Húsvét 6. vasárnapja

OLVASMÁNY: Ap Csel 15,1-2.  22-29

Bármilyen eszményi is volt az első, apostoli Egyház élete, bármilyen eszményinek is mutatja be az Apostolok Cselekedetei, nem jelenti azt, hogy nem voltak vitás kérdések, amelyeket az Apostolok Cselekedetei sem hallgatnak el, csak azért, hogy minél szebb fényben mutassák be az Egyházat. – Tehát ezt illetőleg az első Egyház sem különbözött a mostanitól, mitőlünk. – ezeket a vitás kérdéseket azonban már az első Egyház – hasonlóan mihozzánk – a szeretet szellemében és a Szentlélekkel való közreműködés biztos tudatában és meggyőződésében igyekeztek megoldani. – így került sor az apostoli zsinatra, amelyen elhatározták, hogy a pogányságból megtérő keresztényeket nem kötelezik arra, hogy először a zsidóságra térjenek. Korszakalkotó határozat, döntés volt ez, mert egyrészt hozzáférhetővé tette a kereszténységet a pogányok számára, másrészt, pedig megóvta a kereszténységet annak veszélyétől, hogy egy legyen a korabeli zsidó felekezetek közül, amelyek mind eltűntek a törénelem színpadjáról, amint időszerűtlenné vált alkalmi célkitűzésük (harc a pogány rómaiak, vagy a rómaiakkal barátkozó papság ellen).

Külön figyelmet érdemel (mivel a húsvéti idő pünkösddel fejeződik be, és mivel a húsvéti időben nemcsak keresztségünket, hanem bérmálásunkat is ünnepeljük) a meggyőződés, hogy nemcsak a feltámadt Úr, hanem a Szentlélek is jelen van az Egyházban: „Mi és a Szentlélek…” De ez azt is jelenti, hogy a Szentlélek működése nem zárja ki az emberi tevékenységet, sem pedig ez nem teszi fölöslegessé a Szentlélek működését. – A Szentlelket „Ismeretlen isteni személynek” mondták; ő a legismertebb: mert az Atya és a Fiú is csak ő általa van jelen; nehéz újjal rámutatni, mi a Szentlélek és mi az ember alkotása az Egyházban: mert annyira áthatják egymást, hogy képtelenség szigorú határt  vonni a kettő között. –Az Egyháznak, minekünk, ma is teljes erőbefektetéssel kell dolgoznunk, ám mindig abban a tudatban: „Mi és a Szentlélek…” működünk; együttműködünk, közreműködünk; az Ő működése mindig ott érvényesül, ahol az én önző számításaimat igyekszem háttérbe szorítani.

ZSOLTÁR: 67.

Keresztény életünk végső célja Isten színelátása. Már földi életünkben is szeretnénk látni Azt, Akinek akarata szerint élünk, Akiben hiszünk, Akinek embertársainkban szolgálunk. – Az ószövetségi hívő is látni kívánta Isten arcát, ám ugyanakkor egy másik felfogás is elterjedt, amely szerint annak, aki Istent szemtől szemben látja, meg kell halnia. Ezért ezt a kívánságot mindig félelem kísérte. – Végül az idők teljességében, Isten irgalmas volt és megkönyörül népén, megtalálta a „megoldást”: elküldte Egyszülött Fiát. Őbenne felragyogott Isten arca, Ő, a megváltó, meghozta a szabadulást, megváltást minden népnek. – Olykor irigykedve tekintünk a történelmi Jézus Krisztus kortársaira, akik őt szemtől szemben láthatták.  Az Újszövetség értesítésére támaszkodva azt tapasztaljuk, hogy a kortársak közül is csak azok ismerték fel Jézus Krisztusban Istent, akikben megvolt a szeretet nyíltság és készség: akik hittek benne. – A többiek csalódtak benne, mert más elképzelést alkottak Istenről. Számukra Jézus akadály volt Isten felismerésében, botránynak, káromlásnak tartották, hogy Jézus Krisztus kiegyenlítette magát Istennel. – Ezért kellett meghalnia a kereszten. – Mi, akik már a feltámadás hitének fényében szemlélhetjük Jézus Krisztust, előnyösebb helyzetben vagyunk, mint kortársai voltak. – A mi esetünkben is hitünktől, nyíltságunktól függ: Elfogadjuk-e Jézus Krisztus feltámadását, elfogadjuk-e, hogy Ő Isten? Ez a nyíltság, hit pedig nemcsak gondolkodásmódot jelent, hanem elsősorban életmódot: annyit jelent, mint megismerni az Úr utait, vagyis olyan életet élni, amilyenre Jézus Krisztus tanít minket. Azt pedig tudjuk, hogy az Úr útja a keresztút. – De hisszük, hogy ennek az útnak végén az Úr arca ragyog. Ez az út nem a megsemmisülésbe, az értelmetlenségbe, hanem az örök életre vezet. – Ahogyan haladunk ezen az úton, amilyen mértékben igyekszünk keresztény életet élni, olyan mértékben tapasztaljuk meg Isten irgalmát, a bűntől való szabadulást, amilyen mértékben ragyog fel Isten arca.

