OLVASMÁNY: Lev 13,1-2. 44-46)

Az ószövetségi törvények nem csak az Isten tiszteletet szabályozták, hanem a választott nép egész életét, beleértve az egészségügyet is. – Az akkori kezdetleges egészségügyi eljárásokat nem szabad a mai orvostudomány mércéjével mérni. Egyben azonban az akkori eljárások megegyeznek a mai orvostudomány eljárásaival: a fertőző, ragályos beteget el kell különíteni. – Az Ószövetségben nincs szigorú határ test és lélek, világi és vallási dolgok között: a test tisztátalansága a lélek tisztátalanságának látható jele; a test betegsége, a lélek betegségének, a bűnnek jele és következménye. Innen érthető, miért tartoztak a leprások az Ószövetségben a papok hatáskörében: rájuk tartozik a tisztaság megőrzése.

Mi, akik az Újszövetségből és az Egyház gyakorlatából más magatartást ismertünk meg a leprásokkal szemben, embertelennek, megalázónak tartjuk az ószövetségi törvényt, amely kizárja a közösségből a beteget, akinek legnagyobb szüksége lenne a közösségre, aki rá van utalva a közösségre. Törvényről van szó, és a törvények gyakran eltávolodnak eredeti rendeltetésüktől: ahelyett, hogy az embert szolgálnák, teher lesznek az ember számára.

Amikor bajbajutott embertársainknak hátat fordítunk, amikor szeretetünkből kizárunk, kiközösítünk valakit, azért, mert nem tartja magát az általunk megszabott törvényhez, amikor a számunkra kényelmetlenné vált emberrel nem merünk szembenézni, hanem úgy véljük megoldani a dolgot, hogy elkerüljük őt: lényegében nem haladjuk meg az ószövetségi törvény szintjét, amely úgy rendelkezik, hogy a leprásokat közösítsék ki és messzire kerüljék el. Az Újszövetség az evangélium törvénye, arra tanít bennünket, hogy ne úgy akarjunk segíteni kényelmetlenné vált embertársainkon, hogy kerüljük, kiközösítjük őket, hanem, hogy megmondjuk nekik, melyik számukra a leghatásosabb gyógymód – és így tesszük lehetővé, hogy ismét visszatérjenek, „integrálódjanak” az Egyházba, közösségbe. Ne feledjük: mindnyájan leprásak vagyunk a magunk módján. Melyik eljárást szeretnénk, ha velünk szemben alkalmaznánk? És melyiket alkalmazzuk mi?

ZSOLTÁR: 32.

Örömujjongásra szólít fel az imádkozó. – Az öröm és hála oka: Isten megbocsátotta bűneit. Igazán boldog csak az lehet, akinek Isten megbocsátott. Amíg nem tisztázta tartozását Istennel, nem nézhet nyugodtan szemébe. – De Istennel szívünkben, lelkünkben, lelkiismeretünk szavában találkozhatunk a legbensőségesebb módon. Amíg itt, szívünk mélyén megosztottak vagyunk, nem lehet lelkünknek nyugalma, nem lehetünk igazán boldogok. A megosztottság, kettőség, álnokság, akadálya minden boldogságnak. – Csak akkor vagyunk boldogok, ha hűek tudunk lenni önmagunkhoz. – Nem lehet azzal elkerülni a felelősséget, hogy elhallgatjuk bűneinket. A megbocsátás első feltétele, a megbocsátás felé vezető első lépés a beismerés, a bűnök megvallása, a gyónás. – Nemcsak az Egyház, a vallás épít erre a tapasztalatra, és szorgalmazza a bűnök megvallását mind az egyéni gyónásban, mind a bűnbánati cselekményben minden szentmise elején, hanem az orvostudomány és kivált a pszichiátria döbbent rá ennek fontosságára: addig nincs gyógyulás, amíg a betegség okozóját, a kórokozót, el nem távolítjuk; – a beteget engedni kell, hogy elbeszélje betegsége történetét, mert ebből az orvos a gyógykezelés szempontjából értékes adatok birtokába juthat, de a beteg is megkönnyebbül. – Ezért érthető, hogy a zsoltáros is elhatározza, hogy lelki gyógyulása, a megbocsátás öröme érdekében, megvallja bűneit.

