OLVASMÁNY:Iz 42,1-4. 6-7)

Izajás próféta könyvének második része egy énekgyűjteményt tartalmaz Isten szolgájáról. A prófétai homály nem engedi pontosan tudnunk, kire gondolhatott a próféta, de mi, akik már az újszövetségi kinyilatkoztatás fényénél olvassuk az Ószövetséget, Jézus Krisztusra vonatkoztatjuk a prófétának ezeket a szavait.

Ez a szolga Isten választotta, akiben neki kedve telik, és akire kiárasztja lelkét. Ez Jézus Krisztus keresztelésénél teljesedett be. Ő Isten törvényét hirdeti a világ népeinek. Jézus törvényhozó. Az Újszövetség Mózese, aki a szeretet parancsát adja.

A megroppant nád, a pislákoló mécses mi vagyunk. A gyarlósággal terhelt törékeny ember. Jézus Krisztus, Isten szolgája, aki egyszerre igazságos és irgalmas. Hamisítatlanul hirdeti Isten törvényét, de tekintettel van az emberi gyarlóságra; hivalkodás, hangos szó és személyválogatás nélkül teljesíti küldetését.

Az Egyháznak, minekünk ugyanez a hivatásunk. Az Egyház Isten szolgája, akit Isten kézen fogva vezet és oltalmaz; ő általa köt Isten új szövetséget.

Az élet és a körülmények gyakran megnehezítik ezt a hivatást. Az Egyháznak és az egyes kereszténynek különböző nehézségekkel kell megküzdenie küldetése során. De nem szabad belefáradnunk, ellankadnunk, amíg az igazságot győzelemre nem visszük. Az Egyháznak is hamisítatlanul kell hirdetnie Krisztus tanítását, amely gyakran kíméletlennek tűnik, mert válaszút elé állít, mert áldozatot követel: de tekintettel kell lennie az emberi gyengeségre, és a megroppant nádat nem szabad eltörnie, a pislákoló mécset nem szabad kioltania. A II. Vatikáni Zsinat tanítása szerint az Egyház hivatása, hogy minden embert megajándékozzon Krisztus világosságával, amely ott tündöklik az Egyház arcán. – Az Egyház arca: a keresztény hívek látható élete.

ZSOLTÁR: 29

A zsoltárok különböző műfajait ismerjük: dicséretek, hála-zsoltárok, oktató zsoltárok, stb. – A mai ünnep zsoltárának felszólítása világosan mutatja, hogy a dicséretek, közé tartozik. – A zsoltáros Isten fiait szólítja fel dicséretre. Lehet, hogy ebben a felszólításban még a több Isten imádás nyomai észlelhetők abban, amit az Istenek gyülekezetéről mond (hasonlóképp, mint ahogy a vízözön elbeszélésének kezdetén az Isten fiainak és az emberek leányainak házasságáról hallunk), de az ószövetségi szentíró ezúttal is sikeresen állítja e régi felfogást üdvtörténeti mondanivalójának szolgálatába: egyedül az Úr az Isten, minden és mindenki más alá van rendelve, szolgálatát teljesíti: fia.

Jézust, keresztelésénél, a Mennyei Atya fiának nyilvánítja, – tehát kinyilatkoztatja, róla, hogy Isteni természetének részese. – A keresztség szentsége által mi is Isten gyermekei, fiai lettünk, Jézus Krisztushoz hasonlóan. Tehát miránk vonatkozik a felszólítás Isten dicséretére. – Ünnepi díszben kell dicsérnünk Istent, ami nem más, mint az Isten gyermekség, a megszentelő kegyelem menyegzős köntöse, amelyet a keresztségben nyertünk el.

A dicséret tárgya: Isten hatalma, amellyel a vizek felett uralkodik. A víz nem csak az élet nélkülözhetetlen kelléke, „eleme”, nem csak lehetővé teszi az életet, hanem félelmes, fenyegető erőt is jelent, amely az ember életét és a világmindenség fennállását veszélyezteti.- Az imádkozó hívő gondolatvilágában elevenen jelen volt a vízözön képe és gondolata. De ez mindig megerősítette meggyőződésében, hogy Isten még e felett az elemi erő felett is Úr? Ezt is meg tudja fékezni, zabolázni, félelmes szavával, amelyet a mennydörgéssel azonosított, és a víz ismét megszelídül: ismét az élet forrása lesz. – Ez az elképzelés állt Krisztus keresztelése elbeszélésének hátterében is: a Jordán, a lecsendesedett folyó, melyből feljön Jézus, az élet forrása, és Isten félelmetes, mennydörgő szava, atyai jóságának szózatává szelídül: ez az én szeretett fiam! – Mi vagyunk Isten szeretett fiai, akikért a víz többé nem fenyegető elemi erő, hanem a keresztségben az Isten gyermekség életadó forrása.

