OLVASMÁNY: Sir 3,3-7. 14-17a

A mai első olvasmányban az ószövetségi bölcsesség egy kései könyvéből, Sirák fiának könyvéből hallunk, olvasunk. A Jézus név akkoriban nem volt ritkaság. Az íróról nem sokat tudunk, de amit mond rendkívül időszerű.

Sokat hallunk arról és talán magunk is panaszkodunk, hogy a társadalom alapegysége, sejtközössége, a család került válságba. Ezt nem kell külön bizonygatnunk, magunk is tapasztaljuk. Erről tanúskodnak a feldúlt családi fészkek, a válások, a szerencsétlen házasok, akik közül sokan az alkoholba, az öngyilkosságba menekülnek. Ezt bizonyítja a kiskorú bűnözők egyre növekvő száma.

Az ószövetségi olvasmány örök igazságokat tartalmaz és választ ad a kérdésre, miért van ez így, de egyszersmind azt is megmondja, hogyan változtathatunk rajta:

A szülői tekintély Istentől ered, Isten ajándéka. Ahol hiányzik a szülői tekintély tisztelete, ott alaptalanná válik a szülők elvárása, saját tekintélyük tiszteletben tartását illetőleg.

A keresztény életmódra alapszik a szülők tekintélye, a házasok hűsége, a gyermekek engedelmessége. Ezt a keresztény életmódot már az ószövetség meg tudta körvonalazni: a bűntől való tartózkodás, az engesztelés, a mindennapi ima az alapja. Csak az a család képes fennmaradni, ahol a családtagok kerülik a bűnt, fegyelmezik magukat, – vállalják az önmegtartóztatás különböző formáit, mindennap legalább röviden együtt imádkoznak, vasárnap a nagy-család a keresztény közösség imájába, a misébe is bekapcsolódnak. – Mindannyiunk ereje és képességei megfogyatkoznak öregségünkre. Csak akkor várhatjuk el gyermekeinktől, hogy akkor is megbecsüljenek, ha Isten volt az alapja szülői tekintélyüknek. A 4. parancsolat betartását csak az várhatja el, aki az l.-t és a

3.-at is betartotta.

ZSOLTÁR 128.

Az ember életének alapvető kérdése: hogyan lehetek boldog? Erre a kérdésre a kinyilatkoztatás adja meg az igazi választ. – Jézus is a boldogságról szóló tanítással kezdi beszédét. – A zsoltárokban is megtaláljuk a boldogság kérdését. – A zsoltárok egy külön csoportja, műfaja, az igazi boldogság elérésére oktat. Ezeket nevezzük oktató, vagy bölcsességi zsoltároknak. Nagyon hasonlítanak a Szentírás más oktató könyveire, különösen a Példabeszédek könyvére. – Először is rámutatnak az élet igazi értékeire, majd azok elérésére, megvalósítására oktatnak.

Első pillantásra, hallásra, ellentmondásnak tűnik, amit a zsoltár az Úr félelméről mond: hogyan férhet meg a boldogság és a félelem egymással? Ám, ha az Isten félelmet helyesen értelmezzük, rájövünk, hogy csak az tud bennünket boldoggá tenni. – Istent félni, az Urat félni, annyit jelent, mint óvakodni mindentől, ami megrongálhatja Istennel való barátságunkat. Mert csak akkor lehetünk boldogok, ha vele barátságban vagyunk.

A boldogság másik feltétele az egyenes út: csak akkor tudunk boldogok lenni, ha nincs bennünk semmilyen rossz szándék, álnokság, hamisság. – Ha munkánkat valóban becsületesen végezzük. – Az ilyen életnek a jutalma maga ez a szép élet: a becsületes munka gyümölcse, a boldog családi élet. – Isten nem a másvilágon kezdi jutalmazni keresztény életünket. – Már maga az ilyen életmód, – az, hogy jó és balsorsban egyaránt Istenfélők tudunk lenni, az örök boldogság kezdetét, keresztény életünk jutalmának kezdetét jelenti.

Külön megkapó leírással ecseteli a zsoltár a családi élet boldogságát. Az ószövetségi hívő, aki a kézzelfogható javakban kutatta, vélte felismerni Isten áldását, különösen a „gyermek-áldásban” tapasztalta ezt meg.

Ma az Egyház felelősségteljes szülői hivatásról beszél. Igazán boldog csak az a család tud lenni, amely az élet bőségében leli örömét, a gyermekben Isten áldását látja. – Az istenfélő ember, istenfélő házastársak jutalma: családjuk erényes élete.

