Évközi 5. vasárnap

OLVASMÁNY:  Iz 6,1-2a, 3-8

Múlt vasárnap Jeremiás próféta meghívásával ismerkedtünk meg, ma pedig Izajás próféta meghívásának elbeszélését hallottuk az ószövetségi olvasmányban.

Az elbeszélés egy részét minden misében ismételjük: „Szent, szent, szent…” („Szent vagy….”). – A próféta előbb idegenkedik a küldetéstől: tisztátalan ajkú, és a nép is tisztátalan ajkú, amelynek körében él. – Egy angyal, szeráf, azonban csodálatosan, üzsökkel megtisztítja ajkát, és így alkalmassá teszi az igehirdetésre. Erre is emlékeztet a misének egy mozzanata: a pap, mielőtt felolvasná az Evangéliumot, megkezdené prófétai küldetésének legszentebb feladatát, amíg a hívek az Evangélium előtti alleluját, vagy verset éneklik, az oltár előtt meghajolva így imádkozik: „Tisztísd meg Uram szívemet és ajkaimat, hogy méltóképpen hirdethessem Szent Evangéliumodat!”

Izajás próféta meghívásának története az apostolok meghívásának előképe. Mindkettőben kifejezésre jut Isten hatalma (dicsősége; a csodálatos halfogásban megnyilvánuló mindenhatósága); az ember elégtelensége prófétai hivatásához, küldetéséhez (a próféta ajkának tisztátalansága; Péter bűnössége); és végül mindkét elbeszélésből kihallhatjuk, hogy Isten teszi alkalmassá meghívottjait a prófétai küldetésre: megtisztítja a próféta ajkát, Pétert pedig bíztatja: „Ne félj, ezentúl emberhalász leszel …”- Mi vagyunk Izajás, mi vagyunk Péter: a tisztátalanok, a bűnösök, akiket az Úr meghívott és küld, hogy életünkkel hirdessük Evangéliumát, hogy emberhalászok legyünk.

ZSOLTÁR: 138.

A hívőt az a meggyőződés élteti, hogy Isten mindenütt jelen van: dicsősége betölti a mennyet és a földet. – Az Istennel való találkozásnak, beszélgetésnek, az imádságnak van mégis egy kiváló helye: a templom. – Ez különösen vonatkozik a hálaadó imára. Amikor hálásak vagyunk, úgy érezzük, valamit kellene, illene tennünk, hogy ezt kifejezzük. A jóság hálára „indít” – tehát valahová el kell indulnunk, el kell mennünk, hogy ezt kifejezzük. – Amikor megtesszük a néhány lépést a templom felé, ezzel hálánkat fejezzük ki. – Ezért ad hálát az imádkozó a mai zsoltárban, a templomban. Az angyalok színe előtt teszi ezt, ami emlékeztet bennünket a jeruzsálemi templom kiterjesztett szárnyú kerubjaira. – A földi templom azonban Isten mennyei lakhelyének csak képe. Ezért amikor az imádkozó a templomot, angyalokat említi, Isten jelenlétébe helyezi magát.

A templom egyben a hívek gyülekező helye. Az imádkozó előttük ad hálát, hogy így tanúságot tegyen Istenről – az egész világ: „a földminden királya” tudomást szerezzen Isten irgalmáról, gondviselő jóságáról, amelyet az imádkozó megtapasztalt, amikor Isten meghallgatta.

Isten az ő tanításáért érdemel dicséretet. Ez a tanítás szabadít meg az ellenségtől, ez által segít Isten. Az isteni tanítás mindig meg akarja előzni, akadályozni a rosszat, a bűnt. Meg akar bennünket óvni ettől az ellenségtől. – Istent akkor kell segítségül hívni, mielőtt döntenénk, amikor választanunk kell, hogy megmutassa mi a helyes, nem pedig, amikor már elkövettük a bűnt és kezdjük tapasztalni annak nem kívánatos, súlyos következményeit.

Isten kezének alkotása vagyunk. Erre hivatkozik a zsoltár is. Isten nem vet meg bennünket, gondja van ránk. Ennek bizonyítéka éppen, hogy tanításával meg akar bennünket óvni a rossztól. – Ez a gondviselő jóság indítson bennünket is hálára; ez a hálaadás legyen mindig tanúságtétel is.

