ÉVKÖZI 27. VASÁRNAP

OLVASMÁNY: Ter 2,18-24

A házasság felbonthatatlanságának kérdése mindig időszerű volt, mivel a házasságban mutatkozik meg talán legjobban, mennyire vagyunk felnőttek, mennyire tudjuk  egymást egymás gyengeségeivel, gyarlóságaival, fogyatékosságaival. Nem szabad tehát csodálkozni, hogy a házastársak közül sokan megkívánják, hogy „kibontakozzanak hőn szeretett hitvesük ölelő karjai közül.” A Teremtés Könyve, a rá jellemző, képekben gazdag kifejezés-móddal világítja meg a házastársak szoros egymáshoz tartozásának eredetét, amikor arról beszél, hogy Isten Ádám bordájából teremti az asszonyt.  – Tehát a férfi  oldalára állítja őt. Ezzel kifejezésre juttat egy meggyőződést, amit a társadalom csak hosszas küzdelmek árán – és nem mindig a kívánt eredménnyel, nem feltétlen nemkívánatos következmények nélkül valósított meg: a házastársak egyenjogúságát. A legősibb bibliai elbeszélés szerint tehát az asszony nincs alárendelve, sem fölérendelve a férfinak, hanem mellé van állítva, az ő oldalára: hogy együtt járja vele az élet útját, hogy együtt küzdjön és küszködjön, de együtt is örüljön vele.
– Figyeljünk fel arra, hogy Isten segítőtársul adja az asszonyt az embernek. Tehát a férj rá van utalva feleségére. A feleség nem játszótárs, még kevésbé játékszer, hanem segítőtárs. Ezzel a Szentírás a legkiemelkedőbb magaslatra emeli a női méltóságot. – Jézus Krisztus a házasságnak ezzel a képével érvel, amikor azt felbonthatatlannak nyilvánítja. A kötetlen, kötelezettség nélküli kapcsolatok tarthatatlanok; ellenkeznek az ember elvárásával és méltóságával: amikor Jézus és az Ő megbízatásából az Egyház fel-bonthatatlannak nyilvánítja a házasságot, és egyetlen más kapcsolatot sem helyesel, akkor nemcsak és nem elsősorban a házasság intézményét védi, hanem az emberi méltóságot. És ehhez a hivatásához az Egyház nem lehet hűtlen. Az Isten által alapított intézményeken nem változtathat, mert azokat Isten az ember üdvösségére létesítette. – Mindannyian nyögjük egy olyan felfogásnak a következményeit, amely nem áll összhangban a Teremtő akaratával, Krisztus és az Egyház tanításával.

ZSOLTÁR: 128.

A mai szentmise igeliturgiájában, (vagy ahogyan egykor hívták: „tanítórészében”) nagyon szépen kifejezésre jut a zsoltár szerepe a misében: a zsoltárral válaszolunk az olvasmányra, de ugyanakkor a zsoltár bevezet az Evangélium üzenetébe. – A mai olvasmány az asszony, a nő teremtéséről szól, az Evangéliumban, pedig Jézus  a házasság felbonthatatlanságáról beszél. Ezt a két szentírási szöveget köti össze a boldog házaséletet dicsérő 128 zsoltár. Ahhoz, hogy a házasság ne csak Krisztus tanítása, hanem a gyakorlati valóság által is felbonthatatlan legyen, szükséges, hogy boldoggá tegye a házastársakat. Ennek a boldogságnak pedig a házastársak kölcsönös megbecsülése és az az alapfeltétele, hogy közösen, mindketten az Úr ösvényein, útján haladjanak. Támogassák, kísérjék egymást a keresztény elvek útján. Ezért nevezi az olvasmány a házastársakat egymás segítőtársának, és ezért beszél a zsoltár a munka gyümölcsének élvezetéről. Tehát a közös fáradozás az, ami a házastársakat egymás segítőtársává teszi, és ez teszi boldoggá a házasságot. A házastársakat Isten egymás mellé állítja: „feleséged, mint a szőlőtő oldalad mellett.” Ez a kifejezés teszi érthetővé az olvasmány – számunkra talán kissé idegenül ható költői képét, mely szerint Isten a férfi  oldalbordájából teremti az asszonyt. A férfi   és a nő, a házastársak tehát egymás mellett állnak; egymás mellett haladnak Isten útján, és egymásra támaszkodnak, mint a szőlő a karóra, vagy a falra, amelyre felfut.
A szépen termő szőlőtő, a gyermekáldás képe arra emlékeztet, hogy a teljes, boldog házasélet ott valósul meg, ahol ezt az áldást nem zárják ki a házastársak. Sokat lehet vitatkozni arról, mire van joga, vagy mit szabad a házasságban a házastársaknak a családtervezés terén. – A zsoltár nem bocsátkozik sem társadalmi, sem erkölcstani, sem egészségtani vitákba. Az imádkozó, a boldog házastárs és szülő tapasztalatát közvetíti, amelyből kihallatszik: az igazi boldog házasélet ott valósul meg, ahol a házastársak nem választják szét a nemi élet és a gyermekáldás örömeit. De a szőlőtő képe Jézus búcsúbeszédét is eszünkbe juttatja: Jézus önmagát szőlőtőnek, a tanítványokat szőlővesszőknek nevezi. – Ahogyan tehát az édesanya, mint a szőlőtő a szőlővesszőnek, életet ad gyermekeinek, úgy leszünk a keresztség, az újjászületés által Isten gyermekei, épülünk bele Krisztus titokzatos Testébe, az Egyházba. A szőlő mellett az olajfa volt az ígéret földjének legelterjedtebb ültetvénye. A Szentírás nem egyszer alkalmazza az olajfa-hasonlatot. Így Zakariás egyik látomásában, a hétágú mécstartó mellett két olajfa áll, melyek olajukkal a mécseseket megtöltik, de ugyanakkor azokból merítenek. – Ez a két felkent: a királyi utód és a főpap. A keresztség szentségében mi is részesei lettünk ennek a fölkenésnek: mint király uralkodnunk kell önmagunkon, a teremtményeken és a bűn felett; – mint papoknak életünkkel kell hirdetnünk Isten igéjét, életünkkel kell tanúságot tennünk, és vállalnunk kell a keresztény élet áldozatait.
Így vesszük körül Jézus Krisztus asztalát, az oltárt vasárnapról vasárnapra, mint a gyermekek a családi asztalt.

