OLVASMÁNY: 2 Krón 36,14-16. 19-23

A sínai szövetségben, a tízparancsolatban Isten közölte választott népével a szövetség feltételeit. A választott nép addig lakhat az ígéret földjén, amíg ezeket betartja. A krónikás röviden elmondja, hogy a nép megfeledkezett Istennel kötött szövetségéről. Hiába jöttek Isten prófétái, megbízottai, hogy figyelmeztessék a népet. Ezért érte őt a büntetés: a babiloni fogság. – Ez a jellemző az ószövetségi elbeszélésekre: a történelmi eseményekből – amelyek talán magukban véve, egy nem hívő számára csak az események szükségszerű, vagy véletlen láncolata, közömbösek – kiolvasni az üdvtörténet mondanivalóját, Isten szándékát. Így a babiloni fogság kezdettől fogva Isten büntetésének számít; hogy ezt senki félre ne értse, az események mellett ott vannak a próféták, akik szavaikkal tolmácsolják az események jelentését. – A próféták gyakran lesznek nevetség tárgya. A kinevetés, mások kigúnyolása, önvédelmi fegyver: ha látunk valakit, akinek magatartása helyesebb, mint a mienk, de nincs lelki erőnk, hogy a magunk életén változtassunk, irigység tölt el, amely gyakran tehetetlenségünk feletti haraggal tölt el bennünket: hogy magunkat igazoljuk, nevetség tárgyává tesszük azokat, akiknek jó példáját követnünk kellene. Ez a próféták sorsa, amelyet el kell viselni mindannak, aki ezt a hivatást vállalja. – A hetven évnek jelképes értelme van: a hetedik nap az Úr napja: tízszer hét évig kell a választott népnek vezekelnie, amiért nem ünnepelte az Úr napját. És a büntetetés pont az volt, hogy a számkivetésben nem ünnepelhette. Ekkor volt alkalma, elgondolkodni arról, mit veszített el.

De az Ószövetség rámutat arra, hogy Isten a történelem Ura. Amikor leteltek a bűnhődés napjai, megbukott a babiloni birodalom és a perzsa Kyrosz hazaengedte őket a számkivetésből, de még a jeruzsálemi templom felépítését is szívén viselte. – Isten tehát kibékül az ő népével; az Újszövetség választott népe mi vagyunk, az Egyház. A keresztség és a húsvéti szentségek által vezet bennünket a mennyei Jeruzsálem felé; ahogyan a kiválasztott nép történetében mindig megadta az újrakezdés lehetőségét, úgy a húsvéti szentségekben minekünk is megadja a lehetőséget, hogy keresztény életünket mindig megújítsuk, újrakezdjük.

ZSOLTÁR: 137.

Nabukodonozor babiloni uralkodó Kr.e. 587-ben lerombolta Jeruzsálemet és lakosságát elhurcolta a babiloni fogságba. – Jeruzsálemmel együtt odaveszett a templom is, az ószövetségi hívő életének központja, hiszen a templom volt az Istennel való találkozás legkiválóbb helye. – Akik Istenben hittek, úgy érezték, a templom lerombolásával mindentől megfosztották őket. – Fájdalmukat csak növelte a számkivetés, ahol a babiloni folyók: Tigris és Eufratesz partján, még a szent város, Jeruzsálem helyét, romjait sem láthatták. Egyetlen vigaszuk a visszaemlékezés volt, amelyből a Sionról, arról a hegyről szóló zsoltárok egy része keletkezett, amelyen Jeruzsálem a hagyomány szerint épült. Ezeket citerára emlékeztető húros hangszerrel kísérték. – Amikor azonban megjelentek a hajcsárok, sanyargatók, a választott nép gyermekei felakasztották hangszereiket a fűzfákra: úgy gondolták, nem méltó, hogy a számukra legszentebb dolgot pogány fülek hallják: „Nem illő az igazgyöngyöket a disznók elé dobni”, – Jézus szavai szerint. – Szomorúságukat az elkeseredésig fokozta, amikor éppen sanyargatóik, akik a templomot lerombolták, akik fogságba hurcolták őket, éppen ezek követelik tőlük, hogy énekeljenek valamit a szent városról, Sionról. – A hívő zsidók átérezték, mennyire megalázó ez a követelés, és ebből a lelkiállapotból érthető a szinte átkozódásszerű fogadkozás: „Száradjon el kezem, ragadjon ínyemhez nyelvem!”

A választott nép a számkivetésben eszmélt rá a templom, a szent város és egész vallásossága értékére, – amikor már mindezt elveszítette. De Isten mindig fenntartotta a helyreállítás, a visszatérés lehetőségét. – Így a babiloni fogságból való visszatérés, a megtérést, a templom újjáépítése az Istennel való szövetség megújítását is jelenti.

