OLVASMÁNY: Ap csel 4,32-35

Az apostolok cselekedetei üdvtörténet. Tehát nem pusztán az események elbeszélése, hanem bizonyságtétel arról, hogyan folytatta az első Egyház azt, amit Jézus Krisztus földi életében megkezdett.

A mai olvasmány is arról beszél, hogyan tettek az apostolok erőteljesen, hatásosan tanúságot az Úr feltámadásáról. Erre a Szentlélek tette őket képessé, akinek erejét pünkösdkor elnyerték. – Ehhez a szóbeli tanúságtételhez egy egész sajátságos életmód csatlakozott, kapcsolódott, amely szavahihetővé tette a feltámadásról szóló prédikációt. Ennek az életmódnak különleges megnyilvánulása volt az anyagi javak közössége. – Mi tudjuk, méghozzá szintén a Szentírásból, hogy ez az eszményi állapot később odavezetett, hogy Szent Pál apostolnak Görögországban kellett gyűjtenie a jeruzsálemi Egyház javára – mert ott kiütött az éhség. Tehát ez az állapot sem volt problémamentes, de nem ez a lényeg. A lényeg az, hogy ez a közösség abban a tudatban élt: nem elég szóval, hanem tettel is, életmódunkkal is tanúságot kell tenni a feltámadt Úrról. Nem elég csak a keresztséggel – a keresztség szertartásával – Krisztushoz kapcsolódni; keresztény, krisztusi életmódunkkal is, életszemléletünkkel is részesülnünk kell a húsvéti misztériumban: Krisztus halálában és feltámadásában. – A lemondás, az adakozás, a nagylelkűség Krisztus halálát jelenti, mert amikor megvonunk magunktól valamit, az olyan mintha meghalnánk annak a számára, amiről lemondtunk; de ebben a meghalásban van elrejtve Krisztus feltámadása is: mert igazi értékében kapjuk vissza azt, amiről lemondtunk. A keresztény életmód az adakozó, önzetlen szeretet élete.

Nem csoda, ha az első keresztényeket, akik így éltek, mindenki kedvelte. – Lehet, minket is jobban kedvelnének, az Egyház többek számára vonzóbb lenne, ha életmódunk jobban hasonlítana az első keresztényekéhez.

ZSOLTÁR: 119.

A mai vasárnapon ismét a húsvéti hálaadó zsoltár hangzik fel, kissé bővebb változatban, több versszakkal, mint elmúlt vasárnap. Az imádkozó először a papokat, „Áron fiait” szólítja fel, majd minden Istenfélő embert, hogy hirdessék, hogy Isten irgalma örökké megmarad. – Ezek mindazok, akik a templomban hálaadásra összegyűltek. – A hálaadó zsoltárok lényegéhez, jellegzetességéhez tartozik, hogy az imádkozó tanúságtételre szólítja fel a jelenlevőket, – szabadulása, az, ami vele történt, nem csak magánügye. Mindenkinek meg kell tapasztalnia ezt, és tapasztalatát nyíltan hirdetni. – Ahogyan panaszainkat el tudjuk mondani boldognak- boldogtalannak, szeretünk panaszkodni, azért, hogy ezzel tehermentesítsük magunkat, úgy legyünk készek arra is, hogy elmondjuk, hogyan szabadított meg bennünket Isten. – Az Egyház is ezt teszi, amikor nem csak Krisztus halálát, hanem feltámadását is hirdeti.

A halál volt és maradt az ember számára a legnagyobb rossz ezen a világon. Minden más megpróbáltatásról úgy gondoljuk. „valahogyan majd csak kibírom” – Vannak az életben szélsőséges helyzetek: súlyos testi-lelki szenvedések, amikor a szenvedő megkívánja a halált. Mégis, ezek a szenvedések egyszer véget érhetnek. De a halál valami végérvényes. Ott nem remélhető változás. – Az Újszövetség, Krisztus tanítása és halála alapján, másképp kell értelmeznünk ezt a szentírási helyet: még a testi halál is azok közé a megpróbáltatások közé tartozik, amelyek elmúlnak. Jézus Krisztussal együtt ezen a megpróbáltatáson is át kell mennünk. Az igazi halál egyedül az örök halál, amelytől bennünket Krisztus megment, amelynek nem leszünk zsákmányai.

A vasárnap, a hétről hétre visszatérő húsvét az a nap, amelyet az Úr adott, azért, hogy együtt örvendjünk annak, hogy a súlyos megpróbáltatások ellenére, annak ellenére, hogy a testi halál alól nem lehetünk kivételek, az örök haláltól megszabadulhatunk húsvét szent titka, a húsvéti misztérium által.

