OLVASMÁNY: Apcsel 1,15-17.20a. 20c-26

A keresztség és a bérmálás mellett van még egy szentség, amelyben különösen kifejezésre jut a Szentlélek működése: ez pedig az egyházi rend. Itt sajátságos módon nyilvánul meg ugyanannak a Szentléleknek a működése, aki keresztségben kezdte el természetfeletti életét bennünk, amikor az általános papságra kaptunk meghívást: hatalmat arra, hogy a felajánlásban és az áldozásban részt vegyünk és megbízatást, hogy életünkkel hirdessük Krisztus tanítását. – Az egyházi rendet Jézus Krisztus alapította, amikor az utolsó vacsorán az apostolokat ezekkel a szavakkal hatalmazta fel az eukarisztia ünneplésére: „Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre”. – Ezekkel a szavakkal Jézus püspökké szentelte az apostolokat. – Az apostolok ezt a hatalmat kézrátétellel adták tovább. Ezért nevezzük az Egyházat apostoli Egyháznak: az apostolok tanításán alapszik, a püspökök az apostolok utódai, a papok és hívek pedig – mind a maguk módján, helyén, képességükhöz, adottságukhoz, képesítésükhöz és hivatásukhoz mérten – a püspökök munkatársai.

Ezt az apostoli Egyházat a Szentlélek vezeti, de emberek által. Egy olyan fontos ügyben is, mint Mátyásnak, az apostoli testület új tagjának megválasztása, jelen van az emberi cselekedet: a sorshúzás, és a Szentlélekre való hagyatkozás: az imádság. Az egyik nem pótolja a másikat, de nem is zárják ki egymást. Inkább egységet alkotnak, egymást kiegészítik. Ahogy Krisztus valóságos ember és valóságos Isten, úgy az Egyházban is az isteni mellett, és az istenivel elválaszthatatlan közösségben mindig ott van az emberi is. Ezért az Egyház a hívő számára nem csak társadalmi valóság, hanem a hit tárgya: hiszek az egy, szent, katolikus és apostoli anyaszentegyházban.

ZSOLTÁR: 103.

Ennek a zsoltárnak, amelyet az évközi 8. vasárnapon is éneklünk, az a sajátossága, hogy az imádkozó saját lelkét, önmagát szólítja fel dicséretre. – A lélek nem itt, vagy ott van, itt vagy ott található az emberben, hanem az egész embert betölti. A lélek az ember benseje, ahol én leginkább én vagyok; a lélek bizonyos értelemben maga az ember.

A dicséret oka: Isten jósága és hatalma. Istenben ez a két tulajdonság csodálatos összhangban van. Királyi hatalma félelmetes: angyalok és erős szellemek teljesítik parancsát, de ugyanakkor irgalmas és megbocsátó. – Ilyen megbocsátó csak Isten tud lenni.

Ezt a jóságát az őt félők tapasztalják meg: azok, akik félik Istent. Talán helyénvaló itt újból emlékeztetni, emlékezetünkbe idézni, mi is az igazi Isten félelem lényege. Ez semmi esetre sem az ismeretlen természeti erőktől való rettegés, vagy egy kiszámíthatatlan, önkényes zsarnoktól való félelem. Az Isten félelem lényege azonos a legbensőségesebb emberi kapcsolat tapasztalatával: valaki számomra sokat jelent, mondhatom mindent jelent az én életemben. Ezt a tapasztalatot mindig egy bizonyos félelem kíséri: el ne veszítsem, nehogy olyat mondjak, tegyek, amivel elveszítem ezt a barátságot. És ez mindig egy őszinte tiszteletre és megbecsülésre késztet. – Ez vonatkozik az Istennel való barátságra is, valamint az ebből származó Isten félelemre. – Isten, Jézus Krisztusban megmutatta, milyen jó barátom: igazolt hát a félelem, helyén való, ha tartok attól, hogy bűneimmel elveszítem ezt a barátot, ezt a barátságot, félek olyasmit tenni, amivel ezt a barátomat, aki számomra olyan sokat jelent, hogy lelkem, egész bensőm az én énem dicséri, mert annyira szívembe zártam, netán elveszíteném.

