SZENTLECKE Róm 6,3-11

Elérkeztünk a liturgikus év csúcspontjához, amire egész nagyböjtben készültünk: keresztségi ígéreteink megújításához (ill. a keresztség szentségének kiszolgáltatásához). Erről ad még egy, végső oktatást az apostol: a keresztségben eltemetkeztünk Krisztussal a halába, hogy vele együtt mi is új életre támadjunk: Krisztus Jézus halálára keresztelkedtünk meg. Ezt akarta tudatosítani bennünk a nagyböjti idő: a keresztúti ájtatosság, a nagyböjti elmélkedések, önmegtagadás – amellyel valójában meghalunk önmagunknak.

Mi a bűnnek halunk meg és Krisztussal együtt új életre támadunk, Isten gyermekeinek életére. A régi embert azért feszítették bennünk keresztre, hogy többé ne szolgáljunk a bűnnek. A keresztségben, amelyet régen alámerítéssel szolgáltattak ki, ezt az eltemetkezést fejezi ki, amely feltétele annak, hogy Krisztussal együtt feltámadjunk: magában a hitvallásban is elmondjuk, hogy Krisztust eltemették. – Aki így meghalt, megszabadult a bűntől.

Ám Jézus Krisztus és az Egyház nagyon jól tudja, hogy gyenge, visszaeső bűnösök vagyunk, és ezért lehetővé teszi, hogy a bűnbánat szentségében, a szentgyónásban újból és újból megszabaduljunk bűneinktől, azoknak meghaljunk, és újra kezdjük Isten gyermekeinek életét. Ezt a célt szolgálta a nagyböjti szent idő negyven napja a sok gyónási alkalommal, lehetőséggel. Ilyenkor újra felkelhetünk, feltámadhatunk bűneinkből, hogy ahogyan a keresztvíz megtisztított, újból megtisztuljunk és Isten gyermekeihez méltó életet éljünk.

Azonban egészen más megbocsátani vagy jóváhagyni bűneinket. Ezért figyelmeztet bennünket az apostol: „Úgy tekintsétek tehát magatokat, mint akik meghaltatok a bűnnek és most Istennek éltek, a mi Urunk Jézus Krisztusban”. – Nem a pokoltól, örök kárhozattól való félelem, hanem ez a tudat, ez az életszemlélet képes bennünket a keresztség szentségében tett ígéret betartására és az a tudat, hogy Istennek élek Jézus Krisztusban. Életem tehát nem értelmetlen és nem is a magam, szűklátókörű „privát” boldogságát szolgálja: Istennek élek, Jézus Krisztusban.

EVANGÉLIUM: Mk 16,1-7

Húsvét vigíliáján, amikor az Egyház a keresztség kiszolgáltatását, ill. a keresztségi ígéretek megújítását ünnepli, az Úr az Egyház szolgálata által bőven teríti nekünk igéje asztalát. A hét ószövetségi olvasmány, amelyekre zsoltárral válaszoltunk és a szentlecke után felhangzik az evangélium a kenetvivő asszonyokról és a két fehérruhás ifjúról, akik hírül adják nekik: „Ne féljetek!” Ti a keresztre feszített Názáreti Jézust keresitek. Feltámadt, nincs itt!”

Az asszonyok a hét első napján kora hajnalban mennek a sírhoz. Ez a nap, a feltámadt Úr napja. Ezért ünnepeljük mi, keresztény katolikusok a hét első napját, a vasárnapot.

„Ne féljetek” – szólítják meg az ifjak az asszonyokat. Ez a felszólítás átszövi az egész Újszövetséget. Így szólítja meg Gábor arkangyal Zakariást és Máriát: „Ne félj!” – Így szólítják meg az angyalok a pásztorokat, így szólítja meg Jézus tanítványait, még búcsúbeszédében is, amikor már a keresztre készült, aminek gondolatán félelmében gyötrődött és vérrel verejtékezett: „Ne féljetek, én legyőztem a világot!”. Ezt mondja nekünk is olykor kilátástalannak tűnő helyzeteinkben, amikor egészen tanácstalannak érezzük magunkat.

Ám az asszonyok küldetést is kapnak: „Siessetek, mondjátok meg tanítványainak” – „és (név szerint): Péternek – vagyis az Egyháznak: „Előttetek megy Galileába, ott meglátjátok majd őt, amint megmondta nektek” – Galileában, ahol meghívta tanítványait, elsőkét Pétert, ahol megkezdte nyilvános működését, ott találkozhatnak vele ismét a tanítványok. Az asszonyok megbízatása bennünket is érint: hírül kell adnunk hiteles keresztény életünkkel a Názáreti Jézus feltámadását és abba vetett hitünket. – A tanítványokkal – és Péterrel – az Egyházzal – ott kell keresnünk a feltámadt Jézus Krisztust, ahova ő rendel bennünket, nem pedig ahova a hangulatom, vagy önkényem vezet.