PÜNKÖSD VIGILIA

2015. május 23. szombat - 16:00 Írta: Megyeri Domonkos

OLVASMÁNY: Ter 11,1-9.

Pünkösdkor, a húsvét utáni ötvenedik napon, a Szentlélek eljövetelét ünnepeljük. A nyelvek csodája abban állt, hogy mindenki a maga anyanyelvén hallotta az apostolok igehirdetését.

Ezt megelőzte a nyelvzavar, amelyet az ószövetségi őstörténet egy számunkra ismert, de idegenül ható, meseszerű elbeszéléssel ad elő a bábeli torony építéséről.

Ám ahelyett, hogy ennek az elbeszélésnek külső formáján fennakadnánk, inkább azt kérdezzük, mit üzen nekünk ez a történet? Mint megfigyelhettük, arról van szó, hogy az emberek valami nagyot akartak alkotni, hogy önmaguknak hírnevet szerezzenek – Isten nélkül. Ezt követte az isteni beavatkozás, mert ebből a kezdeményezésből kitűnt, hogy az ember számára egyetlen vállalkozás sem lesz lehetetlen, és korunk gondolkodásmódjából tudjuk, hogy hajlamosak vagyunk azt állítani, hogy mindazt, amit lehet, szabad is.

Az isteni beavatkozás a szétszóratásban volt. Az olvasmány üzenete manapság, pünkösd ünnepéből kiindulva hozzávetőleg ez lehet: ahol az ember Isten nélkül valami nagyot (égig érő tornyot) akar megvalósítani; amikor azt gondoljuk, hogy mindazt, amit lehet, azt szabad is, akkor nemcsak az Istennel romlik meg kapcsolatunk, hanem embertársainkkal is: nem értjük egymást, zavar keletkezik egymás nyelvének megértésében.

Ezt a zavart, egymásnak ezt a meg nem értését a pünkösdi csoda hozta helyre és a Szentlélek által vezetett Egyháznak kell fáradoznia további helyrehozása körül.

ZSOLTÁR: 104.

A Szentlélekről szóló tanítást Jézus Krisztus nyilatkoztatta ki, és az Újszövetségi Szentírás által jutott el hozzánk. Azonban már az Ószövetség és ennek első mondatai is említik Isten Lelkét, amely a teremtéskor ott lebegett a vizek fölött. – Isten Lelke tehát alkot, éltet és újjáteremt.

A mai ünnepi zsoltár egy hosszú zsoltár töredéke. Az imádkozó önmagához, saját lelkéhez intézi a felszólítást, hogy dicsérje, áldja Istent az ő nagyszerű műveiért. – A dicséretnek lelkünk mélyéről kell jönnie; nem csak ajkunkkal, egész életünkkel kell Istent dicsérni. – A lélek a Bibliában nem valami különálló lényt jelent, hanem magát az embert, az egész embert, és elsősorban, amit őt élteti, és ami által Istenhez hasonlít.

A Szentmise szövegébe a zsoltárnak csak egy töredéke került, amely mindössze ennyit mond: „Mily számosak a műveid – teremtményeid betöltik az egész világot!” – A teljes zsoltár azonban egyenként is felsorolja Isten műveit: az égitesteket, a növény-és állatvilág csodálatos gazdagságát, az éjszaka és a nappal, az élet és halál lenyűgöző váltakozását. Ez az összhang a teremtmények mögött álló Teremtő dicséretére készteti a hívőt. Ebből azt is megtanulhatjuk, hogy a Biblia első oldalán található, ismert szöveg: „Kezdetben teremtette Isten az eget és a földet”, nem „tudományos” elmélet akar lenni a világ keletkezéséről, eredetéről, hanem a Teremtő dicsérete.

Az élővilág, fennállását Isten Lelkének köszönheti. A lélek maga az élet. Ha Isten kiárasztja Lelkét, minden életre kel; ha megvonja, minden elpusztul, beáll a halál.

Isten Lelke nem csak a teremtményeket élteti, hanem a hívők közösségét, az Egyházat is. Az Egyház Krisztus titokzatos Teste; mi vagyunk tagjai. Ám, ahogyan a test halott lélek nélkül, úgy az Egyház is halott a Szentlélek nélkül. – Pünkösd ünnepén az Úr kiárasztotta Lelkét az Egyházra.

Hisszük, hogy élteti és vezeti az Egyházat és annak egyes tagjait. – Ezért nem szabad bűneinkkel akadályozni az ő éltető erejének működését. Nem szabad „kioltanunk a Lelket”. – Inkább emberi hozzájárulásunkat is el kell töltenie a Szentléleknek, hogy ez által megújuljon az Egyház, ahogyan az életlehelet megújítja a föld színét.

