OLVASMÁNY: Mtörv 26,4-10
A nagyböjti idő előkészít bennünket üdvösségünk legnagyobb ünnepére:
a húsvétra. – De nemcsak Krisztus feltámadásának ünnepét értjük húsvéton,
hanem keresztségünk ünneplését is, amely által részesei lettünk Krisztus
megváltói művének: halálának és föltámadásának. – A mai ószövetségi
olvasmány, felszólítja a választott nép fi ait, hogy, amikor majd áldozatot
mutatnak be az Ígéret Földjének első terményeiből, beszéljék el az ószövetségi
üdvösség történetét: hogyan kerültek a választott nép fi ai Egyiptomba,
hogyan sínylődtek itt a kegyetlen rabságban és, hogyan szabadította ki őket
Isten csodálatos módon a fogság földjéről. – A választott népnek tehát minden
szertartásához, minden vallásos cselekményéhez egy elbeszélésnek, egy
magyarázatnak kellett fűződnie: tudnia kellett mit miért tesz, minek mi a
jelentése az ő vallásosságában. – Így kell ennek lennie az Egyház életében:
nem elegendő csak gépiesen gyakorolni a vallásos cselekményeket; tudnunk
kell elmondani, megmagyarázni, elbeszélni, melyik szertartás mit jelent, melyik
vallásos cselekmény hogyan jeleníti meg üdvösségünk történetét. – Az
Ószövetséghez hasonlóan, mi is megemlékezünk most a nagyböjti időben a
mi üdvösségünk kezdetéről: hogyan szabadított ki bennünket Jézus Krisztus
a keresztség szentsége által az eredeti bűn rabságából, fogságából; de,
hogy ez ne csak Krisztus halálának és a mi keresztségünknek mint egy elmúlt
eseménynek az ünneplése legyen, az Egyház pont ezek által a nagyböjti
olvasmányok által, melyekkel egykor a keresztelendőket, katekumenenket
készítette fel a keresztségre, melyet húsvét éjszakáján szolgáltattak ki nekik,
most arra emlékeztet, hogy a bűnbánat szentsége, a szentgyónás és a vezeklés
által újból és újból felkínálja nekünk a szabadulás lehetőségét a bűn
rabságából. – az üdvtörténet eseményeinek elbeszélése ma is lényeges része
vallásosságunknak és keresztény életünknek: hiszen az Eukarisztiában, a
szentmisében vasárnapról vasárnapra, mi több naponta elbeszéljük, hogyan
szabadított és hogyan szabadít meg bennünket Krisztus a bűn rabságából,
amikor elbeszéljük az utolsó vacsora eseményeit, ezeket a szavakat ismételve:
„a bűnök bocsánatára”.
ZSOLTÁR: 91
Jézus megkísértésénél a gonosz lélek, mint a Szentírás ismerője lép fel.
– A Bibliából vett idézetekkel akarja Jézust Megváltó helyett nevetség tárgyává
tenni. Többek között a 91. zsoltárt is idézi: „Angyalainak parancsolt
felőled, hogy kőbe ne üsd lábadat.” – Valójában arról van szó, hogy Jézus
Krisztus kortársaival együtt gyakran magunk is helytelen képet alkotunk a
Megváltótól, és arról, hogyan köteles Isten a megváltottakról gondoskodni.
A mai zsoltár tényleg arról beszél, hogy Isten gondját viseli azoknak, akik
hűek Istenhez és benne bíznak. – Felsorolja az élet veszélyeit, vadállatokkal
és mesebeli szörnyekkel személyesíti meg az emberre leselkedő veszélyt, támadást.
Az Úr megvédi mindettől azokat, akik nevében bíznak.
A nagyböjt az előkészület ideje: a keresztelendők számára, akik húsvét
éjszakáján részesülnek az Istengyermekség szentségében. – Azok számára
pedig, akik már megkeresztelkedtek, a lelki megújhodás, a keresztségi ígéretek
megújításának ideje. – A keresztények, „krisztusiak”, akik Krisztushoz
kapcsolódtak, egyek lesznek vele. – Mi vagyunk, akik Istenben bízunk, akik
hozzá fordulunk. Mi Isten oltalmában élünk, az Ő Egyszülött Fiával, akiről
tudjuk, nemcsak testi kínokat, hanem kísértést is szenvedett velünk együtt.
– A kísértővel, Sátánnal együtt nem szabad helytelenül értelmeznünk a
mai zsoltárt, amely szerint kivételek lehetünk az élet megpróbáltatásai alól.
Krisztussal együtt nekünk is szenvednünk kell. – Lehet, hogy pillanatnyilag
csak az élet apróbb kellemetlenségeit kell elviselnünk, vagy a magunk vállalta
nagyböjti gyakorlatokban kell kitartanunk; a kereszténység, Krisztushoz
tartozás lényege, hogy a szenvedések, megpróbáltatások ellenére is hisszük:
nem érhet el a gonosz, én Isten oltalmában élek. – Csupán ezáltal a meggyőződés
által és a belőle fakadó magatartás által különböznek a megkereszteltek
azoktól, akik nem ismerik Krisztust. Erre kell a mai zsoltárnak megtanítania
a keresztelendőket és azokat, akik már megkeresztelkedtek, akik már
vállalták, hogy Krisztushoz kapcsolódnak a szenvedésben és kísértésben.
