OLVASMÁNY: Iz 60,1-6)

Izajás próféta könyvének harmadik részéből vesszük az olvasmányt. A próféta elragadtatással beszél a szent Városról, Jeruzsálemről. A babiloni számkivetés utáni időből származik ez a szentírási szöveg. Ekkor a választott nép már más népekkel is kapcsolatba került és rádöbbent, hogy az üdvösség ígérete minden népre vonatkozik. – Ezért beszél a próféta a népek nagy zarándoklatáról.

A próféta szavai valóban beteljesedtek, mert a pogány népek képviselői, a napkeleti bölcsek útra keltek és megtalálták a Megváltót; Jeruzsálembe mind a mai napig a legkülönbözőbb népek tömege zarándokol a világ minden tájáról.

Azonban a prófétai jövendölés beteljesedését mégis másban kell keresnünk. Nem csak a választott nép jut el Isten ismeretére, nem csak ő lesz Jeruzsálem lakója, hanem minden nép. A keresztség által mindannyian meghívás kaptunk, hogy a mennyei Jeruzsálembe zarándokoljunk. Az Újszövetség választott népe az Egyház, amely nemzeti, faji, nyelvi hovatartozásra való tekintet nélkül egybegyűjti az embereket, hogy ahhoz a fényhez, világossághoz vezesse, amely Jézus Krisztus tanításában felragyogott minden nép számára.

Jeruzsálemben látható lesz az Úr dicsősége. Keresztény életünk által láthatóvá kell válnia Isten dicsőségének. Jézus önmagára mondta: „Én vagyok a világ világossága”. De miránk is, tanítványaira: „Ti vagytok a világ világossága. Úgy világítson a ti világosságotok az emberek előtt, hogy lássák jócselekedeteiteket, és dicsérjék mennyei Atyátokat”. – A mi keresztény életünk világosságánál kell az embereknek megismerni a mennyei Atyát. A mi tanúságtételünk legyen az a betlehemi csillag, amely elvezeti az embereket az igazság ismeretére: egy Egyházba és a mennyei Jeruzsálembe.

ZSOLTÁR: 72

A választott nép élén kezdetben bírák álltak. A nép királya maga Isten volt. Majd később, amikor a választott nép minden szempontból megerősödött, fellendült, a környező országok példájának láttán, maga is királyt követelt. – Ez bűnnek számított, mert magát Istent vetette el ezzel. – Az idők folyamán mégis kialakult egy pozitív kép a királyságról és a királyról az Ószövetségben: a király Isten választottja, kedveltje, – mi több: fia, Isten felkentje, a Messiás „Hrisztosz” (Krisztus), aki Isten különös oltalmát élvezi. – Isten minden hatalmat, és ezzel egyidejűleg saját alapvető tulajdonságait is átruházza a királyra: előtte távoli királyok hódolnak, országa szinte mesébeillő méreteket ölt. De ugyanakkor igazságosan ítél, napjaiban megvalósul a béke; megmenti a hatalmastól a szegényt, könyörül az árván és a szűkölködőn. – Így a király nem csak hatalmával jeleníti meg Istent itt a földön, nem csak nagyságával hasonlít Istenhez („minden nemzet neki szolgál”), hanem irgalmasságával, igazságosságával, könyörületességével is képviseli Istent az emberek előtt. A zsoltárok egy része – így a mai ünnepi zsoltár is – ilyen minőségben ünnepli a királyt, vagy imádkozik a királyért. – Az a király, az a királyfi, akinek Isten az ítéletet átadja, Jézus Krisztus (ahogyan ezt a János-evangélium is tanítja: Jn 5,21-29). Őneki hódolnak a nemzetek képviselői, a napkeleti bölcsek, akik királyi ajándékot hoznak neki, tehát elismerik minden nép királyának. – Egyedül Jézus Krisztus az az eszményi uralkodó, aki teljes mértékben megjeleníti Istent és annak királyi hatalmát itt a földön: irgalmassága, békéje, emberszerető jósága által. És mivel ezekben a tulajdonságokban Isten tökéletes képmása itt a földön, azért Isten bírói hatalommal is felruházta, rábízta az ítéletet, ő ítélje meg, vajon mi, akik szintén Isten képmásai vagyunk, hiszen képére és hasonlatosságára teremtett bennünket, és, akik a keresztségben részesei lettünk Krisztus, a felkent, a messiás-király királyi hatalmának, milyen mértékben valósítjuk meg Isten alapvető királyi tulajdonságait: az igazságosságot és a békét? – Mennyire tudunk könyörületesek lenni szűkölködő, szenvedő, bajbajutott embertársainkkal szemben?

