk. Ám, ha ezt megtapasztaljuk, az képessé tesz bennünket a hiteles keresztény életre; az ebben való szilárd kitartás a tanúságtétel egyetlen
lehetősége a mi hitünk mellett, amelynek „tárgya” és célja a földi ádvent zarándokútja idején el van rejtve, de, amíg annak – Urunk Jézus Krisztusnak megjelenését várjuk, nem nélkülözünk semmilyen kegyelmet, hiszen a szentségek gyarapítják azt bennünk és szükséges segítőkegyelmet is nyújtanak. – Mindennek meg kell erősítenie bennünket, hogy feddhetetlenek legyünk Urunk Jézus Krisztus napján, amelyre az ádventi idő figyelmünket irányítja. – Lehet, hogy olykor szorongás, kétely, kishitűség vesz rajtunk erőt: megadja- e nekünk Isten Jézus Krisztusban azt a kegyelmet, amely ehhez a tanúságtételhez, ehhez a hiteles keresztény élethez szükséges, amelyre a keresztség szentségében meghívott minket. Az apostol bíztat bennünket: „Hűséges az Isten!” – És vajon én hűséges vagyok-e? Ezt a kérdést fel kell tennem, hiszen az ádvent nemcsak a várakozás, hanem az ígéretek valóra váltásának az ideje is. – Isten hűséges, hiszen ideadta nekünk az ő Fiát, valóra váltotta az ígéreteit. – Hogy állok én az ígéreteimmel? Könnyelműen mentesítem-e magam, hivatkozva a megváltozott körülményekre, meg arra, hogy azok is megváltoztak, akiknek az ígéretet tettem, holott csak a magam kényelméről és érdekeiről van szó? – Ez a hűség is Isten ajándéka, amelyet Jézus Krisztusban ad; ő nem lehet hozzánk hűtlen még akkor sem, ha mi hűtlenek vagyunk hozzá, mert önmagát nem tagadhatja meg.

EVANGÉLIUM: Mk 13,33-37

Ma ádvent l. vasárnapja. Ezzel megkezdjük az új Egyházi-liturgikus évet. Ebben a liturgikus évben vasárnaponként leginkább Szt. Márk és János evangéliumából fogunk részleteket hallani.
Márk evangéliuma a legrövidebb: mindössze 16 fejezet. Könyvét valószínű a pogányságból megtért keresztényeknek írja; ezért ritkábban idézi az Ószövetséget, mint Máté, a zsidó szokásokat pedig magyarázza. – Jézus Krisztus és az apostolok emberi vonásait nem szépíti (mint Máté), mert nem kell attól tartania, hogy ezzel hallgatóságát, olvasóközönségét megbotránkoztatná.
– Evangéliumában Jézus igyekszik Istenségét titkolni, ám még a gonosz lelkek is elismerik azt. – Szenvedéséről és haláláról viszont egészen nyíltan jövendöl.

Az ádventi idő nem csak Jézus első eljövetelének ünneplésére, a karácsonyra készít elő minket, hanem az Ő második eljövetelét is emlékezetünkbe idézi. Erről szól a mai evangéliumi részlet hasonlata is, amely a Márk evangéliumban Jézus tanításának befejező része. Ezt már csak szenvedésének és feltámadásának elbeszélése követi.
Jézus eljöveteléről már az első Egyházban két felfogás alakult ki: az egyik, amely szerint nagy jelek (földrengés, háború, üldöztetés előzi meg), a másik pedig, amely szerint váratlanul jön el.
Ez utóbbit tükrözi a mai evangélium. – Jézus célja nem az, hogy eljövetele napja előtt kezdjünk keresztény életet, mert akkor azt úgy is addig halogatnánk, hogy a végén mégsem térnénk meg. Hanem, hogy egész életünkkel készüljünk az Ő eljövetelére.
Azt is érthetően kifejezi az evangélium, hogy miből áll ez az előkészület: mindenki teljesítse a maga feladatát; mindenki éljen keresztény hivatásának megfelelően. Ebből áll a várakozás, az ádvent, a virrasztás.

Kategória: Szentírási útmutató, Zoltán atya


(hozzászólás letiltva).