HÚSVÉT 3. VASÁRNAPJA

2015. április 19. vasárnap - 06:00 Írta: Megyeri Domonkos

OLVASMÁNY: Ap csel. 3,13-15; 17-19

Ismét Péter apostol pünkösdi beszédéből hallunk az első olvasmányban. – Előbb a hallgatóság fejére olvassa, hogy az ártatlan halálát és a gonosztevő szabadon bocsátását követelték. Megölték az élet szerzőjét. – Krisztus nem csak a földi élet szerzője, mint a Teremtő Atyával egylényegű, aki által minden lett, hanem feltámadása által az örök élet szerzője azok számára, akik a húsvéti misztérium által az Isteni élet részesei lesznek. – Az apostol feddése minket is érint, mert valahányszor a rosszat választottuk a jó helyett, mi is Barabbás mellett döntöttünk Krisztus ellenében. – Az olvasmányt áthatja a bűnbánat, kiengesztelődés szelleme, hangja. Pont úgy, mint az egész Lukács evangéliumot; aki feljegyezte, hogy a megfeszített Úr imádkozik hóhéraiért, mert tudatlanságból tették ezt.

A keresztség, amely által a húsvéti misztérium részesei leszünk, Isten megbocsátó irgalmának, a vele való szoros szeretetközösségre való meghívásnak jele és eszköze.

Az olvasmányban újból felhangzik a tanúságtétel gondolata. Az első Egyház nem csak az önzetlen szeretetből származó adakozással, hanem a megbocsátással, bűnbánattal, kiengesztelődéssel is tanúságot tett arról, hogy folytatja, amit a feltámadt és megdicsőült Úr földi életében megkezdett.

Az apostol (Szt. Pál) szavai szerint Krisztus miránk bízta a kiengesztelődés szolgálatát. – A Miatyánkban, az Úr imájában, a mindennapi kenyér kérése mellett ott áll a megbocsátás kérése és ígérete. – Az eucharisztia, az Úrral való asztalközösség szentsége, az oltáriszentség mellett, amely bennünket az embertársainkkal való szeretetre kötelez, ott áll a bűnbánat, a kiengesztelődés, a megtérés szentsége. Mindkettő egyaránt Egyházunk lényeges ismertetőjele.

ZSOLTÁR 4.

Isten az imádkozó „ügyvédje”. – Tudni kell, hogy a szegény, gyámoltalan ember könnyen ki lehet szolgáltatva ellenfele kényének, kedvének, aki megvesztegeti a bírót, és a szegény. Akinek nincsen pénze, hogy ügyvédet fizessen, magától értetődik, hogy elveszíti ügyét. – Ezért Istenhez fordul, aki őt meghallgatja és megszabadítja a szenvedés idején.

Ez történt Jézus halálában és feltámadásában is. Jézusnak nem volt lehetősége, hogy igazát érvényre juttassa, hogy védekezzen vádlóival, rágalmazóival, a hamis tanúkkal és a megvesztegetett bírókkal szemben. – De Isten meghallgatta imáit, amelyeket szenvedése idején mondott, és nem ebben az életben, hanem a föltámadásban igazolta őt.

A hasonló helyzetekben sokszor mi is azt mondjuk: „Ki mutatja meg nekünk a helyes, jó utat?” „mert a megpróbáltatások idején úgy érezzük, minden hiábavaló, a vallásosság nem sokat segít. – Ezért kérjük, hogy Jézus Krisztus tárja fel nekünk az írások értelmét, (ahogyan ezt az emmauszi tanítványoknak tette), hogy által tündököljön fölöttünk Isten arca és világosítsa meg nekünk életünk értelmét is. Hogy a ma uralkodó bizonytalanságban megtaláljuk azt az utat, amely magunk és embertársaink evilági boldogulásához és az örök boldogsághoz vezet.

Ez az ismeret hozza meg nekünk az igazi lelki nyugalmat. Az a tudat, hogy, ha Istenben bízom, Ő igazolni fogja mások előtt igazamat, biztosítja a nyugodalmas álmot. – Nem fog bennünket nyugtalanítani: mikor következik ez be? („Már harmadnapja, hogy mindez történt”), mert tudni fogjuk, hogy a szenvedések árán kell erre a nyugalomra eljutnunk, és nem az a fontos, hogy mások látják-e keresztény életem értelmét, hanem, hogy én tudatában vagyok: Isten igazolni fogja mindazt, ami velem történik, mindazt, amit teszek – ha ez olyan összhangban lesz az Atya akaratával, mint Krisztus kereszthalála.

