ÉVKÖZI 28. VASÁRNAP

OLVASMÁNY: Bölcs 7,7-11

Salamon imáját halljuk a Bölcsesség könyvéből. Salamon Dávid király fia volt. Gazdagsága mesés volt, bölcsessége közmondásossá vált. Az ő nevével hozza összefüggésbe a hagyomány az egész ószövetségi bölcsességet – tekintet nélkül arra, hogy ő írta-e a Biblia összes oktató könyvét vagy sem. (Ugyanígy fűződik a Törvény Mózes nevéhez, a zsoltárok, pedig Dávidéhoz) Salamon az ő imájában bölcsességért könyörög és azt el is nyeri. Tudja, hogy a bölcsesség Isten adománya, ajándéka. – Az olvasmányból világosan kitűnik a bölcsesség értéke. Minden más gazdagság, kincs, hatalom, értelmetlen a bölcsesség nélkül. Mindez magában véve nem teheti boldoggá az embert. Minden tehetségünk és képességünk a bölcsesség által nyeri el értékét, értelmét. – „Vele együtt kaptam minden javakat.” – Aki nem bölcs, az a gazdagságot, a hatalmat, a befolyást, de még tudását is csak önmaga és embertársai vesztére fordíthatja, mert egyedül a bölcsesség fénye nem alszik ki sohasem. A bölcsesség irányít bennünket mindenben. És ezért, amikor Istentől valamit kérünk, akkor elsősorban a bölcsesség ajándékát kérjük. Vele együtt megkapjuk a Szentlélek többi ajándékát is, mert mindez meg van a bölcsességben, és életünk többi értéke is általa fogja önmagunk és embertársaink javát, üdvösségét szolgálni.

ZSOLTÁR 90.

Isten irgalmáért és kegyelméért könyörög a mai zsoltár. Ez az irgalom és kegyelem abban nyilvánul meg, hogy segít a hivőnek megtanulni józanul gondolkodni. Tehát nem valami lehetetlent, képtelenséget vár Istentől, nem azt kéri, hogy földi élete végtelen legyen, hanem, hogy tisztában legyen annak végességével, és pont ez sarkallja őt hívő életre. A Biblia szerint ez a bölcsesség, ilyen a bölcs ember. – Így mi, Jézus Krisztus tanítványai sem a földi élet örökkévalóságát kérjük, hanem a bölcs gondolkodás-és életmódot, amely az örök életet megszerzi: ez a halál után is megmarad, de most el kell kezdeni megvalósulnia. Ahhoz, hogy mindvégig boldogok legyünk, már életünk hajnalán Isten irgalmára vagyunk utalva; nehéz elgondolni, hogy boldogságunkat leljük a hívő, keresztény, krisztusi életmódban életünk alkonyán, öregségünkben, betegségben, ha a fiatalkorban nem támaszkodtunk Isten irgalmára, és nem osztottuk meg Vele örömeinket, sikereinket. – Ezért kereszteli a Katolikus Egyház és a legtöbb keresztény közösség a gyermekeket, hogy Isten irgalma már életünk hajnalán elárasszon minket, és így mindvégig boldogok legyünk, részünk lehessen Isten gyermekeinek boldogságában. Sem az ószövetségi hívő, sem mi nem vagyunk kivételek az élet megpróbáltatásaitól, a bajoktól és megaláztatásoktól. – Valóban, visszapillantva a múltra, időszerűnek tűnik a zsoltárnak ez a verssora, hiszen az elmúlt év-tizedek a hívő, az Egyház számára gyakran a megaláztatás évei voltak. A zsoltárossal együtt mi sem bosszúállást kérünk: csak vigaszt. A vigasz pedig ezt jelenti: megérteni, hogy nem volt hiábavaló keresztény kitartásunk ezek között a mostoha körülmények között sem. Végül az imádkozó arra kéri Istent, hogy meglássék, Isten ott fényeskedik fiai fölött, hogy szívén viseli sorsukat, tett értük valamit. – Jézus Krisztus kereszthalálában nyilvánult meg, mit tesz értünk Isten. Ám Isten jóságának továbbra is meg kell nyilvánulnia, jelen kell lennie, fényeskednie kell: kezünk műve, munkánk, tevékenységünk, életünk által. Ebből kell megismerniük az embereknek, mi az, amit Isten értünk tesz. Ezért kérjük Isten áldását életünkre, munkánkra, kezünk minden alkotására.

