OLVASMÁNY: Kiv 20,1-17

A nagyböjti idő, az újszövetség megkötésére, a keresztségre készít elő. A nagyböjti időszak tetőpontját a húsvéti virrasztásban éri el: ekkor szolgáltatták ki valamikor (és sok helyen ma is) a keresztség szentségét, és a bűnbánatban, a húsvéti szentgyónásban megtisztulva ekkor újítjuk meg keresztségi fogadalmunkat. Az Újszövetséget az Ószövetség előzte meg; a Noéval kötött szövetség, az Ábrahámnak ígért szövetség – amelyekről az elmúlt vasárnapokon olvastunk – hallottunk; ma a sinai szövetségről hallunk az ószövetségi olvasmányban, melynek szövegét – ha rövidített alakban is, a tízparancsolatból mindannyian ismerjük. – Nem csak Isten féltékenysége jut kifejezésre: megtorolja a gonoszságot az unokákon és dédunokákon; hanem éppen irgalmasságát juttatja kifejezésre, hogy a megtorlás csak ezekre vonatkozik, viszont ezredízig irgalmasságot gyakorol. A bibliai és általában keleti gondolkodásmódnak megfelel ez a szigorú egybetartozási tudat: az ősök és a leszármazottak nem függetleníthetik magukat egymástól.

Az első három parancs bővebb magyarázatot nyer: az Istenhez való viszonyulás az alapja az embertársainkhoz való helyes viszonyulásnak; aki Istent felcseréli valami más értékkel, az bálványimádó lesz (mi a szentek képmását csak tiszteljük, mivel rájuk emlékeztetnek minket). A bálványimádás lényege: Isten helyett a teremtményeknek szolgálni: gazdagságnak, előmenetelnek, érvényesülésnek. Akinek ez lesz az Istene, az embertársát sem tudja tiszteletben tartani: kikönyököli, eltapossa – (Isten nevének tiszteletben tartása különösen a pogány népek között volt fontos, akik azt hitték, hogy ha Isten nevét ismételgetik, rákényszerítik, hogy akaratuk szerint járjon el. Az ilyen vallásosság helytelen; Sem Isten, sem ember nem lehet eszköz céljaink elérésére: Isten és ember egyaránt csak cél lehet; semmi esetre sem eszköz. A szombat: „sabbat” héberül pihenőnapot jelent. A parancs úgy szól, hogy ezt a pihenőnapot meg kell ünnepelni. Ez a parancs egy még csodálatosabb sorsközösséget juttat kifejezésre: együtt ünneplünk Istennel, akivel együtt fáradoztunk, alkottunk; együtt ünneplünk Krisztussal, aki vasárnapi feltámadásával megkoronázta a teremtés művét.

ZSOLTÁR: 19.

A zsoltárok mint Isten népének válasza kerültek a liturgiába. Segítségükkel válaszolunk Isten hozzánk szóló Igéjére, amelyet az olvasmányokban hallottunk. – Ma a tízparancsolatot hallottuk az ószövetségi olvasmányban: egy ószövetségi szöveget, amelyet mindannyian, majdnem szóról szóra ismerünk. A zsoltárban dicsérettel válaszolunk erre a törvényre. – A tízparancsolat dicséret tárgya, mert tökéletes: megtaláljuk benne az emberi élet és valóság minden területét: az Istenhez való helyes viszonyulás (első 3 parancs), az embertársainkhoz való helyes viszonyulás alapja (szülők, élet, testünk, magántulajdon, becsület, házastárs): tehát nincs az életnek olyan területe, amelyre a tízparancsolat ne térne ki. Ezért joggal mondja a zsoltár és a zsoltárral mi: tökéletes. – Felüdíti a lelket, mert nem jelent számunkra terhet, hanem nyugodt lelkiismeretet és életet biztosít – ha nem azt nézzük, mit veszítünk, hanem, mit nyerünk betartásával. – Bizalmat érdemel, mert, ha betartjuk, nem csalódunk. Csalódást csak a bűn okozhat. – Bölcsességre nevel, mert általa megismerjük az élet igazi értékét, és megtanuljuk, hogy azt Isten törvényének betartásával érjük el. – Egyenes az Úr törvénye, mert megkímél bennünket attól, hogy kerülő úton keressük az élet örömeit. – Világosak Isten parancsai: pl. senkinek sem kell magyarázni, miért nem szabad ölni; – Fényt gyújtanak a szemnek, mert világosságuk mellett találjuk meg az egyenes életutat – addig csak a bűn sötétségében botorkálunk; – Megtisztít az Úr félelme – mert, ha félünk, hogy elveszítjük az Istennel való barátságot, a bűnbánatban készségesen megtisztítjuk, és igyekszünk tisztán megőrizni lelkünk menyegzős köntösét. – Mindennél értékesebb Isten tíz parancsolata, mert ezeknek a törvényeknek betartása szerzi meg számunkra a maradandó értékeket – örök életet –és a mulandó dolgok is csak a tízparancsolat által lesznek értékessé, édessé (drágakő, lépes méz).

