Évközi 12. vasárnap
OLVASMÁNY:  Zak  12,10-11

Zakariás próféta könyvéből olvasunk egy verset a mai ószövetségi olvasmányban. A próféta siratásról és gyászról jövendöl, egy ismeretlen „átdöfött”, „keresztül szegezett” halála miatt. – Azok, akik öt átdöfték, szintén siratják. Az irgalom és az imádság lelke teszi ezt, amelyet Isten kiáraszt rájuk, és így belátják, hogy ez az áldozat, akit átdöftek, ártatlan. Ezért is siratják. – Jósiás király, akit az olvasmány említ, a megiddói csatában halt meg. Ez a király sokat küzdött a bálványimádás ellen. Sokan ellenkeztek törekvéseivel, de amikor meghalt, belátták, milyen jót akart és siratták.

Szent János evangéliuma a megfeszített Jézusra vonatkoztatja ezt a szentírási részletet, akinek oldalát a katona átdöfte lándzsájával.  Magunk életének és az Egyház sorsának változását gyakran a körülmények változásától várjuk. Ehhez fűzünk nagy reményeket. Holott a változás csak akkor várható, ha föltekintünk az Átdöföttre, az Átszegettre, a Megfeszítettre. Egyedül ez a látvány válthat ki bennünk változást. – Ezt a változást Isten idézi elő, amikor kiárasztja ránk az irgalom és az imádság lelkét. A kezdeményezés tehát Istentől jön. A megújhodás az irgalomból és az imádságból áll, ebben rejlik.

Így a mi megújhodásunk és az Egyházé is, mindig attól függ, mennyit imádkozunk és milyen mértékben gyakoroljuk az irgalmasság cselekedeteit. Erre kell tehát törekednünk, ha változást, megtérést, haladást akarunk elérni, tapasztalni magunk életében és az Egyház életében.
ZSOLTÁR: 63.
A Szentírás szívesen alkalmazza a kiszáradt, aszú, esőre vágyakozó föld képét, hogy az Istenkeresés, Isten nélkülözését érzékeltesse. Amilyen ez a föld, olyan a lelkünk, életünk Isten és az isteni kegyelem nélkül. –Az isteni kegyelem az a víz, amely megöntözi, és termékennyé teszi keresztény életünk talaját – a keresztvíz és az isteni kegyelem, amelyet a keresztség által elnyerünk: amely lehetővé teszi bennünk a természetfölötti életet, Isten gyermekeinek életét. – Ez a természetfölötti élet, kegyelmi élet, Isten irgalma adja meg életünk értékét. Ezért mondhatja a zsoltár is: jobb, mint az élet. – Az élet csak akkor jó, ha azt igyekszünk jól élni, jobbá tenni. Ezt, pedig csak Isten erejével tehetjük. – az imádkozó is tudja: az élet lehet jó, de van valami, ami még jobb, amitől az élet jósága függ. – Ezt a jóságot elsősorban a templomban tapasztalhatjuk meg – a zsoltáros tanúsága szerint – a hívek közösségében, Isten jelenlétének kiváltságos helyén: a szentségek és Isten Igéje nem csak az ő hatalmát, hanem jóságát, irgalmát is bizonyítják.

Isten áldása, dicsérete, a hívő egész életét eltölti. A keresztség, amelynek vize megöntözte lelkünket, egész életre szóló hivatást és küldetést jelent. – Életünkkel mindvégig dicsérnünk kell Istent. – Ebben a keresztény hivatásban, életmódban csak akkor fogunk tudni kitartani, ha ez örömet jelent. Ha csak húzódozva teszünk eleget ennek a hivatásnak, előbb utóbb belefáradunk. – Talán, ha környezetünk felfigyel arra, hogy számunkra örömet jelent kereszténynek lenni, ők is vágyódni fognak Isten után, az ő lelkük is szomjazni fogja Istent.
Szentlecke: Gal  3,26-29
Szent Pál apostol igehirdetésének egyik központi gondolata az istenfiúság, amelynek a keresztség szentségében lettünk részesei. Hiszen a keresztségben az Isten Fiát, Jézus Krisztust öltöttük magunkra. A megszentelő kegyelem menyegzős köntöse, a fehér köntös, amelyet az Egyház a keresztségnél átnyújt, vagy amelyet, felnőtt esetében a megkeresztelt magára ölt, ezt jelképezi. Ez az istenfiúság, megszűntet minden különbséget, hiszen, ha a Mennyei Atya gyermekei vagyunk, akkor szükségszerűen egymás testvérei is vagyunk.

Ám azt is tudjuk, hogy a keresztségben a mennyország örökösei is leszünk. Itt szent Pál Ábrahám nevét említi, aki számára nem csak a hit példaképe, hanem hite miatt az ígéretek hordozója is. Az ígéretek, pedig mindig az utódokra vonatkoznak. Ábrahámnak és utódainak az „ígéret földjét” ígérte Isten. Nekünk, akik Jézus Krisztusban Isten fiai lettünk, az örök életet ígéri. Így leszünk a mennyország, az örök élet ígéretének örökösei.
 EVANGÉLIUM:  Lk  9,18-24
Jézus imája a Lukács-evangéliumban fontos szerepet tölt be. A színeváltozás hegyén imádság közben dicsőül meg, az apostolok kiválasztása előtt imádságban tölti az éjszakát, a tanítványok azért kérik, hogy tanítsa őket imádkozni, mert éppen imádkozott. – Ezzel kezdődik a mai evangélium is, ezzel vezeti be a szentíró Péter hitvallását, amelyet a Márk- és Máté evangéliumban is megtalálunk. A hitvallást itt is Jézus szenvedésének megjövendölése követi. Ennek a jövendölésnek hátterében a többi prófétai jövendölés mellett ott lehet Zakariásé, aki Józiás király halálára utal a Megiddói cstában, s amelynek egy mondatát a János evangélium is idézi: „föltekintenek arra, akit átdöftek”. – A jövendölés ellenére sokan gyűltek Jézus köré. Ezért szólítja fel őket – bennünket, akik a keresztségben erre meghívást kaptunk – a kereszthordozásra. Ennek nap mint nap meg kell valósulnia. Minden nap új kihívásokat, újabb keresztet hozhat magával. Ezt minden nap magunkra kell vennünk. – Szent Lukács Jézus szenvedéstörténetében arról beszél, hogy Cirenei Simon Jézus „után viszi” keresztjét. Az élet kényszerhelyzetéből is lehet Jézus követése.

Nem csak az egészséges életösztön, hanem a közhangulat is azt sugallja, hogy a sikeres élet titka a fogyasztás és teljesítmény: mindenáron. És amíg minden áron meg akarjuk mentei ekképpen életünket, pont elveszítjük. Jézus – mint a boldogságról szóló beszédében is, éppen az ellenkezőjére tanít: akkor mentem meg életemet, ha kész vagyok azt őérette elveszíteni. Gyakran csak a magam önzéséből, szűk látóköréből kell valamit elveszítenem – amit úgyis el fognak tőlem venni. Kész vagyok-e ezt Jézusért elveszíteni, keresztemet hordozva „utána menni”?