OLVASMÁNY: Iz 52,7-10

Már az Ószövetségben úgy gondolták el Istent, és Ő maga is úgy mutatkozott be, nyilatkoztatta ki magát, mint aki jön, eljövendő. – Ezt az ígéretet Krisztus első eljövetelében, születésében látjuk testi szemeink előtt megvalósulni, és ez élteti bennünk második eljövetelének reményét. – Jézus Krisztusban Isten eljött közénk. Izajás próféta kifejti Isten eljövetelének gyümölcseit:

Szabadulást hirdet és elhozza lelkünknek a békét.

Az igazi, maradandó békét csak a szabadság adhatja meg nekünk. A látszatszabadság, vagy önkény csak békétlenséget szít. – Csak akkor tudunk abban a békében élni, amelyet az angyalok hirdettek karácsony éjszakáján, amelyet Krisztus ígért nekünk, ha szabadok leszünk, ha megszabadulunk bűneinktől. Ezért nincs békés karácsony, szentgyónás, nincs békés élet bűnbánat, megtérés nélkül.

Örömet hirdet, mert eltűnnek a bűn romjai.

A bűn csak pusztulást, rombolást, megsemmisülést tud eredményezni: először szívünkben, lelkünkben, azután családi körünkben, közvetlen környezetünkben, majd világméretekben. – Amíg ezeket a bűn okozta romokat látjuk magunkban, családunkban, környezetünkben, a világon, nem tudunk örülni. – Igazi öröm csak ott lehetséges, ahol eltakarítják a romokat, ahol a szeretet újraépít mindent.

Segítséget hirdet, hogy a nemzetek megismerjék hatalmas erejét.

A magunk erejéből nem lennénk képesek a bűntől megszabadulni, hogy békében élhessünk. A bűn okozta pusztítást helyrehozni, hogy örülni tudjunk. Ezért nyújt Isten segítséget, hogy igazi keresztény életünk tanúságtétele megismertesse a világgal Isten jóságát. Hogy így megismerjék és megszeressék az emberek Istent, Jézus Krisztust a Szentlélekben, és ennek segítségével az Egyházat, egymást is szeretni tudjuk.

ZSOLTÁR: 98.

A választott nép Istent tekinti királyának. A zsoltárok egy része Isten királyi hatalmát dicséri. – Egyes szentíráskutatók szerint volt egy külön ünnep, amelyen a jeruzsálemi templomban megünnepelték Isten trónfoglalását. – Ezek közé a zsoltárok közé tartozik a mai ünnepi mise zsoltára is, amely „új énekre” szólít fel. Isten hatalmának újabb megnyilvánulásához az új ének illik. Isten tehát nem csak egy alkalommal mutatta meg királyi hatalmát, hanem megengedi, hogy azt választott népe újból és újból megtapasztalja.

Hatalmának legújabb megnyilvánulása a Megváltó eljövetele, Jézus Krisztus születése, az Ige megtestesülése. Isten dicsősége, hatalma. Elsősorban emberszeretetében, segítő jóságában nyilvánul meg: Fölénk terjesztette segítő jobb kezét – ahogyan a karácsonyi énekben is kérjük: „Terjeszd fölém kezedet!”

Isten föltárja előttünk örök tervét: Jézus születésében már megmutatkozik, már kis is bontakozik elgondolása, a megváltás terve; az a terv, amely egészen el volt rejtve, most nyilvánvaló lesz és a föld minden határa látni fogja.

Irgalmát és hűségét megmutatta nekünk: irgalmát felénk fordította, amikor fiában, Jézus Krisztusban lehajolt hozzánk, hozzánk fordult; hűsége is Jézus eljövetelében nyilvánult meg, mert őbenne mutatta meg, hogy velünk van.

A zsoltár felszólítja a templomi zenészeket, hogy dicsérjék Istent és ujjongjanak. Ez az ünnepi ének méltó az ő fenségéhez. – De ez a fenség és hatalom, ezek a csodás dolgok Isten irgalmában, hűségében, jóságában mutatkoztak meg.

Isten nagyságának továbbra is meg kell mutatkoznia a mi irgalmasságunkban, hűségünkben és jóságunkban.