SZENTLECKE: 1 Kor 1,22-25

A nagyböjti idő és egész keresztény életünk központjában a megfeszített Krisztus áll, vagy legalább is annak kell állnia. Erről gyakran megfeledkezünk, vagy igyekszünk tudatunkból kiszorítani – különösen, pedig életvitelünkben nem találunk számára megfelelő helyet, hiszen az egész közvélemény, közhangulat az „önmegvalósításról”, „teljesítményről” és „fogyasztásról” szól, a kereszt, a megfeszített Krisztus, pedig az önmegtagadást, áldozatot hirdeti. – Ezért hasonlóan Szent Pál kortársaihoz mi is inkább valamilyen csoda, vagy bölcsesség által szeretnénk üdvözülni, boldogok lenni. A csodák által, amelyek bennünket semmire sem köteleznek, amelyeken legfeljebb csodálkozunk és a bölcsesség által, amely egyre távolodik az élet valóságától, helyettesíteni szeretnénk a keresztény élet áldozatát, a keresztet, a megfeszített Krisztust.

Senki sem kételkedik közülünk Jézus Krisztus csodáiban és Isten mindenhatóságában; senki sem fogja közülünk kétségbe vonni annak a bölcsességnek nélkülözhetetlen voltát, amely Isten ajándéka, maga Jézus Krisztus. De ez a bölcsesség merőben különbözik attól, amelyet Szent Pál kortársai elvártak az apostoltól, az Egyháztól netalán magától Istentől, és amelyet olykor mi is elvárunk a magunk szórakoztatására vagy igazolására: ez a (megfeszített) Krisztus Isten ereje és bölcsessége, amelyet mi oktalanságnak tartunk, és amely bölcsebb az embereknél. – És Isten gyöngesége, amely Jézus Krisztus kereszthalálában lett nyilvánvaló, amikor Isten nem sietett segítségére, hogy csodásan levegye a keresztről, ahogyan ezt Jézus hóhérai elvárták volna és követelték Istentől.

Nem a csoda, nem a bölcsesség vált meg, üdvözít, szabadít meg a bajból, hanem az önfeláldozó szeretet, az a szeretet, amely a kereszttől sem retten vissza.

A nagyböjti idő arra tanít, hogy az eszünk ne csodákon és emberi bölcsességen járjon, hanem bevalljuk gyengeségünket annak, akiben Isten gyengesége, amely erősebb az embereknél, megnyilvánult, beismerjük oktalanságunkat annak, aki a kereszthalál oktalanságát vállalta, és akiben így megnyilvánult Isten bölcsessége.

EVANGÉLIUM: Jn 2.13-25

A János evangélium mindjárt Jézus nyilvános működésének kezdetén számol be a jeruzsálemi templom megtisztításáról. Ez összefügg Jézus többszöri jeruzsálemi útjával a 4. evangéliumban.

Számunkra, akik a kegyes és irgalmas Jézusról és Istenről más képet alakítottunk ki, szokatlan Jézusnak ez a fellépése korbáccsal a kezében – „tréfát” nem ismerve. – Mégis el kell fogadnunk a valóságot, hogy volt eset, amikor Jézus így lépett fel, mert így kellett fellépnie.

Az egész esemény összefüggésben áll halálával és feltámadásával. Tudjuk, hogy a hamis tanúk Jézus szavára fognak hivatkozni, – természetesen elferdítve, amelyeket a templom lerombolásáról és újraépítéséről mondott; – az evangélium, amelyet Jézus Krisztus feltámadása után írtak, a húsvéti misztérium fényében, megjegyzi, hogy feltámadása után tanítványainak eszébe jutottak Jézus szavai.

A nagyböjt a tisztulás ideje. A templom mi vagyunk. Nem szabad visszarettennünk attól, hogy Jézus Krisztus a nagyböjti időben a mi lelkünk templomát is megtisztítsa. Ha szükséges, ostorral a kezében. Mi magunk segítsünk neki ebben. – Jézust nem csak az emberkéz alkotta templomért emészti el a buzgóság, hanem értünk is. – Nem csak a maga testének templomát „építette fel” harmadnapra. Feltámadásának mi is részesei leszünk, ha engedjük, hogy a bűnt, a gonoszságot, a rosszat – ha kell korbáccsal is – kiűzze lelkünk templomából.