SZENTLECKE: Zsid  4,12-13

Embertársaink elől sok mindent titkolhatunk és sok minden nem is tartozik embertársainkra, éppúgy, mint ahogy miránk sem tartozik sok minden embertársaink „ügyéből”, „dolgaiból”. Egészen más a helyzet Isten szavával, amely eleven és lelkünk mélységeibe hatol, amelyet a szentíró íznek és velőnek nevez. Isten igéje, ez a kétélű kard, amely Jézus Krisztus szájából jön elő, megítéli, vagyis elválasztja, elkülöníti egymástól a szív gondolatait és érzéseit. Mi hajlamosak vagyunk arra, hogy a határvonalat jó és rossz között elmossuk, hogy a jót és a rosszat „összemossuk”. –Isten szava azonban mindezt elválasztja egymástól. – Isten, és Isten szava előtt, az Ő Igéje előtt, a megtestesült Ige, Jézus Krisztus előtt semmi sincs elrejtve: minden föl van fedve előtte. Előtte nem kell színészkednünk, nem kell semmit takargatnunk és nem is takargathatunk előtte semmit. Ez egyrészt szorongással tölthet el bennünket, mert könnyen előfordul, hogy bensőnkben – még ha a legmélyen is – van valami, amit senkinek, még Isten szavának, Igéjének, Jézus Krisztusnak sem akarnánk feltárni. Ez azonban lehetetlen. – Másrészt felszabadító tudat, hogy legalább Isten előtt nem kell takargatnom, nem kell a szerepjátszás fárasztó munkájával törnöm magam.
Mindez azért van, mert Istennek számadással tartozunk. Ha a számadáskor meg tudja ítélni legrejtettebb szándékainkat, úgy most is meg tudja ítélni; most van az ítélet. – Ehhez arra a készségre van szükség, hogy megengedjük Isten szavának, hogy már szándékainkban megítélje, elválassza, mint egy éles kard egymástól azt, ami jó attól, ami rossz. Így magunk is megtanuljuk ezeket elválasztani, megítélni, megkülönböztetni egymástól. Akkor lehet rá reményünk, hogy a számadás könnyebb lesz, hiszen egész életünkben és életünkkel megtanultunk számot adni: Istennek, önmagunknak és embertársainknak – a hívők közösségének, az Egyháznak.

EVANGÉLIUM: Mk 10,17-30

A Márk-evangélium azt mondja, hogy valaki odament Jézushoz és megkérdezte (térdre borulva): „Jó Mester! Mit tegyek, hogy elnyerjem az örök életet?”. Nem ifjúról van szó, nem írástudóról; hogy az illető gazdag, az is csak a továbbiak folyamán derül ki. Jézust „Jó Mesternek” nevezi. Azzal, hogy Jézus a „jó” jelzővel, mint egyedül Istent, megilletővel minősíti, az jut kifejezésre, hogy ez a „valaki” Őt tulajdonképpen Istennek vallja. – Majd Jézus felsorolja a második kőtábla parancsait. Amikor a kérdező elmondja, hogy mindezt ifjúsága óta megtartotta, Jézus megkedvelte és megmondta, mi az, ami még hiányzik belőle: az evangéliumi szegénység, ami mennyei kincset jelent és Jézus követése. – Velünk is könnyen előfordul (akiket Jézus megkedvelt a keresztség szentségében), hogy amikor követésére szólít fel bennünket, leverten távozunk, mert – jóllehet nincs nagy vagyonunk, de úgy érezzük, Jézus Krisztus követése elvesz tőlünk valamit, megfoszt bennünket valamitől, amit pedig többre becsülünk, mint a mennyei kincset. A gazdag „levert távozását” használja ki Jézus, hogy elmondja tanítását a gazdagság veszélyéről. A tanítványok ezen megdöbbenek, mert a szegénység elkeseredetté teheti az embert, és ezért nem juthat be Isten  országába; most azt kell hallaniuk, hogy a teve könnyebben megy át a tű fokán (nem szükséges különböző magyarázatokat keresnünk; Jézus valami nagyon nehezet akar mondani), mint gazdagnak bejutni Isten országába – mert a gazdagság komoly nehézséget és akadályt jelenthet az odavezető úton, amint ezt szépen kifejezésre juttatja Jézus hegyi beszédének első mondata a szegénységről. „Akkor ki üdvözülhet” – kérdezik joggal a tanítványok, akik az üdvösséget az ember életmódjától: gazdagságtól vagy szegénységtől várták. Jézus rámutat, hogy ember számára ez lehetetlen – mert az üdvösség Isten műve. „Mert Istennek minden lehetséges” – gazdagságunkat éppúgy üdvösségünkre fordíthatja, mint szegénységünket. azután Péter közbeszólása következik: „Nézd, mi mindent elhagytunk, és követtünk téged”. – Amit a gazdag nem tett meg, azt, mindkettőt megtették a tanítványok: mindenüket elhagyták, de ez nem öncél volt, hanem ehhez hozzájárult Krisztus követése. A lemondást, az önmegtagadást Krisztus követése teszi értékessé, értékké-. – ezt világosan kimondja Jézus, amikor arról beszél, hogy mi lesz a jutalmuk azoknak, akik Őérte és az Evangéliumért hagynak el mindent. Mindezt százszorosan megkapják most ezen a világon – mert mindaz, amink van, amit magunkénak mondunk, ebben a földi életben is csak Krisztus követése által, általa és az Evangélium által nyeri el értékét, bár üldözések közepette – ami nemcsak az első Egyház és a mindenkori Egyház tapasztalatát visszhangozza, hanem Jézus Krisztusra utal elsősorban, – az eljövendő világban, vagyis Krisztus megjelenésekor, eljövetelkor, amit minden Miatyánkban kérünk („Jöjjön el a Te országod”); az örök életet:magát Jézus Krisztust, aki a mi egyetlen gazdagságunk már itt a földön – hiszen minden mást elveszítünk, vagy elvesznek tőlünk; az örök életben, pedig nem lesz más, és nem lesz szükségünk másra, mert Ő lesz minden mindenben.