SZENTLECKE: Róm 8,22-27

Mint tudjuk, a nagy ünnepeknek van vigíliájuk, virrasztásuk, előestéjük. A vigília mise olvasmányai bevezetnek bennünket az ünnep tartalmába, gondolatkörébe, mondanivalójába. Így van ez pünkösd vigíliájával is: pünkösdkor a megígért Szentlélek leszállt az apostolokra és azok igehirdetését mindenki megértette, mindenki a maga anyanyelvén hallotta. Így egyesíti a Szentlélek a sok különböző nyelvet és népet az Egyházba. Így múlja fölül azt a szakadást, a nyelvek és emberek között, amelyről a bábeli torony története beszél, amelyről a vigília-mise ószövetségi olvasmányában hallunk.

A Rómaiakhoz írt levél, amelyből a szentleckét olvassuk, a teremtés sóvárgásáról beszél, várva, hogy a mulandóság szolgai állapotából felszabaduljon. Mi magunk is, akik ennek a természetnek részei vagyunk, hozzá tartozunk, noha a Lélek csíráit hordozzuk magunkban, amelyeket a keresztség szentségében elnyertünk, nem a beteljesedés, hanem a remény állapotában élünk. A keresztség szentségében Isten gyermekei lettünk, de ez a hivatásunk, ez a meghívásunk még nem teljesedett be, még el van rejtve emberi életünkben. Ha emberileg tapasztalható módon nyilvánvaló lenne, akkor értelmetlenné válna a remény, a második Isteni, „teológiai”erény, Isten kegyelmi ajándéka, Isten gyermekségünk alapja és feltétele. – Ezért tartja fontosnak az apostol, hogy állhatatosságra buzdítson.

Mindannyian megtapasztaljuk emberi gyengeségünket, elégtelenségünket, ami abban is megnyilvánul, hogy még azt sem tudjuk, hogyan kell helyesen imádkozni. Mi, hívő keresztény katolikusok, imádkozó emberek, akik az imádság által állandó bensőséges kapcsolatban vagyunk a Mennyei Atyával, nap mint nap megtapasztaljuk, mennyire szeretnénk helyesen imádkozni: úgy, ahogyan bennünket az Úr tanított a Miatyánkban.

Talán olykor megfeledkezünk arról, milyen fontos ehhez a Szentlélek segítsége, aki maga könyörög bennünk emberi szóval ki nem fejezhető fohászkodással. Akkor lesz az imádságunk helyes, ha megengedjük, hogy a Szentlélek imádkozzon bennünk és belőlünk, mert akkor egészen biztos, hogy Istennek tetsző dolgot fogunk kérni. Így párbeszédben lesz a Lélek a Mennyei Atyával, aki tudja, mire van szükségünk, mielőtt még kérnénk.

EVANGÉLIUM: Jn 7,37-39

Ahogyan Jézus a szamaritánus asszonynak az élő víz forrásáról beszél, úgy ígéri meg ezt az élő vízforrást azoknak, akik abból a vízből oltják szomjukat, amelyet Jézus ad. A Jézus Krisztusba vetett hit az élő víz folyamait fakasztja bensőnkben. – Az evangélium meg is magyarázza, hogy Jézus ezt a Lélekről mondta, „akit később elnyertek a benne hívők”. – Ahogyan a víz oltja a szomjat, és lehetővé teszi az életet, úgy teszi lehetővé Isten gyermekeinek életét a keresztvíz által a Szentlélek. Az élő víz forrása a mi bensőnkben, szívünkben, a lelkünk legmélyén a Szentlélek. Ennek elnyerése, épp úgy, mint a keresztség hatékonysága, feltételei hitünket.

A húsvéti idő pünkösddel zárul. Krisztus feltámadása és a szentlélek kiáradása elválaszthatatlan egymástól. Annak, hogy a tanítványok – akik közé mi is tartozunk, elnyerjék a Szentlelket, feltétele Krisztus megdicsőülése. Ezt pedig tudjuk, hogy a János evangéliumban Jézus Kereszthalála, ami egyben az ő megdicsőülése, az ő felmagasztaltatása, felemelése a magasba.

Így a Szentlélek befejezi, tökéletessé teszi bennünk a keresztség szentségét a bérmálás szentségében. A keresztvíz, a keresztség és a Lélek, a bérmálás teszi lehető bennünk a krisztusi, Szentlélek szerinti életet, ugyanakkor az ilyen élet az egyetlen hiteles tanúságtétel, Krisztus, a mi keresztségünk és a Szentlélek mellett.

Kategória: Szentbeszéd, Szentírási útmutató, Zoltán atya


(hozzászólás letiltva).