SZENTLECKE: Róm 10,8-13
A Rómaiakhoz írt levél szent Pál legmonumentálisabb írása. Zsidók és
pogányok üdvösségéről szól. Ezzel mutatkozik be a Népek Apostola a birodalom
fővárosában élő keresztény közösségnek, „egyháznak”. Ebből a
levélből olvassuk, halljuk az idei nagyböjt első vasárnapján a szentleckét.
Mózes ötödik könyvét, a Második törvénykönyvet (Duteronómiumot)
idézi az Apostol: „Közel van hozzád a tanítás, ajkadon és szívedben”. Tehát
nem hozhatom föl kifogásul, hogy „nem tudtam”, „nem hallottam róla”,
„távol volt tőlem”. Ez a hit tanítása, amely egyformán vonatkozik a szívre
és a szájra: nem lehet a kettőt egymás ellen kijátszani, mondván: fontos,
ami a szívemben van, vagy fontos mit vallok. A kettő együtt alkotja hívő
létünket, tesz bennünket hívővé: „a szívbeli hit megigazulásra a szájjal való
megvallás, pedig üdvösségre szolgál”. A kettőnek összhangban kell lennie: a
nagyböjti megújhodásnak valóban szívünkben kell kezdődnie – ahol egészen
én vagyok, ahol leginkább én vagyok, de ennek kifejezésre kell jutnia az
élőszóban való megvallásban is. A hit, kereszténység nem csak a szív dolga,
ahol csak Isten számára látható, hanem a hitvallásé is, amely szavunkban
hallható. – Az ilyen hitből származik, erre vonatkozik az Írás szava: „Senki
sem vall szégyent, aki őbenne hisz”.
Az egy Úr (Jézus Krisztus) megszüntet minden különbséget, minden ellentétet:
még a zsidók és pogányok közöttit is. Kegyelmének bőkezűségét,
azt, hogy nem vallunk szégyent, akkor érjük el, ha a nagyböjtben és egész
keresztény életünkben megújítjuk szívünket és megvallásunkat.
EVANGÉLIUM: Lk 4,l-13
Ismerjük Jézus megkísértésének történetét szent Máté evangéliumából,
amely szent Lukács elbeszélésére nagyon hasonlít és szent Márk egészen
rövid beszámolóját a vadállatokkal és angyalokkal. Mi az tehát, amit szent
Lukács leírásából itt külön ki kell emelni, azon túl, hogy nem köveket, hanem
„követ” említ?
Mindenek előtt fel kell fi gyelnünk a sorrendre: Máténál kövek, templom
párkánya, magas hegy; itt Lukácsnál: kő, magas hegy, templom párkánya.
– Egyesek ebből Jeruzsálem és a templom kiemelt helyére és jelentőségére
következtetnek szent Lukács evangéliumában, amiről már volt alkalmunk
hallani. Hiszen a szent város Jézus Krisztus küldetésének célpontja: itt fogja
elszenvedni kereszthalálát és ez lesz feltámadásának, mennybemenetelének
színhelye (az Olajfák hegyén) és innen indul útjára az Egyház az első pünkösdkor.
– Most a nagyböjt elején, amikor a keresztelendők megkezdik előkészületüket
a beavató szentségek felvételére, mi pedig keresztségi ígéreteink
és keresztény életünk megújítására, az Evangélium Krisztus kereszthalálára
és a gonosz feletti győzelmére emlékeztet, akinek ellen mondtunk, és ellene
mondunk Jézus Krisztussal. Ez a harmadik, a siker kísértése a legsúlyosabb.
Ha sikerül a próbatétel, akkor valóban igaz, amit Krisztus önmagáról és mi
őróla vallunk. Ha nem sikerül a „kísérlet”, hitvallásunk magánügy, egyetemes
érvényessége nincs. Ha mégis kitartunk amellett, hogy a megváltás
egyetemes érvényű: fundamentalisták vagyunk.
Ez alól a próbatétel alól tehát mi sem lehetünk kivételek, akik Krisztussal
együtt meghaltunk (a bűnnek) eltemetkeztünk (a keresztvízbe) és feltámadtunk
Isten gyermekeinek életére.
Fel kell még fi gyelnünk az evangéliumi szakasz zárómondatára szent
Lukácsnál: „Miután a sátán ezekkel a kísértésekkel hiába próbálkozott, egy
időre elhagyta Jézust”. – A gonosz léleknek nem sikerült letérítenie Jézust
az Ő útjáról, eltéríteni szándékától. Ám, ha emlékezetünkbe idézzük, hogy
megfeszítésekor a gonosz lélek szavaival gúnyolták: „Ha Isten Fia vagy szállj
le a keresztről!” – a „Ha Isten Fia vagy” azt mutatja, hogy egy kísérletről,
próbatételről van szó: ha Jézus ennek nem tesz eleget, az összes többi, beleértve
az ő feltámadását is „mythosz”, illetve a hívő közösség szerzeménye.
Ezt a kísértést, ezt a próbatételt is meg kell élnünk Jézus Krisztussal: volt-e
értelme az én egész (többé-kevésbé) hiteles keresztény életemnek? Mi lesz,
ha a halál után nincs semmi? Mi lesz, ha az élet nem a teljesség, a beteljesedés,
hanem az értelmetlenség, a megsemmisülés felé vezet?
Tudnunk kell, hogy a gonosz lélek bennünket is csak egy időre hagy el, de
a megkísértéseket Jézus Krisztussal együtt szenvedjük el.