SZENTLECKE

1 Jn 2,1-5a

A keresztség szentségében, amelyet húsvétkor különösen emlékezetünkbe idéz az Egyház és amelyet ezekben a napokban különös figyelemmel ünneplünk, ígéretet tettünk, hogy szakítunk a bűnnel. Erre figyelmeztet bennünket Szent János, a szeretett tanítvány is a szentleckében, az ő első levelében.

Ám az apostol tisztában van gyenge, esendő emberi természetünkkel és Jézus Krisztus, az igaz, közbenjáró, szószóló „szolgálatával” és engesztelő áldozatának végtelen értékével is. Ezért bátorít bennünket, hogy bűneinkben, botlásainkban ne maradjunk meg, hiszen Jézus Krisztus azok engesztelésére áldozta fel magát és a mi szószólónk az Atyánál.

Azonban a megbocsátás, engesztelés, közbenjárás nem bűneink jóváhagyását jelenti, nem ment föl bennünket a parancsok megtartásának kötelezettsége alól. Ezért valóban csak akkor és olyan mértékben mondhatjuk, hogy megismertük, hogy ismerjük Jézus Krisztust, amilyen mértékben megtartjuk parancsait. – az apostol rendkívül kemény szavakkal int bennünket: „aki azt mondja: ismerem, de parancsait nem tartja meg, az hazudik, és nincs meg benne az igazság.” Valóban megrendítő szavak, amelyek egyrészt arra figyelmeztetnek: mondhatom-e életem alapján: „ismerem Istent, ismerem Jézus Krisztust”? Másrészt arra tanítanak: Isten parancsainak megtartásával juthatok el egyedül erre az ismeretre, megismerésre. Ha azt állítom: ismerem őt, ez arra kötelez, hogy parancsai megtartásával tegyek erről tanúságot, bizonyságot.

A figyelmeztetés kemény szavait ismét biztatás követi: Aki megtartja tanítását, abban az Isten szeretete valóban tökéletes. A parancsok megtartását ezek szerint a bennünk lakozó Isten szeretete eredményezi. Ám éppen ezek megtartásával kell arról tanúskodnunk, hogy Isten szeretete van bennünk. Nem szabad beérnünk a középszerűséggel, hanem tökéletességre kell törekednünk, mint ahogyan Isten, Jézus Krisztus sem a fölöslegéből adott, hanem Egyszülött Fiát, önmagát adta – az egész világ bűneiért.

EVANGÉLIUM: Lk 24, 35-48

A mai evangélium felhívja figyelmünket egy körülményre: a feltámadt Jézus, amikor megjelenik a tanítványoknak, leginkább együtt étkezik velük. – Ezzel nem csak valóságos feltámadását akarja bizonyítani, nem csak azt akarja mutatni, hogy testi valóságában él, hanem külön jelentőséget tulajdonít az együttétkezésnek.

Tudjuk: az ember számára a táplálék nem csak a testi élet fenntartását szolgálja, hanem közösségbe is kapcsol. – Az egyébként egymástól különböző, saját munkájával elfoglalt, egymástól távol álló családtagokat is közösségbe kapcsolja az egy asztal.

Amikor az Újszövetség étkezésről beszél, a háttérben mindig ott áll a kenyértörés, az eukarisztia, az Oltáriszentség gondolata. Nem járunk tehát távol az igazságtól, ha úgy következtetünk az első hívő közösség, az első Egyház, amelyben az evangéliumok is elhangzottak és létrejöttek, meg volt felőle győződve, hogy a feltámadt Jézus Krisztussal a kenyérszegés közösségében, az eukarisztia ünneplésében találkozhat.

Ehhez hozzá tartozik a Szentírás kifejtése – ahogyan ezt a Lukács evangélium az emmauszi tanítványokról szóló elbeszélésben is kihangsúlyozza.

Azonban maga a kenyértörés és a Szentírás magyarázás még nem szavatolja a feltámadt Krisztussal való teljes találkozást. Ehhez szükség van a tanúságtételre.

Csak amennyiben készek vagyunk keresztény életünkkel tanúságot tenni a feltámadásba vetett hitünkről, juthatunk közelebb a feltámadás igazságához és lehetünk a feltámadt Jézus Krisztus megújult életének részesei.

Kategória: Szentbeszéd, Szentírási útmutató, Zoltán atya


(hozzászólás letiltva).