SZENTLECKE : 1 Jn 5,1-6

Az idei liturgikus évben a húsvéti vasárnapokon Szent János apostol első leveléből hallunk, olvasunk részleteket. A mai szentleckét már ismerjük Urunk megkeresztelkedésének ünnepéről. Most a húsvéti időben, amikor keresztségünket és keresztségünk megújítását ünnepeljük, ismét az Isten gyermekségről hallunk. Az apostol világosan tanítja: aki hiszi, hogy Jézus a Krisztus – a Felkent, a Messiás – az Isten szülötte. Magunkat keresztényeknek, krisztusiaknak mondjuk. Ám ez csak akkor igaz, ha hisszük, hogy Krisztus Isten fia, Ha szeretjük a Szülőt, a Mennyei Atyát, – és ezt egyikünk sem tagadja, hiszen ez a keresztény élet lényege, akkor az ő Fiát, szülöttjét, Jézus Krisztust is szeretni fogja. Ugyanígy krisztusi, keresztény életünk lényegéhez tartozik, hogy Isten gyermekeit is szeressük. Szeretet alatt nem egyszer a legkülönbözőbb dolgokat érjük, amelyek valóban nem nevezhetők szeretetnek: inkább önzésről, érdekeinkről van szó. Ezért, hogy tényleg szeretet-e az, amit gyakorlunk, vagy amiről beszélünk, abból tudható meg, hogy szeretjük Istent. Az pedig, hogy Istent szeretjük, abban nyilvánul meg és valósul meg, hogy megtartjuk parancsait. Ha az Isten parancsait megtartjuk, ez azt mutatja, hogy szeretjük Istent, és Isten gyermekeit, felebarátainkat. – A szeretet teszi könnyűvé Isten parancsait és azok megtartását, még ha első pillantásra nehéznek is tűnne. Soha semmilyen erő vagy félelem nem tudna bennünket arra rávenni, hogy Isten parancsait megtartsuk. A félelem az első, amin túltesszük magunkat. Egyedül az Isten és felebaráti szeretet képes ezt elérni bennünk, a mi életünkben.

A világot, amelynek kínálataival, kihívásaival naponta szembetaláljuk magunkat, amellyel naponta meg kell küzdenünk, az által a hit által győzzük le, amellyel elhisszük, hogy Jézus az Isten Fia. Ameddig ebben kételkedünk, kudarcot vallunk ebben a küzdelemben.

Mindannnyian jól ismerjük a szentlecke szerzőjének, Szt. János apostol és evangélista evangéliumából azt a leírást, amely elmondja nekünk, hogy Jézus lándzsával megnyitott oldalából víz és vér folyt ki. Belőle, Jézus Krisztusból, a megfeszítettből, az ő oldalából fakad a keresztség, az eukarisztia és az összes szentség, belőle születik az Egyház, azoknak a közössége, akik nem vérből, hanem Istentől születnek a keresztvíz és a Szentlélek által, attól és abból, aki nemcsak Lélek és víz, hanem vér által is közénk jött, valóságos ember lett, hogy a keresztség és keresztény életünk által részesei legyünk isteni természetének.

EVANGÉLIUM: Jn 20, 19-31

Az Egyház nem csak az évről évre, hanem a hétről hétre visszatérő húsvétot ünnepli. – A vasárnap nem csak Jézus Krisztus feltámadásának napja; Jézus ezt a napot választja, hogy tanítványaival újra találkozzon.

Amikor a hét első napját ünnepeljük, kifejezzük kívánságunkat és készségünket, hogy találkozzunk a feltámadt Jézus Krisztussal.

Tamás apostol, aki távol tartja magát az apostolok közösségétől, nem találkozhat Vele és nem hisz feltámadásában.

Itt szemben találjuk magunkat azzal a nem túl ritka jelenséggel, hogy egyének, akik távol tartják magukat a hívek közösségétől, az Egyháztól, hangosan hirdetik, hogy ők mennyire nem hisznek a feltámadásban és, hogy az milyen képtelenség.

A feltámadás hitigazságának csak a hívő közösségen belül van értelme és jelentése. – Ha attól eltávolodunk, attól elszigeteljük magunkat, számunkra értelmét és jelentését veszíti. Ám azzal is tisztában kell lennünk, hogy ilyen körülmények között milyen értéke van annak, ha kételkedünk a feltámadásban, vagy kétségbe vonjuk azt. – Mit is jelentene ilyen körülmények között számomra a feltámadás igazsága? Ha nincs átalakító hatása életemre, értelmetlenné és elfogadhatatlanná válik számomra, és azokon is mosolyogni fogok, akik továbbra is azt állítják, hogy hiszik.

Tamással együtt vissza kell térnünk az apostolok hívő közösségébe, itt győződhetünk meg a feltámadt Jézus Krisztus köztünk létéről, itt nyer értelmet a feltámadásba vetett hit.