SZENTLECKE: Kol 3,12-21

Minden emberhez méltó élet, minden közösség – elsősorban a család életének alapja az irgalmasság, a jóság, a szelídség és a türelem. A Szentcsaládot, mint keresztény családok eszményképét ünnepelve, ezeket az erényeket állítja elénk az apostol. Nem, mintha mindezt nem tudnánk, de tudva, milyen könnyen és gyorsan megfeledkezünk minderről. Ezért fontosnak tartja, hogy részletesen kifejtse, mire is gondol: elsősorban a megbocsátásra gondol, ami a Krisztusba vett hit és az üdvösség lényege, reményünk és keresztény életünk alapja. Ez a megbocsátás Jézus Krisztusban valósult meg. Az apostol nem azt mondja, hogy életünkben majd eljön az az eszményi állapot, amikor senkinek nem lesz panasza a másik ellen. Panaszaink lehetnek jogosak, de gondoljunk arra, hogy ugyanilyen jogos panasza másnak is lehet én ellenem. Ezért az egyetlen járható út, ha úgy bocsátunk meg egymásnak, ahogyan az Úr megbocsátott nekünk, akinek jogos panasza lehet és van mindegyikünk ellen. Gyakran mondjuk: „nem tudok megbocsátani, nem tudom elfelejteni”. Vajon nem tudok, vagy nem akarok, csak a „nem tudok” szebben hangzik. – Miről is van szó? Arról van szó, hogy olykor tévesen azt hiszem, megbocsátani annyit jelent, mint jóváhagyni mások butaságát, ügyetlenségét, – netalán gonoszságát. Pedig ezt senki sem kívánhatja tőlem. De én sem kívánhatom másoktól – főleg pedig nem kívánhatom az Úrtól, Istentől, Jézus Krisztustól, hogy az én esetemben jóváhagyja, ami helytelen, az én bűneimet. De kérhetem és remélhetem, hogy megbocsát. És ez a megbocsátás a szeretet, a tökéletesség köteléke, Krisztus békéje – amelyre meghívást kaptunk, és amelyet nem tapasztalhatunk meg a megbocsátás nélkül.

Mindehhez hozzájárul a hálaadás. Nincs rútabb, elvetendőbb a hálátlanságnál és nincs szebb, mint a hála. Magát a szeretet szentségét, Krisztus testének és vérének szentségét, az Oltáriszentséget „eukarisztiának”, „jó hálaadásnak” nevezzük, mert Jézus Hálát adott, mielőtt megtörte a kenyeret. – Olyan sok mindent magától értetődőnek tartunk életünkben, és az gondoljuk, ezért miért kellene hálát adnunk, és különösen életünkkel, viselkedésünkkel nem feltétlenül ügyelünk arra, hálásak vagyunk -e; vagy hálátlanok. Istent készek vagyunk felelősségre vonni, elszámoltatni, ha baj ér bennünket, de a hálaadásról gyakran megfeledkezünk. – Ez a hálás lelkület csak akkor élhet bennünk, ha bennünk él Isten Igéje, ha hallgatjuk, olvassuk azt, minden gondolatunkat, szavunkat, tettünket ahhoz mérjük. Ennek a hálának a mi énekeinkben, zsoltárainkban, himnuszainkban, – dicséreteinkben kell kifejezésre jutnia, nemcsak a karácsonyi időben, hanem egész életünkön át, ahogyan a zsoltáros mondja: az Úr irgalmát éneklem örökkön örökké. Az ének nemcsak az örömet, a hálaadást fejezi ki; az énekben feloldódnak az indulatok.

A apostol arra is felszólít, hogy tanítsuk és intsük egymást. Nem örülünk feltételen, ha valaki tanítani és inteni akar bennünket. Biztos, hogy ehhez is nagy alázatosságra van szükségünk. Ám nem szabad elkerülnie a figyelmünket annak sem, amit az apostol hozzáfűz: nagy bölcsességgel. A bölcsességgel történő intelem és oktatás soha sem bántó, soha sem „kioktatás”, fennhéjázás jellegű.

EVANGÉLIUM: Lk 2.22-40

A gyermekségtörténetnek az a szerepe az evangéliumban, mint a homlokzatnak az építészetben, vagy a nyitánynak az operáknál. – A székesegyházak homlokzatán megtalálhatjuk a legszebb elemeket, szobrokat, díszeket, amelyek a templom belsejét ékesítik. – Az operák nyitányában felhangzanak a dalmű legismertebb dallamai, amelyek azután az opera folyamán is előadásra kerülnek.

Így a gyermekségtörténetek előadják mindjárt az evangélium kezdetén azt a legfontosabb üzenetet, amelyet az evangélium tartalmaz.

Szent Lukács evangéliumában Jeruzsálem Jézus Krisztus megdicsőülésének és az Apostolok cselekedetében, amelyet szintén Sz. Lukács írt, a Szentlélek eljövetelének, az Egyház születésének helye.

Jeruzsálemnek és a jeruzsálemi templomnak ez a kiváltságos helye Jézus gyermekségtörténetében is kifejezésére jut. – maga az elbeszélés is itt kezdődik, amikor Gábor angyal hírül adja Zakariásnak Keresztelő János születését.- Ugyanígy a Szentcsaládot háromszor is ott látjuk a Gyermek-Jézussal a templomban: születése után nyolc nappal; negyven nap múlva – amikor az agg Simeon karjára veszi a gyermeket, és amikor a tizenkét éves Jézussal Jeruzsálembe zarándokolnak.

Habár a hívők Jézus idejében is tudták, hogy Isten mindenütt jelen van és elsősorban a tiszta szívben akar lakni, jelenlétének különös helye volt a templom, és egyben itt tudták kiváltságos módon átélni az Istennel való találkozást. – A gyermekségtörténet mai elbeszélése, amelyet gyertyaszentelő ünnepéről is ismerünk, szintén bizonyítja: a hívők itt találkozhattak a Gyermekjézusban Istennel.

Az Egyház tanítása szerint, a család is templom, szentély, az Istennel való találkozás helye. – De hogy ezzé legyen, és ez maradjon, nélkülözhetetlen, hogy családjaink a templomban, a hívők közösségében – az Egyház nagy családjában is megvalósítsák az Istennel és emberbarátaikkal való találkozást.