SZENTLECKE: Jel 21,10 – 14.22-23

A menyei Jeruzsálem „Istentől száll le” – tehát az üdvösség Istentől jön, Isten ajándéka, nem az ember kezdeményezése. Isten teszi az első lépést az ember felé. Saját erőnkből nem tudjuk megvalósítani az üdvösséget: „A mi hazánk a mennyben van, onnan várjuk az Üdvözítőt” (Fil) – János evangéliumban: A mennyből alászálló Jézus Krisztus gondolata, aki ugyanoda tér vissza. (nem térben: fönt-lent, hanem egy másik valóság érzékeltetése: Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy).

Ragyogott, mint a kristálytiszta jáspis (más helyen is említi Jel ezt a féldrágakövet – talán üvegre gondol, amelynek az ókorban nagy értéket tulajdonítottak – Jób  28,17 az arannyal együtt említi; az Egyiptomiak öntötték, a rómaiak fújták).

12 kapu, 12 törzs, 12 alapkő – 12 apostol, ahogyan maga a Jelenések Könyve is magyarázza: ez tehát a megdicsőült Egyház, amely Istentől származik, amelynek kezdete azonban mi vagyunk itt a földön.

Az új Jeruzsálemnek nincs temploma: Jézus és a szamaritánus asszony beszélgetésében Jézus mondja: „Eljön az idő, hogy sem itt, sem Jeruzsálemben nem fogják imádni; lélek az Isten….” – A Zsid.levél arról beszél, hogy az ószövetségi sátor csak előképe  a nem emberkéz alkotta templomnak.

Isten és a Bárány ismét egymás mellett jelennek meg: „Én és az Atya egyek vagyunk” – A templomot Isten jelenléte teszi szentté; a mennyországot Jézus Krisztus jelenléte teszi örök boldogsággá. – „Az Atya bennem van és én az Atyában” – ezért: Jézus Krisztus, (a Bárány) maga a templom.

Jézus Krisztus, a Bárány, és isten dicsősége a fényforrás: „Én vagyok a világ világossága!”(Jn) – „Ti vagytok a világ világossága” (Mt) – A Krisztushoz tartozás tanúságtételt jelent. – Ezt juttatja kifejezésre a húsvéti gyertyáról meggyújtott gyertya a keresztelésnél. Valamint Zakariás és Simeon éneke.

EVANGÉLIUM: Jn.  14,23-29

Jézus búcsúbeszédéből azt a részletet hallottuk, amely minden szentmisében elhangzik: „Békességet hagyok rátok, az én békémet adom nektek”. Jézus békéjéről van szó, amelyet nem úgy ad nekünk, ahogyan a világ adja. – Ennek a békének lényege és feltétele, hogy megtartsuk Jézus Krisztus tanítását, amely az Atya tanítása, ahogyan a szent János evangélium mindenütt hangsúlyozza Jézus szavait Atyjával való egységéről. Ez egyben a hiteles szeretet, amelyről szintén gyakran hallunk a szeretett Tanítványnak szent Jánosnak evangéliumában: a tevékeny, engedelmes szeretet, Jézus Krisztus szeretete. Aki megtartja Jézus Krisztus tanítását, azt az Atya is szeretni fogja és a Fiúval együtt lakást vesz nála. Ez már megkezdődött keresztségünkkel, krisztusi életünk első pillanatában és tart mindaddig, amíg Jézus Krisztust és a Mennyei Atyát bűneinkkel ki nem utasítjuk szívünkből, életünkből. Az Atya és a Fiú – Jézus Krisztus a Szentlélek által lakik bennünk, akit az Atya Jézus Krisztus nevében küld, s aki megtanít bennünket mindenre, és eszünkbe juttat mindent, amit Jézus Krisztus mondott. A Jézus Krisztushoz tartozás tehát tanulást jelent, amitől nem egyszer idegenkedünk mi is – nem csak a hittanköteles fiatalok. Tapasztalatból tudjuk, milyen fontos a tanulásnál az emlékezés. Ezért tesszük Jézus Krisztus emlékezetére, amit ő tett. – Ennek az az ára, hogy Jézus Krisztus a kereszthalálon át visszatérjen az Atyához. Ez csüggedéssel tölt el bennünket, de ő vigasztal minket második eljövetelével. Bár az Atyával egylényegű, azt tanítja, hogy az Atya nagyobb nála. Őneki engedelmeskedik.