Szentlecke: 1 Kor  15,1-11.

A korintusiakkal együtt mi is elfogadtuk az Evangéliumot. Hogy mennyire tartunk ki benne szilárdan, majd Isten elbírálja. Azonban az Apostol a korintusiakat is inti, akikről azt mondja, hogy szilárdan kitartanak az evangéliumban, hogy csak akkor nyerik el az üdvösséget, ha megtartják úgy, ahogyan az Apostol hirdette nekik.

Mindannyiunkban megvan a hajlam, hogy azt mondjuk: elfogadtam az evangéliumot, de azért szeretném Krisztus tanítását a saját magatartásomhoz igazítani, alakítani, alkalmazni. Ezért vonatkozik énrám, miránk is, ami a korintusiakra: ahogy hirdettem nektek.

Ezek után elmondja az Apostol az Evangélium lényegét: Krisztus meghalt bűneinkért az Írások szerint és feltámadt, az Írások szerint, ahogyan a hitvallásban mondjuk. Jézus Krisztus kereszthalálában és feltámadásában beteljesedtek az Írások. Már nem kell másra várnunk. – Ennek az örömhírnek tanúi az apostolok, a apostoli Egyház, akik közül Pál kiemelt helyen említi Pétert. Majd az ötszáz testvér után Jakabot és önmagát, aki ugyan közvetlen az apostolok után említi magát, és apostolnak nevezi, hiszen őt is Jézus Krisztus, a feltámadt és megdicsőült Úr hívta meg, de elvetéltnek, utolsónak tartja magát, mert előzőleg üldözte az Egyházat.

Az Apostol, aki tudja, hogy sokat dolgozott az Egyházért, ám mindezt Isten kegyelme művelte, amely ugyanaz, mint a többi apostolban. Így mi is Isten kegyelméből vagyunk, amik vagyunk. De szent Pál példáját követve nekünk sem szabad sajnálnunk a fáradságot az apostoli munkában, hogy bennünk se legyen hatástalan Isten kegyelme, amelyet a keresztség szentségében elnyertünk s a szentségek gyarapítanak.

EVANGÉLIUM: Lk  5,1-11

A csodás halfogás a Genezáreti tavon vagy Galileai tengeren alkotja az első tanítványok meghívásának hátterét. Jézus először is tanítja a népet, Simon bárkájából. Azután felszólítja Simont, hogy vesse ki hálóját. – Mint a János-evangéliumban Jézus feltámadása után, úgy itt is Simon a csodás halfogás „főszereplője” a tanítványok közül. És ahogyan ott, úgy itt is Simon  vallomásával fejeződik be a történet. –Itt a csodás halfogás indítja Simont a bűnvallomásra. Jézus Krisztus hatalma szembesíti őt gyarlóságával, elégtelenségével. Kéri Jézust, menjen el tőle. Amikor Jézus hozzánk jön, nekünk is ilyen alázattal kell Őt fogadnunk. Lehet, hogy mi nem leszünk tanúi az ő hatalmának, az ő csodatevő erejének, de ez nem jelenti, hogy a mi bárkánkba nem száll be. A Lukács-evangélium sokat beszél az irgalmasságról,  megbocsátásról. Ezt csak akkor tudom megérteni, ha ugyanolyan bűnbánó lelkülettel közeledem hozzá, mint Simon.- Szent Lukács Jézus szenvedésének történetében elmondja, hogy Jézus tekintete találkozott Péterével, amikor megszólalt a kakas. Jézus tekintete, nem pusztán a kakas kukorékolása indította bűnbánatra.

Ez a bűnbánó lelkület volt a feltétele annak, hogy Jézus emberhalásszá tegye Simont. Vele és utódjával, a pápával együtt Jézus Krisztus bennünket is emberhalászokká tesz: hiteles keresztény életünk példájával, Isten országába, az Egyházba kell gyűjtenünk az embereket. Nehéz és gyakran hiábavalónak látszó feladat. – Ám Jézus meghívása olyan erővel bír, hogy a meghívottakat készségessé teszi arra, hogy mindenüket elhagyják és kövessék Jézust.