SZENTLECKE: 1 Jn 4,11-16

Szent János a rá jellemző módon Isten irántunk való szeretetét hozza fel érvként a felebaráti szeretet parancsa, gyakorlása mellett. Isten irántunk való szeretete egymás szeretetére kötelez. Ezt az apostol alátámasztja az ő evangéliumának prológusából, előszavából ismert szavaival: „Istent soha senki nem látta”. – ezért kötelez a láthatatlan Isten a látható felebarát szeretetére.

Már ismerjük Szent János tanítását a Krisztusban, Istenben való megmaradásról és Isten bennünk maradásáról. Ez a szeretet által valósul meg, hiszen ugyanez a Szent János tanítja, hogy Isten a szeretet. Azt pedig, hogy benne élünk, ő pedig bennünk, abból tudjuk, hogy a Lelkéből, a Szentlélekből adott nekünk.

Pünkösdre, a Szentlélek eljövetelének ünnepére készülünk. A Szentlélek a hozzánk legközelebb álló Isteni személy. Hiszen az Atya és a Fiú is a Szentlélek által van bennünk jelen. Az apostol tanúságot tesz róla, hogy az Atya elküldte a világ Üdvözítőjét. Ez a tanúság a mi hitvallásunk alapja, amellyel megvalljuk, hogy Jézus az Isten Fia. Ez és ennyi a mi hitvallásunk lényege. E nélkül nem tekinthetem magam hívőnek. Ez Isten – illetve a szeretet bennem maradásának és annak az alapja, hogy megmaradjak a szeretetben. – ez a szeretet, Isten jelenléte bennem, magának Istennek az ajándéka, ő helyezte belénk ezt a szeretetet, nem a magunk ügyességével jutottunk hozzá.

EVANGÉLIUM: Jn 17, 11b-19

Szent János evangéliuma nem beszéli el Jézus mennybemenetelét. Jézus megdicsőülése és visszatérése a mennyei Atyához az ő felmagasztalása, felemelése a kereszten. – Kereszthalála által tér vissza a mennyei Atyához, mennyei dicsőségébe. – Az utolsó vacsorán, pedig búcsúzik tanítványaitól, és imádkozik értük – értünk, az Egyházért.

Jézus távozik a világból, de nem azért imádkozik, hogy Isten vegye el a tanítványokat a világból, hanem, hogy őrizze meg őket.

Az Egyház nem élhet „légüres térben” – valahol másutt, hogy megóvja magát a világgal való kapcsolattól. Küldetése, hivatása ehhez a világhoz szól, jelen kell lennie ebben a világban.

Mi keresztények sem léphetünk ki ebből a valóságból. Megnehezíti küldetésünket, hogy környezetünk egészen másként gondolkodik, cselekszik, él. Ilyen körülmények között sokkal nehezebb kereszténynek maradni, mintha előbb várnánk, hogy megváltozzon környezetünk. – Ám Jézus sem várt erre, hanem olyan világba jött, amilyen a világ volt.

Így nekünk sem szabad arra várnunk, hogy előbb a „világ”, mások változzanak meg, hanem önmagunkon kell változtatnunk és ezzel a világban megmaradni az igazságban.

Isten, Jézus Krisztus megőriznek minket az igazságban, ha mi is meg akarunk maradni benne.

Ez a legnehezebb: megmaradni a világban és megmaradni az igazságban; az élet piszkos utcáin haladni és mégis tisztának maradni. – A változékony közhangulat és közvélemény hatása ellenére kitartani az Isteni törvények és Krisztus tanítása szerinti életben. – Legnehezebb, de ez a keresztény hivatás és küldetés lényege.