Okos lenne-e pont manapság, amikor tele vagyunk panaszokkal, és az elszigeteltségtől szenvedünk, amikor boldog boldogtalannak megnyílunk, háttérbe szorítani a gyónást? – Csak, ha az imádkozóval megtapasztaljuk a bűnvallomás nehézségeit, de örömét is, akkor fogjuk megtapasztalni az egyenes szív örömét, és ezt az örömet, ezt a tapasztalatot másokkal is megosztani.

SZENTLECKE: 1 Kor 10,31-11.1

Szent Pál apostol, akitől egyébként távol áll minden alkalmazkodás „a béke kedvéért”, azzal dicsekszik, hogy mindenkinek kedvében jár. Ezt csak azért és akkor teheti meg, ha nem azt keresi, ami neki hasznos, hanem ami másoknak van javára, hogy üdvözüljenek – vagyis, ahogyan az apostol fogalmaz: „akár esztek, akár isztok, vagy bármi mást tesztek, tegyetek mindent Isten dicsőségére” – a kolosszei levélben pedig: „bármit szóltok és tesztek, mindent az Úr Jézus nevében tegyetek”. Ha valóban így élünk, biztos nem fogunk senkit megbotránkoztatni, nem fogjuk előidézni bárki elbotlását, eltántorodását Istentől, Jézus Krisztustól és evangéliumától, az Egyháztól. – Az ilyen, egészen Isten dicsőségének szentelt élettel tudok igazán kedvében járni másoknak, mint ahogy Szent Pál az ő közösségének kedvében járt, amelynek zsidó és pogány tagjai voltak, az előbbieket, akik az ételben, evésben követték a mózesi törvény előírásait, az utóbbiak, akik mindezt nem ismerték. – Ebben kell követnünk Szent Pállal együtt Krisztust. Olyan mértékben, hogy én is mondhassam: kövessetek, mint én Krisztust.

EVANGÉLIUM: Mk 1,40-45

A lepra a legszörnyűbb betegség. A test elevenen oszlásnak indul, a végtagok lehullanak. Mindenki borzadva fordítja el tekintetét a szerencsétlen betegtől. A társadalom sokáig úgy vélte megoldani „gondozásukat” – hogy kiközösítette őket, lakatlan szigetre szállította, esetleg irgalomból kivégezte. Az elsők, akik ezeket a legszerencsétlenebbeket felkarolta, gondozni, ápolni kezdte, a katolikus Egyház és misszionáriusai voltak és maradta mind a mai napig.

Azonban a leprások ápolása és a betegek gondozása mégsem első és kizárólagos feladata és küldetése az Egyháznak.

Amikor Jézus leprásokat tisztít, ez látható jele a lélek megtisztulásának. – Amilyen a lepra, olyan a bűn. Amennyire szerencsétlen a leprás beteg, olyan szerencsétlenek vagyunk, és olyan szerencsétleneknek kell tartanunk magunkat, ha bűnösök vagyunk.

Jézus nem közösíti ki a leprást, megtisztítja, és lehetővé teszi visszatérését a „társadalomba”, a választott néphez. Minket, bűnösöket sem közösít ki: bűneinkkel önmagunkat közösítjük ki. A megbocsátás, a bűnbánat, bűneink beismerése (a gyónás) által visszafogad bennünket a hívők közösségébe. A kérdés csak az, hogy a leprással együtt kérjük-e Jézustól „Ha akarsz, megtisztíthatsz!” – vagy pedig szívesebben megmaradunk leprásnak, bűnösnek.