SZENTLECKE: Zsid.  2,9-11

A zsidókhoz írt levél szerzője nem mutatkozik be. Sok mindenben megegyezik Szent Pál levelivel – pl. a hitből való megigazulás tanában, vagy amikor szó szerint tejről beszél a kemény étel helyett. Eltér szent Páltól a zsidó istentisztelet, az áldozatok részletes ismertetésében. Ám a levél végén a szerző Timóteusnak, szent Pál tanítványának és munkatársának szabadulásáról értesíti címzettjeit. A levél központi gondolata Jézus Krisztus főpapságának és áldozatának kiválóbbsága az ószövetségi papsággal és áldozattal szemben. Jézus Krisztus kiválóbb, mint az angyalok, törvénye jobban kötelez, mint a mózesi törvény; Ő nem Áron, hanem Melkizedek szerinti  pap, aki fölötte áll Ábrahámnak; nem kell önmagáért áldozatot bemutatnia; egyszeri áldozata mindenkorra érvényes. Ő saját vérével lép be a nem emberkéz alkotta szentek szentjébe, amelynek az evilági, az emberkéz alkotta csak előképe. Ám, mivel Jézus Krisztus valóságos ember, benne olyan főpapunk van, aki együtt tud érezni gyengeségeinkkel.
Ebből érthető meg a mai szentlecke is. Azt halljuk, hogy Jézus, aki kevéssel kisebb az angyaloknál – ahogyan a zsoltár fordítása mondja – a halál elszenvedéséért a dicsőség és nagyság koronáját nyerte el. – Isten irgalmából mindnyájunkért megízlelte a halált. Isten a szenvedésben tökéletesítette azt, akiért, és aki által minden lett. Így lett Jézus Krisztus az üdvösség szerzője, aki Isten számtalan Fiát elvezette az üdvösségre. Tehát az üdvösség, de még magának Jézus Krisztusnak a tökéletessége is, akiért, és aki által minden lett, az  Ő Jézus Krisztus szenvedése által vált tökéletessé.
Jézus Krisztus nem szégyell testvéreinek nevezni minket, hiszen ugyan attól, a Mennyei Atyától vagyunk, mint Ő, Jézus Krisztus. – Ám nagy a különbség köztünk és közte: Ő a megszentelő, mi pedig azok vagyunk, akiket megszentel. – Mégis épp ez által, a megszentelés, az Ő kereszthalála által leszünk igazán gyermekei, Krisztusnak (és egymásnak) testvérei.
Ha Jézus Krisztus, a megszentelő, nem vonakodik bennünket, megszentelteket testvéreinek nevezni, szabad-e  minekünk vonakodnunk attól, hogy embertársainkat testvéreinknek nevezzük, és úgy viszonyuljunk hozzájuk, mint Jézus Krisztus mihozzánk?

EVANGÉLIUM: Mk 10,2-16

A farizeusok Mózesre hivatkozva szeretnék próbára tenni Jézust, amikor Őt a házasság felbonthatatlansága felől kérdezik. Vajon kétségbe vonja-e Mózes és az ő törvényének legnagyobb tekintélyét? – Jézus az Ő válaszában rámutat, hogy van egy még felsőbb törvény, mint Mózesé, ez pedig az isteni rendelkezés. Jézus, mint Isten Fia ezt a törvényt akarja érvényre juttatni, és így helyreállítani azt a rendet, amelyet a teremtő Isten megszabott. A házasság felbonthatatlansága tehát nem emberi, nem is egyházi, hanem isteni törvény.
Aligha véletlen, hogy közvetlen ezt az elbeszélést követi a kisgyermekek megáldásáról és példaképül állításáról szóló történet. – Egyrészt a gyermekek, hacsak a felnőttek még el nem rontották őket, fenntartás, érdek nélkül, gyanakvás és haszonlesés nélkül tudnak szeretni és ragaszkodni. A házasságnak is csak akkor van jövője, ha azt nem mételyezi meg az önzés és a válás gondolata; – másrészt a válás kérdése és a hűtlenség akkor üti fel a fejét, ha a házastársak önzőek; ez pedig szükségszerűen jelentkezik, amint kettejük szeretetéből kizárják a születendő gyermekeket, akik erősítenék köztük az önzetlen szeretet és hűség kötelékét; – és végül a két elbeszélés kapcsolata talán arra is emlékeztetni akarja a házasokat, hogy ne csak önmagukra gondoljanak, hanem arra is, hogy a családi viszálykodás, a hűtlenség és a válás milyen lelki károkat okoz gyermekeik életében.
Ezért kell imádkoznunk, hogy a fiatalok Jézus Krisztus tanítása szerint készüljenek a házasságra, hogy a házastársak hűségben éljenek, felelősség-teljesen tudják vállalni a gyermekáldást és gyermekeiket, mindenek előtt életük jó példájával Isten és embertársaik szeretetére tanítsák, ahogyan ezt a keresztségnél megígérték.