SZENTLECKE: Ef. 3,2-3a. 5-6

Szent Pál apostol elmondja, hogy a hívők javára, az efezusiak javára részesült Isten kegyelmi adományában. – A kegyelmi adomány nem öncél, hanem mások javára részesülünk benne. Ez az adomány Krisztus titka, amelyre önmagunktól nem jönnénk rá, de Isten kinyilatkoztatása feltárja azt a Lélek által az apostoloknak és prófétáknak, az Egyháznak és az Egyház által és az Egyházban mindannyiunknak. – Krisztus titkáról beszél az apostol, mert valóban titok és az is marad, hogyan lehet a názáreti Jézus Isten Fia, az Atyával egylényegű, – hogyan lehet az ő kereszthalálában valóságos módon elrejtve nemcsak az ő feltámadása, hanem mindannyiunké.

Isten az ószövetségi választott népnek megígérte, hogy az ő öröksége lesz a föld. – Az Ígéret földje. Az Újszövetségben, az evangélium által a pogányok is társörökösök, részesei az ígéreteknek és tagjai az egy testnek – az Egyháznak, Krisztus titokzatos testének. – A betlehemi csillag elvezette a napkeleti bölcseket Jézus Krisztushoz. Az Evangélium világossága bennünket is elvezet Krisztus titkának megismerésére, a mi üdvösségünk forrásához. Az apostollal együtt ebben is a hűséges Istent ismerjük meg, aki valóra váltja ígéretét.

EVANGÉLIUM: Mt 2,1-12  

Vízkeresztkor az Egyház a kinyilatkoztatás három eseményét, három titkát ünnepli: Jézus Krisztus megkeresztelkedését, amikor az Atya kijelenti, hogy Ő az Ő szeretett Fia; a kánai menyegzőre emlékezve, ahol Jézus első csodájával kinyilatkoztatja Isteni voltát és a napkeleti bölcsekről szóló üdvtörténeti eseményt, amikor a pogány népek képviselői megtalálják és felismerik az Újszülött királyban Istent, míg Heródes a gyermek életére tör. – A nyugati Egyházban Urunk megkeresztelkedésének külön ünnepe van és vízkereszt teljes egészében a napkeleti bölcsek eseményére összpontosít.

Szent Máté gyermekségtörténetében ez az elbeszélés magában foglalja az egész evangélium egyik központi mondanivalóját: Isten Jézus Krisztusban a pogányokhoz fordul. Jézus az ő nyilvános működését a „pogányok körzetében”, Galileában kezdi és feltámadása után Galileában adja a küldetést a tizenegynek – az apostoloknak. – Szent Pállal szólva ezt is „okulásunkra írták meg”. – Mert ahogyan az ószövetségi választott néptől a pogányokhoz fordult Isten, úgy megteheti, hogy ha mi nem fogadjuk el az üdvösséget, másnak kínálja fel, aki megtermi a bűnbánat, a keresztény élet méltó gyümölcsét.

Ugyancsak a Szent Máté evangélium jellegzetessége, hogy utal és hivatkozik az ószövetségi jövendölésre, mint itt Mikeás prófétájéra Betlehemről – Ám a napkeleti bölcsekben beteljesedett Izajás jövendölése is a népek nagy zarándoklatáról (az első olvasmányban), amelyhez mi is csatlakozunk, hogy Isten megismerésére, az ő világosságának forrásához eljussunk.