Nem tudhatjuk, megengedi-e a Gondviselés, ahogy a mi katolikus templomainkat is lerombolják, mi is elveszítsük otthonainkat, azért, hogy rádöbbenjünk, milyen értéket veszítünk el, ha elveszítjük vallásunkat, Istenünket? Lehet, hogy erre van szükség, hogy mindezt megtanuljuk megbecsülni, hogy ismét szabadulni kívánkozzunk a bűn rabságából, amelynek képe a babiloni számkivetés. – A nagyböjt és a húsvéti idő a megújhodás, a visszatérés – megtérés, az „újraépítés” ideje. Isten nekünk is megadja mindennek lehetőségét. Rajtunk múlik, vajon készek vagyunk-e ezt a lehetőséget kihasználni.

SZENTLECKE: Ef 2,4-10

Krisztus kereszthalálának és feltámadásának megünneplésére, keresztségi ígéreteink megújítására készülve szent Pál apostol elmondja nekünk, hogy a bűn a lélek halála. Bűneink miatt halottak voltunk és vagyunk, de az irgalmas Isten azzal mutatta meg irántunk való nagy szeretetét, hogy Krisztussal együtt életre keltett bennünket. A keresztségben Krisztussal együtt meghaltunk: Krisztus a mi bűneink engesztelő áldozataként, értünk; mi pedig bűneink engesztelő áldozataként, értünk; mi pedig bűneinknek, hogy Istennek éljünk, ahogyan az apostol egy más helyen mondja. Ezt az üdvösséget, ahogyan ezt Szent Pál állandóan hangsúlyozza, kegyelemből kaptuk. Az üdvösségben kegyelemből részesültünk a hit által, ami szintén Isten kegyelmi ajándéka. Nem a mi érdemünk a kegyelem, de kegyelmével jótettekre teremtett minket. A jótettek tehát a mi élethivatásunk és nélkülük nem juthatunk el az üdvösségre. – Itt újból az előre elrendelésről van szó, ami azonban nem Isten önkényes rendelkezése sorsunkról, jövőnkről, hanem keresztény élethivatásunk, a jótettekben való buzgólkodás eleve elrendelése, hogy ezekben éljünk.

Isten, aki bennünket Krisztussal életre keltett, már most a mennyeiek közé helyezett őbenne. Ott a helyünk, ahol Jézus Krisztus van. Ezt az Isteni kegyelem teszi lehetővé, amely kedvessé tesz bennünket Isten előtt. Ez a túláradó kegyelem, nem túlélést, hanem az élet bőségét eredményezi bennünk. Krisztus Jézusban nyilvánítja ki a kegyelem túláradó bőségét, amelynek a földi életben titokzatos, de már valóságos módon részesei vagyunk: ez jelenti azt, hogy a mennyeiek közé helyezett őbenne.

Ennek a keresztény hivatástudatnak kell erősödnie bennünk, a nagyböjti időben az imádság, tanulás, az irgalmasság tetteinek gyakorlása, az önfegyelmezés és az újjászületés (a szentgyónás és szentáldozás) szentségei által.

EVANGÉLIUM: Jn 3,14-21

Nem egyszer azzal vádolják a katolikus Egyházat, hogy megtűri Jézus Krisztusnak és a szenteknek képmását a templomokban, és ezzel bálványimádásra tanítja a híveket.

Mózesnek maga Isten ad parancsot, a rézkígyó elkészítésére és, aki feltekint ennek a csúszómászónak képmására, meggyógyul a kígyómarástól.

Jézus nem ítéli el a rézkígyóra való „feltekintést”, ami az ószövetségben a hódolat, sőt az imádás jele volt. – Mint önmaga előképét értelmezi azt. Ha a kígyómarásból kigyógyultak, akik a részkígyóra tekintettek, mennyivel inkább kigyógyulnak a bűn kígyómarásából, akik feltekintenek a megfeszített Jézus Krisztusra.

A nagyböjti időben az Egyház azáltal, hogy testi szemünk elé állítja a bűneinkért megfeszített Jézus Krisztus képmását, lelki szemünk elé akarja idézni a megváltás eseményét. – Ha a csúszómászó képmása gyógyulást hozott a kígyómarásból, mennyivel inkább gyógyulást hozhat a megfeszített megváltó, akinek képmására tekintünk.

Ez, pedig azért történhet meg, mivel a megfeszített Jézus Krisztusra tekintve megláthatjuk Isten jóságát, irántunk való szeretetét, de ugyanakkor a magunk bűneit, gyarlóságát is. Ez az összehasonlítás indít bennünket bűnbánatra, a bűnbánat pedig – pedig a javulás, jóvátétel és a beismerés készségével – maga a bűneink kígyómarásából való gyógyulás.