OLVASMÁNY: 1 Sám 3,3b-10.19

Az egész üdvtörténet arról beszél, hogy Isten emberek által valósítja meg tervét: minden ember üdvösségét. Embereket hív meg erre a feladatra. Az ószövetségben a prófétákat, az Újszövetségben az apostolokat. Mi több, magát Jézus Krisztust is meghívottnak mutatja be a Szentírás. Őrá vonatkoztatja az Újszövetség a zsoltár szavait: „Íme, eljövök”. – Sámuel története is egy ilyen meghívásról beszél. Gyermeki egyszerűséggel, megkapó gyengédséggel beszéli el az Ószövetség ezt az eseményt. Az Úr álmában szólítja a gyermek Sámuelt. Vajon ez azt jelenti, hogy mindent előre megálmodunk? Vagy, hogy minden álom által Isten szól hozzánk? Ez babonaságot jelentene. De az Ószövetség ebben az esetben is, mint általában, jó emberismerőnek bizonyul, és a lélektani felismerésekkel összhangban áll állítása: amikor alszunk, kikapcsolódik tudatunkból a mindennapi élet gondja, baja, az ébrenlét lármája: ilyenkor fogékonyabbak vagyunk azon hangok iránt, amelyek a lélek mélységeiből szólnak. –Ennél a felismerésnél sokkal fontosabb szem előtt tartani a kis Sámuel viselkedését a meghívás pillanatában: tétovázás nélkül válaszol: „Hívtál, itt vagyok!”- A keresztség szentségében – amikor még kisebbek voltunk, mint Sámuel – Isten bennünket is prófétai küldetésre hívott. A „próféta” szó szerinti fordításban: „az, aki beszél”. Hivatásunk tehát, hogy szavunkkal és keresztény életünk jó példájával hirdessük az evangéliumot. Az „apostol”-szó viszont küldöttet jelent. Prófétai hivatásunk küldetés embertársainkhoz. – Ha ennek a hivatásnak, küldetésnek olyan készséggel teszünk eleget, mint Sámuel, mint az apostolok, akkor velünk lesz az Úr, ahogyan ezt Sámuelről mondja az olvasmány, ahogyan ezt Jézus ígérte az apostoloknak: „íme én veletek vagyok mindennap”.

ZSOLTÁR: 40.

A zsoltár első mondatára támaszkodva, könnyű felismerni, hogy ez a zsoltár a hálaénekek közé tartozik. – Az imádkozó hívő Isten jóságára várt, segítségére számított, és meghallgatásra talált. Most új énekkel ad ezért hálát. – Az „Új ének” – mint már tudjuk – annyit jelent, hogy Isten nemcsak az elmúlt idők üdvösségtörténetének nagy eseményeivel érzékelteti jóságát (kivonulás, teremtés), hanem a jelenben is: újból és újból. Ezért illeti őt új ének.

Az imádkozó a hívek gyülekezete előtt szólít fel hálaadásra – hiszen az ő meghallgatása, üdvössége, nem magánügy, hanem az egész közösséget érinti. – A gyülekezet a jeruzsálemi templomban jött össze áldozatbemutatásra, ahogyan ezt a zsoltárban felsorolt különböző áldozatok is bizonyítják.

Most kellene az imádkozónak bemutatnia a hálaáldozatot, az „eukarisztiát”. – De itt következik az imádkozó felismerése az igazi áldozatról, az igazi vallásosságról. – ez pedig az Isten meghívásának való engedelmeskedés: „Íme jövök!” – Ennek az engedelmességnek az egész embert át kell hatnia, nem szabad kimerülnie a külső cselekedetekben: „törvényed ott él szívem legmélyén”. – De az igazi vallásosság nem lehet pusztán „magánügy” sem. („Én az én szívemben vagyok vallásos, ezért nem járok temploma”) Az igazi vallásosságnak kifelé is meg kell nyilvánulnia, tanúságtételnek kell lennie mások előtt. – íme, ilyen áldozatot kíván tőlünk Isten : teljes átadást, tanúságtételt.

Erre hívta meg Isten Krisztust is, ez az ő áldozata, és Vele együtt minket is erre hív meg. – Krisztus és a mi áldozatunk pedig az Újszövetség hálaáldozatában, „eukarisztiában”, a szentmisében jut legtökéletesebben kifejezésre. – Itt találkozik a két áldozat: Krisztus áldozata és a mi áldozatunk, és innen hatja át egész életünket: „szívünk legmélyét”.

