Nagyböjt 2. vasárnapja

OLVASMÁNY: Ter 15,5-12.  17-18

Az ősegyházban a nagyböjti idő volt az előkészület ideje a katekumenek számára, akik húsvét éjszakáján részesültek a keresztség szentségében, mintegy magáévá téve az egyház szent Pál apostol szavait: „akik megkeresztelkedtetek, meghaltatok és eltemetkeztetek Krisztussal, hogy új életre támadjatok!” – Az Egyház szorgalmazza a katekumenátus újraélesztését: részben rákényszerítik a körülmények: amennyiben egyesek szüleik hanyagsága vagy más keretadottságok következtében felnőttkorukban ismerik meg Krisztus tanítását és ekkor akarnak csatlakozni az Egyházhoz, részben pedig, hogy a már megkereszteltekben is tudatosítsa, elmélyítse az Istengyermekséget és az Egyházhoz tartozást. – De mi is történt tulajdonképpen a keresztség szentségében? A válasz igen egyszerű: Isten új szövetséget kötött velünk. Ennek az új szövetségnek az előképei azok, amelyeket Isten a választott néppel több ízben is kötött, ismét és ismét megújított. Ezért érthető, hogy a nagyböjti időben az Egyház a vasárnapi szentmisék olvasmányaiban a hívők lelki szemei elé tárja ezeket az üdvtörténeti eseményeket, hiszen ez volt a „hittan” a katekumenek számára, ez a lelki oktatás a mi számunkra, akik a bűnbánat és az eukarisztia, a szentgyónás és a szentáldozás által akarjuk megújítani ezt a szövetséget.

– Az Ábrahámmal kötött szövetség egy egész sajátságos szertartás által történik: a kettédarabolt áldozati állatok között végigvonul egy tüzes kemence. – Ez azt jelenti, hogy Isten a két egymástól távolálló szövetségest egybekapcsolja, egyesíti. A ragadozó madarak, amelyeket Ábrahámnak le kellett hessegetnie, a kedvezőtlen körülmények, a bűnök, a zavaró tényezők, amelyek el akarják rontani, meg akarják hiúsítani a szövetséget Isten és ember között. – Isten ígérete az utódok sokaságáról és a nagy kiterjedésű országról az Újszövetségbe valósul meg: az egyház, az újszövetség választott népe a hívők közössége, amely a keresztség szentsége által születik, betölti az egész földkerekséget. Húsvét éjszakáján de egész éven át is, a Krisztusban hívők sokasága csatlakozik a keresztség szentsége által az Újszövetség választott népéhez.

ZSOLTÁR: 27

A Tábor hegyén a tanítványok megpillanthattak valamit Isten dicsőségéből, fényességéből, világosságából. – Ennek a világosságnak kellett beragyognia az előttünk álló utat, amelyet Krisztussal együtt kellett járniuk: a keresztutat. – Isten nekünk is világosságunk. Habár a keresztség arra kötelez, hogy Jézus Krisztussal együtt járjuk az élet keresztútját, mégis felragyogott nekünk Krisztus világossága, ahogyan ez a húsvéti virrasztás elején kifejezésre jut a húsvéti gyertya világossága által. Krisztus világossága eloszlatja a félelem és a kétely éjszakáját. A húsvéti virrasztás elején felragyogó húsvéti világosság fényénél újítjuk meg keresztségi ígéreteinket.

Kereszténynek lenni, annyit jelent, mint Isten arcát keresni. Ezt viszont úgy kell értenünk, hogy bármit teszünk, abban a meggyőződésben tesszük, hogy Isten jelenlétében történik – Minden igyekezetünk végső célja Isten; mindig fel kell tennem a kérdést: vajon most szem előtt tartom-e Istent, Isten arcát?

Isten arca itt a földi életben csak lelki szemünk, a hit számára hozzáférhető. Talán olykor belefáradunk Isten arcának keresésébe. Úgy érezzük, elrejtette előlünk arcát, eltaszított magától. – Ezért van szükségünk az állhatatosságra, kitartásra, hogy akkor is szilárd lélekkel hagyatkozzunk Istenre, amikor éppen nem érezzük közelségét. – Ezért nélkülözhetetlen az örök életbe vetett hit: hisszük, hogy Isten jóságát majd az élők földjén látjuk meg. – Mi az Újszövetségre támaszkodva a mennyországra gondolunk, amikor ezt halljuk, mondjuk. – Ám az eredeti ószövetségi értelmezés erre, a jelen életre gondol: itt, ebben az életben kell meglátnunk Isten jóságát. – Nem helytelen ez az értelmezés sem: hiszen ebben az életben kell keresnem Istent. S ha ezt megteszem, már meg is láttam jóságát, mert Isten jósága magában az Istennek tetsző életben van.

