OLVASMÁNY: Ter 15,5-12. 17-18
Az ősegyházban a nagyböjti idő volt az előkészület ideje a katekumenek
számára, akik húsvét éjszakáján részesültek a keresztség szentségében,
mintegy magáévá téve az Egyház szent Pál apostol szavait: „akik megkeresztelkedtetek,
meghaltatok és eltemetkeztetek Krisztussal, hogy új életre
támadjatok!” – Az Egyház szorgalmazza a katekumenátus újraélesztését:
részben rákényszerítik a körülmények: amennyiben egyesek szüleik hanyagsága
vagy más keretadottságok következtében felnőttkorukban ismerik
meg Krisztus tanítását és ekkor akarnak csatlakozni az Egyházhoz, részben
pedig, hogy a már megkereszteltekben is tudatosítsa, elmélyítse az Istengyermekséget
és az Egyházhoz tartozást. – De mi is történt tulajdonképpen
a keresztség szentségében? A válasz igen egyszerű: Isten új szövetséget kötött
velünk. Ennek az új szövetségnek az előképei azok, amelyeket Isten a választott
néppel több ízben is kötött, ismét és ismét megújított. Ezért érthető,
hogy a nagyböjti időben az Egyház a vasárnapi szentmisék olvasmányaiban
a hívők lelki szeme elé tárja ezeket az üdvtörténeti eseményeket, hiszen ez
volt a „hittan” a katekumenek számára, ez a lelki oktatás a mi számunkra,
akik a bűnbánat és az Eukarisztia, a szentgyónás és a szentáldozás által
akarjuk megújítani ezt a szövetséget. – Az Ábrahámmal kötött szövetség
egy egész sajátságos szertartás által történik: a kettédarabolt áldozati állatok
között végigvonul egy tüzes kemence. – Ez azt jelenti, hogy Isten a két egymástól
távolálló szövetségest egybekapcsolja, egyesíti. A ragadozó madarak,
amelyeket Ábrahámnak el kellett hessegetnie, a kedvezőtlen körülmények, a
bűnök, a zavaró tényezők, amelyek el akarják rontani, meg akarják hiúsítani
a szövetséget Isten és ember között. – Isten ígérete az utódok sokaságáról és
a nagy kiterjedésű országról az Újszövetségben valósul meg: az Egyház, az
Újszövetség választott népe a hívők közössége, amely a keresztség szentsége
által születik, betölti az egész földkerekséget. Húsvét éjszakáján de egész
éven át is, a Krisztusban hívők sokasága csatlakozik a keresztség szentsége
által az Újszövetség választott népéhez.
ZSOLTÁR: 27
A Tábor hegyén a tanítványok megpillanthattak valamit Isten dicsőségéből,
fényességéből, világosságából. – Ennek a világosságnak kellett beragyognia
az előttünk álló utat, amelyet Krisztussal együtt kellett járniuk: a keresztutat.
– Isten nekünk is világosságunk. Habár a keresztség arra kötelez,
hogy Jézus Krisztussal együtt járjuk az élet keresztútját, mégis felragyogott
nekünk Krisztus világossága, ahogyan ez a húsvéti virrasztás elején kifejezésre
jut a húsvéti gyertya világossága által. Krisztus világossága eloszlatja a
félelem és a kétely éjszakáját. A húsvéti virrasztás elején felragyogó húsvéti
világosság fényénél újítjuk meg keresztségi ígéreteinket.
Kereszténynek lenni, annyit jelent, mint Isten arcát keresni. Ezt viszont
úgy kell értenünk, hogy bármit teszünk, abban a meggyőződésben tesszük,
hogy Isten jelenlétében történik – Minden igyekezetünk végső célja Isten;
mindig fel kell tennem a kérdést: vajon most szem előtt tartom-e Istent,
Isten arcát?
Isten arca itt a földi életben csak lelki szemünk, a hit számára hozzáférhető.
Talán olykor belefáradunk Isten arcának keresésébe. Úgy érezzük, elrejtette
előlünk arcát, eltaszított magától. – Ezért van szükségünk az állhatatosságra,
kitartásra, hogy akkor is szilárd lélekkel hagyatkozzunk Istenre, amikor éppen
nem érezzük közelségét. – Ezért nélkülözhetetlen az örök életbe vetett
hit: hisszük, hogy Isten jóságát majd az élők földjén látjuk meg. – Mi az Újszövetségre
támaszkodva a mennyországra gondolunk, amikor ezt halljuk,
mondjuk. – Ám az eredeti ószövetségi értelmezés erre, a jelen életre gondol:
itt, ebben az életben kell meglátnunk Isten jóságát. – Nem helytelen ez az
értelmezés sem: hiszen ebben az életben kell keresnem Istent. S ha ezt megteszem,
már meg is láttam jóságát, mert Isten jósága magában az Istennek
tetsző életben van.
A keresztény életnek van még egy nélkülözhetetlen kelléke: a tanúságtétel.