SZENTLECKE: 1 Kor 6,13c – 15a. 17-20

Szent Pál korintusiakhoz írt első levele, amint ezt az üdvözletek is alátámasztják, minden bizonnyal az ő 3. missziós útján kelt, Kr.u. 53/54-ben, vagy 54/55-ben, miután előző útján ezzel a közösséggel közelebbről megismerkedett, körükben mintegy másfél évig tartózkodott, örömeikben, gondjaikban osztozott. Amikor pedig tovább „utazott”, levél útján igyekezett gondját viselni az ottani Egyházközségnek, válaszolva hitbeli és gyakorlati kérdéseikre. (Ez utóbbiak közül több a korintusiak korabeli helyzetére és problémáira vonatkozik, de Szent Pál intelmei, utasításai a legtöbb esetben ma is időszerűek, különösen, pedig azok tanbeli, dogmatikai megalapozása).

Az elő korintusi levél „kulcsszava”: a „test”. – Mind Krisztus megdicsőült teste, mind Krisztus titokzatos teste az Egyház, mind Krisztus teste az eukarisztiában, mind magunk teste – a Szentlélek temploma, amelynek tisztelettel tartozunk.

Amikor Szent Pál testünk tiszteletéről és az önfegyelmezésről beszél, Jézus Krisztus feltámadásával érvel, hiszen ebből látszik, milyen dicsőségre kaptunk meghívást. Ez a meghívás, ez a megdicsőülés az egész emberre vonatkozik. Krisztus feltámadásában megdicsőült az emberi test.

A többi bűn valami testen kívülire irányul, a testiség, kicsapongás, paráznaság bűne azonban tulajdon testünk ellen, önmagunk ellen, hiszen a test mi vagyunk. Erre következik Szent Pál kijelentése, hogy testünk a bennünk lakó Szentlélek temploma – amelyet Istentől kaptunk. Ennél nyomósabb érv el sem képzelhető, hiszen a templomot, mint Istennek felszentelt épületet, Isten házát tisztelettel övezzük. Ahogyan a templomszentelés szertartása magában foglalja a birtokbavételt, a megtisztítást és a felkenést, úgy a keresztség szentségében Isten bennünket, testünket, lefoglalta magának hajlékul, a keresztvízzel megtisztított bennünket és a szentlélek olajával felkent. – Testünket Istentől kaptuk. Tehát ajándék. Mint ahogyan a hívő az ő egész létét, életét ajándéknak tekinti, nem pedig a vak véletlen eredményének és olyan tulajdonnak, amellyel kényére, kedvére tehet, amit akar. Nem vagyunk a magunké. Krisztusé vagyunk, Istené vagyunk, és ez határozza meg egész keresztény életszemléletünket, életmódunkat, erkölcsünket, „etikai érvelésünket”: nem tehetem – még önmagammal sem – ami jólesik: nem vagyok a magamé. – ezt bizonyítja Krisztus értem elszenvedett kereszthalála és feltámadása: az én nagy váltságdíjam. Ezzel mutatta meg, milyen érték az én testem; a maga testét, önmagát áldozta fel értem.

Egész életemet ez határozza meg: Dicsőítsétek meg tehát Istent testetekben! – Mint az imádkozónak, a zsoltáros hívőnek, az én életemnek is egyetlen célja, értelme: Isten dicsérete, Isten megdicsőítése.

EVANGÉLIUM: Jn 1,35-42

Üdvös, ha tudjuk, honnan származnak azok a szövegek, amelyeket a szentmisében és mindennapi imádságainkban ismétlünk. – A szentmise szövege és az Egyházilag jóváhagyott imádságok szövege többnyire a Szentírásból, Bibliából származik. – Így azok a szavak is, amelyeket első áldozásunk óta jól ismerünk, minden Szentmisében ismétlünk: „Íme az Isten Báránya, íme, aki elveszi a világ bűneit”, a Szentírásból származnak. Ezek Keresztelő János szavai, amelyekkel rámutat Jézus Krisztusra.

A Bárány a szelídségnek és ártatlanságnak jele. Izajás második részének egyik éneke Isten szenvedő szolgáját bárányhoz hasonlítja. – Jézus Krisztus ártatlanul hal meg a kereszten, nem ellenkezik, hanem vállalja a kereszthalált. Ezért az Újszövetség őrá vonatkoztatja ezt a megjelölést.

Ám, amikor a Szentírás bárányról beszél egy egész meghatározott üdvösségtörténeti eseményre gondol: a húsvétra, az egyiptomi fogságból való szabadulásra, amikor a bárány vérével megjelölt házak lakói megmenekültek a megtorló büntetéstől.

Jézus Krisztus a mi húsvéti bárányunk. Nem csak azért, mert halála és feltámadása időpontja az ószövetségi húsvét időpontjához kapcsolódik, hanem azért is, mert halálával, vérével megszabadít bennünket a bűntől, örök haláltól: elveszi a világ bűneit.

Mi a keresztség által lettünk ennek részesei. – Akkor hívott meg bennünket lakásába a tanítványokkal együtt. Ez a lakás az örök élet. Kezdete itt a földön a hívő közösség, az Egyház és a templom. – Nem juthatunk el oda, ha itt nem akarjuk felkeresni Jézus Krisztus lakását.