SZENTLECKE: Jn 5,1-9

Jézus Krisztus megkeresztelkedésének ünnepével zárul a karácsonyi ünnepkör. Krisztus születését ünnepeltük, azt, hogy gyermekként jött el közénk. Születésével, halálával és feltámadásával lehetővé tette számunkra, hogy a keresztség szentségében újjászülessünk és Isten gyermekei legyünk. – annak, hogy Isten szülöttei legyünk az a feltétele, hogy higgyük: Jézus a Krisztus – a Felkent, a Messiás. Istennek, a szülőnek szeretete, abban mutatkozik és valósul meg, hogy Jézus Krisztussal együtt gyermekeit is szeretjük és megtartjuk parancsait. A szeretet tehát nem érzelem, vagy legalább is nem kizárólag és elsősorban érzelem kérdése, hanem a tudaté és akaraté, amellyel készségesek vagyunk megtartani parancsait. – ezzel mérettetik meg szeretetünk (amelyről az utóbbi hetekben talán sokat is beszéltünk és beszélünk, amikor valakinél valamit el akarunk érni, meg akarunk szerezni): megtartjuk-e Isten parancsait?

Aki Istentől született, legyőzi a világot, folytatja Szt. János, egészen evangéliumának szellemében, ahol Jézus bátorítja tanítványait: „Ne féljetek, én legyőztem a világot”. – Azáltal, hogy a keresztségben Jézus Krisztussal együtt mi is a Mennyei Atya szeretett gyermekei lettünk, akiben kedve telik, mi is győzedelmeskedhetünk a világ felett a hit által. Ezért, ha óvjuk és gondozzuk a hitet, amelyet az Egyház által a keresztség szentségében Istentől kapunk, nem kell félnünk a világtól és annak kihívásaitól, mert ezzel a hittel legyőzhetjük a világot – Jézus Krisztus győzelméhez kapcsolódva, abban a hitben, hogy Jézus az Isten Fia, aki nemcsak a Jordán vizében való megkeresztelkedés által, hanem vérben, vér szerint, megtestesülése, valóságos emberi természete által jön el közénk, amelyet a Szentlélek által nyert a megtestesüléskor. – Ugyanaz a Szentlélek tesz róla tanúságot megkeresztelkedésekor, amikor megnyílik az ég és galamb képében leszáll rá.

Akik a keresztségben Isten szeretett fiai, gyermekei lettünk, a Szentlélek erejéből megtestesült Jézusba vetett hittel legyőzhetjük, és le kell győznünk a világot: nemcsak magunk körül, hanem magunkban: szívünkben, lelkünkben, életünkben.

EVANGÉLIUM: Mk 3,13-17

Jézus keresztelkedésének ünnepével zárul a karácsonyi időszak. Ez a ünnep még egyszer emlékeztetni akar minket, hogy nem csak Jézus Krisztusnak, az Isten gyermeknek születését ünnepeltük, hanem a magunk Isten gyermekségét is, amelyre a keresztségben születtünk újjá.

Jézus keresztelésénél a mennyei Atya szózata hallatszik: „Te vagy az én szeretett Fiam, akiben kedvem telik”. Ugyanez történik keresztségünkben is: Isten szeretett gyermekei leszünk. – Ám a Mennyei Atyának csak akkor fog bennünk kedve telni, ha megvalósítjuk Isten gyermekeinek életét.

A galamb képében megjelenő Szentlélek eszünkbe juttatja a bérmálás szentségét, amelyben a keresztény nagykorúságra jutunk: elnyerjük a keresztség teljességét. – Így időben bármennyire eltérés van e két szentség között, mivel az Egyház úgy döntött, hogy az újjászületés, Isten gyermekeink élete minél közelebb legyen földi életünk kezdetéhez, születéséhez, a keresztség és a bérmálás mégis elválaszthatatlan egymástól.

A bérmálás a nagykorúság szentsége. Nem elegendő újjászületni, a keresztény életben növekednünk és haladnunk kell. – Ahogyan az emberi életnek is haladnia kell a gyermekkortól az érettség felé.