– Ezt így fejezi ki a zsoltár: – „Társaimnak szívesen mondom rólad: törekedjetek
meglátni arcát!” – A nagyböjtben mi is mondjuk el ezt testvéreinknek:
törekedjetek a bűnbánat, nagyböjti gyónás, húsvéti szentáldozás által
meglátni Isten arcát. – Ha közösen keressük, könnyebben találjuk meg.
SZENTLECKE: Fil 3,17-4,1
A fi lippiekhez írt levélből már több részlet ismerős számunkra: ádvent
harmadik vasárnapjától („Örvendjetek…”) virágvasárnapról (Krisztus alázatossága
és engedelmessége), azt is tudjuk, hogy a fi lippiek különösen szent
Pál szívéhez nőttek: „örömömnek és koronámnak” nevezi őket. Az Apostol
példája követésére szólítja fel őket – és minket. Vajon az én keresztény,
krisztusi életem szolgálhat-e követendő példaként másoknak? Most, a nagyböjti
időben mindent meg kell tennem, hogy szent Pállal ugyanezeket elmondhassam.
Vagy énrám is az vonatkozik, amit az Apostol könnyek között
mond: „Sokan úgy élnek, mint Krisztus keresztjének ellenségei”? S amit a
továbbiakban mond, nagyon is ráillik fogyasztó társadalmunk felfogására és
a magunk körül, netán önmagunkban is tapasztalható erkölcsi eltévelyedésre,
amely fenntartás nélkül dicsekszik azzal, ami az ember gyalázatára válik.
Sajnos az ilyen gondolkodásmód olykor észrevétlenül magával ragad, azt
magunkévá tesszük, anélkül, hogy az Evangélium fényében elbírálnánk. –
Ezért irányítja, most a nagyböjti időben az Apostol fi gyelmünket a mennyei
hazára, arra a hajlékra, amelyet Péter akar készíteni Jézusnak, Mózesnek és
Illésnek, amiből a színeváltozáskor valamit megtapasztalhatott a három választott
tanú.
Ezt a változást gondolkodásunkban, életünkben, csak Jézus Krisztus hajthatja
végre azzal az erővel, amellyel mindent hatalma alá vetett. – Ő testünket
is átalakítja, amely törékeny, múlandó, alá van rendelve a halálnak. – A
nagyböjtben keresztségünk megújítására készülünk. Ez által lettünk hasonlóak
Krisztushoz: halálában és temetésében, ez tesz hozzá hasonlóvá bennünket
a feltámadásban is.
EVANGÉLIUM: Lk 9,28b-36
Ahogyan nagyböjt első vasárnapján minden évben Jézus megkísértéséről
szól az Evangélium, úgy nagyböjt második vasárnapján Urunk színeváltozásáról
hallunk minden évben. Ám itt is fel kell fi gyelnünk szent Lukács
evangéliumának sajátosságára: Jézus azért megy fel a hegyre, hogy imádkozzon
a három tanítvánnyal. – Arca imádság közben teljesen átváltozott.
A Lukács evangélium nagy súlyt fektet arra, hogy Jézus egylényegűsége, az
Atyával való elválaszthatatlan kapcsolata, mindenek előtt akkor nyilvánul
meg, amikor Jézus imádkozik. Ez történik működésének döntő pillanataiban:
a keresztelésnél, a tanítványok kiválasztásánál; mielőtt imádkozni tanítaná
őket. Így itt is: imádkozik és ez az imádság, elváltoztatja Őt. – Ő az Atya
választottja, mondja a Lukács evangélium. Mi is a Mennyei Atya választottai
vagyunk a megváltás és a keresztség által. A mi esetünkben is az imádságban
valósul meg ez a kapcsolatunk a Mennyei Atyával. Ezért különösen a
nagyböjti időnek kell a bensőséges imádság időszakának lenni. Most többet
kell imádkoznunk, buzgóbban kell gyakorolnunk az irgalmasság tetteit,
hogy az újjászületés szentségei által – a keresztség, illetve a szentgyónás
és szentáldozás által Isten választottainak életére jussunk. Az imádságban
tapasztalhatjuk meg, milyen jó együtt lennünk Jézus Krisztussal: a megdicsőülés
hegyén, az imádság hegyén a Krisztussal való együttlét sátoros ünnepén.
– Vajon azt mondjuk: Uram, jó nekünk itt lennünk, vagy idegen és
unalmas számunkra az imádság, az együttlét Jézus Krisztussal?
Fel kell még fi gyelnünk arra, hogy szent Lukács azt is elmondja, hogy
Jézus Mózessel és Illéssel – a törvény és a próféták, minden ígéret képviselőivel
Jézus haláláról beszélgetnek. Ebben a megváltói halálban fog beteljesedni
mindaz, amit a törvényben és a prófétáknál megírtak. Ez az út vezet
arra a dicsőségre, amelyből a tanítványok valamit megtapasztaltak, amikor
felébredtek. Jézusnak Jeruzsálemben kell elszenvedni kereszthalálát és bejutni
ebbe a dicsőségbe, amely őt ezen a szent hegyen imádság közben, út
közben Jeruzsálem felé beragyogta.