A keresztény életnek van még egy nélkülözhetetlen kelléke: a tanúságtétel. – Ezt így fejezi ki a zsoltár: – „Társaimnak szívesen mondom rólad: törekedjetek meglátni arcát!”
– A nagyböjtben mi is mondjuk el ezt testvéreinknek: törekedjetek a bűnbánat, nagyböjti gyónás, húsvéti szentáldozás által meglátni Isten arcát. – Ha közösen keressük, könnyebben találjuk meg.

SZENTLECKE: Fil 3,17-4,1

A filippiekhez írt levélből már több részlet ismerős számunkra: ádvent harmadik vasárnapjától („Örvendjetek…”) virágvasárnapról (Krisztus alázatossága és engedelmessége), azt is tudjuk, hogy a filippiek különösen szent Pál szívéhez nőttek: „örömömnek és koronámnak” nevezi őket. Az Apostol példája követésére szólítja fel őket – és minket. Vajon az én keresztény, krisztusi életem szolgálhat-e követendő példaként másoknak? Most, a nagyböjti időben mindent meg kell tennem, hogy szent Pállal ugyanezeket elmondhassam. Vagy énrám is az vonatkozik, amit az Apostol könnyek között mond: „Sokan úgy élnek, mint Krisztus keresztjének ellenségei”? S amit a továbbiakban mond, nagyon is ráillik fogyasztó társadalmunk felfogására és a magunk körül, netán önmagunkban is tapasztalható erkölcsi eltévelyedésre, amely fenntartás nélkül dicsekszik azzal, ami az ember gyalázatára válik. Sajnos az ilyen gondolkodásmód olykor észrevétlenül magával ragad, azt magunkévá tesszük, anélkül, hogy az Evangélium fényében elbírálnánk. – Ezért irányítja, most a nagyböjti időben az Apostol figyelmünket a mennyei hazára, arra a hajlékra, amelyet Péter akar készíteni Jézusnak, Mózesnek és Illésnek, amiből a színeváltozáskor valamit megtapasztalhatott a három választott tanú.

Ezt a változást gondolkodásunkban, életünkben, csak Jézus Krisztus hajthatja végre azzal az erővel, amellyel mindent hatalma alá vetett. – Ő testünket is átalakítja, amely törékeny, múlandó, alá van rendelve a halálnak. – A nagyböjtben keresztségünk megújítására készülünk. Ez által lettünk hasonlóak Krisztushoz: halálában és temetésében, ez tesz hozzá hasonlóvá bennünket a feltámadásban is.

EVANGÉLIUM: Lk 9,28b-36

Ahogyan nagyböjt első vasárnapján minden évben Jézus megkísértéséről szól az Evangélium, úgy nagyböjt második vasárnapján Urunk színeváltozásáról hallunk minden évben. Ám itt is fel kell figyelnünk szent Lukács evangéliumának sajátosságára: Jézus azért megy fel a hegyre, hogy imádkozzon a három tanítvánnyal. – Arca imádság közben teljesen átváltozott. A Lukács evangélium nagy súlyt fektet arra, hogy Jézus egylényegűsége, az Atyával való elválaszthatatlan kapcsolata, mindenek előtt akkor nyilvánul meg, amikor Jézus imádkozik. Ez történik működésének döntő pillanataiban: a keresztelésnél, a tanítványok kiválasztásánál; mielőtt imádkozni tanítaná őket. Így itt is: imádkozik és ez az imádság, elváltoztatja Őt. – Ő az Atya választottja, mondja a Lukács evangélium. Mi is a Mennyei Atya választottai vagyunk a megváltás és a keresztség által. A mi esetünkben is az imádságban valósul meg ez a kapcsolatunk a Mennyei Atyával. Ezért különösen a nagyböjti időnek kell a bensőséges imádság időszakának lenni. Most többet kell imádkoznunk, buzgóbban kell gyakorolnunk az irgalmasság tetteit, hogy az újjászületés szentségei által – a keresztség, illetve a szentgyónás és szentáldozás által Isten választottainak életére jussunk. Az imádságban tapasztalhatjuk meg, milyen jó együtt lennünk Jézus Krisztussal: a megdicsőülés hegyén, az imádság hegyén a Krisztussal való együttlét sátoros ünnepén. – Vajon azt mondjuk: Uram, jó nekünk itt lennünk, vagy idegen és unalmas számunkra az imádság, az együttlét Jézus Krisztussal?

Fel kell még figyelnünk arra, hogy szent Lukács azt is elmondja, hogy Jézus Mózessel és Illéssel – a törvény és a próféták, minden ígéret képviselőivel Jézus haláláról beszélgetnek. Ebben a megváltói halálban fog beteljesedni mindaz, amit a törvényben és a prófétáknál megírtak. Ez az út vezet arra a dicsőségre, amelyből a tanítványok valamit megtapasztaltak, amikor felébredtek. Jézusnak Jeruzsálemben kell elszenvedni kereszthalálát és bejutni ebbe a dicsőségbe, amely őt ezen a szent hegyen imádság közben, út közben Jeruzsálem felé beragyogta.