SZENTLECKE: Zsid. 1,1-6

A zsidókhoz írt levél szerzője nem mutatkozik be. A levélben több olyan gondolat van, amit megtalálunk Szent Pál leveleiben, azonban az a részletesség, amellyel a levél az ószövetségi, templomi Isten tiszteletről és papságról beszél, Szent Pál számára ismeretlen. A Zsidókhoz írt levél ugyanis ki akarja mutatni, hogy Jézus Krisztus áldozata és papsága tökéletesebb, mint az ószövetségi áldozat és papság, az a szentély – a nem emberkéz alkotta, mennyei, – tökéletesebb, mint a szövetség sátra, illetve a jeruzsálemi templom.

Sőt Jézus Krisztus felette áll az angyaloknak: hiszen ő Isten Fia, Ő Isten képmása, aki hatalmával fenntartja a mindenséget. Őt küldi Isten a világba, miután sokszor és sokféleképen szólt az atyákhoz a próféták által. Jézus Krisztus maga Isten Igéje, akinek első eljövetelével megkezdődött a végső idő.

Jézus Krisztus az ő hatalmát küldetésének köszönheti. Ez pedig a mi megváltásunk. Ő megváltott bennünket a bűntől, mi pedig az ádventi időben és továbbra is igyekszünk bűneinktől szabadulni, amelyeket a keresztség szentségében, az Isten gyermekség, az Isten fiúság szentségében eltörölt, majd helyet foglalt az Isteni fölség jobbján – elvégezve, befejezve az emberek megváltásának művét.

EVANGÉLIUM: Jn 1,1-18

Szent Lukácstól és Mátétól eltérően, Szent János Evangéliuma nem beszéli el Jézus gyermekségtörténetét. A negyedik Evangélium ünnepélyes himnusszal kezdődik, Isten Igéjének dicséretéről, amely, illetve aki már kezdetben volt, Istennél volt és minden őáltala lett. A himnusz csúcspontja, tetőfoka, az a mondat, amelyet az Úrangyalában szoktunk ismételni: „Az Ige testté lett, és közöttünk lakott’ – „Az Ige testté lőn és miköztünk lakozék”, ami visszhangra talált karácsonyi énekünkben: „Az Ige megtestesült”. – Közöttünk lakott, vagyis felütötte közöttünk hajlékát, sátrát, ami ideiglenes hajlékot jelent, hiszen az egész emberi élet, amelynek Isten, az Ige, Jézus Krisztus, születése által részese lett, múlandó. – Emlékeztet ez bennünket a szövetség sátrára, amely a választott néppel együtt vándorló Isten hajléka. Jézus Krisztusban látható, tapasztalható lett számunkra Isten dicsősége.

Az evangélium beszél a világosság és sötétség ellentétéről, ami Szent János evangéliumában és leveleiben többször előfordul: a világosság Jézus Krisztus – a sötétség a bűn. Ahogyan a Nap legyőzi az éjszakát, úgy oszlatja szét Jézus Krisztus a bűn sötétségét.

A megtestesült Ige övéihez jött, de azok nem fogadták őt be. – „Nem volt számukra hely a szálláson” – hallhattuk az éjféli mise evangéliumában. – Ilyenkor a szívtelen fogadós feletti szörnyülködésünk elfeledteti velünk, hogy ez miránk is vonatkozik, valahányszor bűneinkkel elutasítjuk, kiutasítjuk Istent, Jézus Krisztust szívünkből, lelkünkből, életünkből, valahányszor elzárkózunk előle, a szentáldozás elől, mondván, hogy az Egyház csak a húsvétit írja elő, tehát, ha karácsonykor is megáldozom, az már túlteljesítmény.

Ha viszont befogadom, Isten gyermeke leszek, mint ahogy azzá lettem, amikor a keresztségben Istenből születtem, vízből és Szentlélekből.

Így karácsonykor nemcsak Jézus Krisztust, mint az isteni gyermeket, a Megtestesült Igét ünnepeljük, hanem a magunk születését Isten gyermekeinek életére, hogy megfontoljuk, mire kötelez ez az újjászületés?